Archívum | május, 2004

Szenttéavatások a Szent Péter téren

17 máj
II. János Pál pápa május 16-án, vasárnap délelőtt 10 órai kezdettel ünnepélyes szentmise keretében szentté avatott hat boldogot: Luigi Orionét, Paola Elisabetta Ceriolit, Annibale Maria di Franciát, Josep Manyanet y Vivest Nimatullah Kassab Al-Hardinit és Giovanna Beretta Mollát. Erre a rendkívüli eseményre a Szent Péter-bazilika előtti lépcsősor és emelvény virágos rétté alakult át az „Il Camino” nevű virágkertész-csoport keze munkájának köszönhetően.
A teret betöltő zarándokok közül 15 ezren érkeztek Szent Don Orione tisztelői. Az egész szertartást élőben követték Messina város lakói, a Szent Orione nevét viselő téren, illetve hivatásokért végzett ima szentélyében fölállított óriáskivetítőkön. A hivatások apostolaként, valamint az árvák és szegények atyjaként tisztelt szent alakja állt a középpontjában az elmúlt napokban megrendezett számos kezdeményezésnek, amelyeken neves személyiségek vettek részt, így egyházi részről Giovanni Battista Re, Roger Etchegaray, Javierre Ortas bíborosok, a világiak képviseletében pedig Giulio Andreotti szenátor.
A RAI UNO olasz közszolgálati televíziós csatorna vasárnap reggel 9 órakor dokumentumfilmet mutatott be Szent Annibale Maria Di Francia alakjáról, amelyet Joseph Ratzinger bíboros és Lino Banfi színész, az UNICEF nagykövete hozzászólásai követtek.

Az új szentek életrajza

Szent Paola Elisabetta, eredeti nevén Costanza Cerioli, 1816-ban született az olaszországi Cremona város közelében, gazdag, nemes családban. 19 éves korában szülei tanácsára férjhez ment egy jóval idősebb férfihez, akitől négy gyermeke született. Gyermekei korán meghaltak, egyetlen fia, Carlo érte meg a 16 évet, ám 1854-ben ő is távozott az élők sorából és még ugyanabban az évben férje is meghalt. Costanza ekkor 38 éves volt. Mérhetetlen fájdalmának haldokló gyermeke szavai adtak értelmet és célt: „Ne sírj közelgő halálom miatt, anyám, mert Isten sok más gyermekkel ajándékoz meg.”

A fiatal özvegy ettől kezdve a szeretet cselekedeteinek szentelte életét. Megértette, hogy fia szavainak értelme a Szent Család misztériumában rejtőzik, abban, hogy részt kell vállalnia az Atya üdvözítő tervében, Mária és József példája nyomán. Figyelme elsősorban az elhagyott gyermekek felé fordult. 1857. december 8-án – immár Paola Elisabetta nővérként – megalapította Bergamo közelében, Comonte di Seriate-ban a Szent Család Szerzetesnők kongregációját. Álma akkor vált teljessé, amikor később létrejött a kongregáció férfi ága is.
Paola Elisabetta nővér kolostorokat és iskolákat alapított, szándéka az volt, hogy a családból kiindulva az oktatáson, nevelésen keresztül az egész társadalom gyarapodjék. Mindig szem előtt tartotta azoknak a gyermekeknek a sorsát, akiknek nem volt családja. Paola Elisebetta nővér 1865-ben, karácsony vigíliáján hunyt el, intenzív szeretetszolgálatban töltött élet után. Az életét beárnyékoló nagy szenvedés, özvegysége és mind a négy gyermekének halála a rászorulók iránti anyai szeretetben oldódott fel. II. János Pál pápa 1994-ben avatta boldoggá.
Luigi Orione és Annibale di Francia
Don Orione az észak-olasz Piemonte tartomány szülötte. 1872-ben látta meg a napvilágot, s már fiatalon megmutatkozott a szegények iránti különös érzékenysége. Torinói tanulmányai idején Bosco Szent János volt lelki vezetője, majd Latin-Amerikában működött misszionáriusként. Õ alapította meg 1903-ban az Isteni Gondviselés Kis Művét, amely sok kisebb csoportot tömörít magában. Idővel megalapította a Szeretet Misszionárius Kisnővérei elnevezésű társulatot is. A különböző társulatok tagjai ma a világ számos pontján jelen vannak.
Annibale di Francia 1851-ben, a szicíliai Messinában született, nemesi családból. Papszentelése után szembesült az olasz nagyváros nyomorával, a széles néprétegek elszegényedésével. 1882-ben így megalapította az Antoniánus árvaházát, amely nemcsak befogadta a gyermekeket, hanem fel is nevelte őket, és szakmát adott a kezükbe. Tevékenysége nyomán a messinai nyomornegyed összes lakójának lett szakmája és munkája. P. di Francia alapította meg az Isteni Buzgóság Leányainak Társulatát és a hivatások ügyének előmozdítására a rogacionista rendet.
A két szent 1908-ban találkozott egymással, s kölcsönös tisztelet és barátság fűzte egybe őket.
Nimatullah Kassab Al-Hardini
A libanoni maronita szerzetes az 1800-as évek első felében élt, a közel-keleti ország harmadik szentje. Nimatullah – neve annyit jelent, mint Isten ajándéka – tökéletesen megvalósította a szerzetesi élet legfőbb szabályát: ora et labora – imádkozzál és dolgozzál. Tanárként, könyvkötőként és szabóként tevékenykedett. 1830-ban tette le szerzetesi fogadalmát, majd filozófiai és teológiai tanulmányai befejezése után pappá szentelték. Élete végéig tanárként működött. Napjai két részből álltak: a nap első felében a szentmise bemutatására készült, második felében pedig hálát adott a eucharisztikus áldozat ajándékáért. Összekötötte a szemlélődő és a tevékeny életmódot, több ingyenes iskolát létesített gyermekek számára. Ezeket hagyományosan a „tölgyfa alatti iskolának” nevezte el. Népével együtt szenvedett az 1840-es és 45-ös libanoni polgárháborúk során, amelyek előkészítették az 1860-as év véres eseményeit: a katonák számos kolostort felégettek, templomokat romboltak le és sok maronita keresztényt meggyilkoltak. Az ottomán hódítás alatti rendkívül nehéz időkben Nimatullah felajánlotta magát áldozatként Libanonért és a maronita rendért. Hiteles tanúvallomások szerint saját magával rendkívül kemény és szigorú volt, míg másokkal türelmes és irgalmas. Legfőbb támaszának a Szűzanyát tekintette, az ő közbenjárásáért imádkozott Libanonért és rendjéért. Szüntelenül imádkozta a rózsafüzért, szombatonként és a Mária-ünnepek vigíliáján a Szűzanyáért ajánlotta fel böjtölését, különösen nagy tisztelettel adózott a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának, amelyet az egyház 1854-ben hirdetett ki. 43 éves korában, 1845-ben, a Szentszék a maronita rend általános asszisztensévé nevezte ki, mivel kifogástalanul tiszteletben tartotta és életében megvalósította a monasztikus élet szabályait. Életszentsége az isteni erények érvényre juttatása volt, arra törekedett, hogy testvérei asztalán a szeretet tápláléka legyen. Tanítói tevékenysége mellett nagy gondot fordított a könyvkötésre, különös tekintettel a liturgikus kéziratokra. A nagyszemináriumban teológiát tanított, tanítványai között volt Charbel Maklouf szerzetes, akit VI. Pál pápa 1977-ben a szentek közé iktatott.
50 éves korában, tüdőgyulladás következtében halt meg, kezében egy Szűzanya ikont tartva, és így fohászkodva: „Mária, Rád bízom lelkemet”. Rendtársai tanúsága szerint halála pillanatától kezdve ragyogó fény világította meg néhány napig celláját, amelyet különlegesen finom illat töltött meg.
Az életszentség hírében halt meg, II. János Pál pápa 1998. május 10-én avatta boldoggá. Posztulátora, Paolo Azzi atya szerint Szent Nimatullah életpéldája a szeretet, a béke és a remény üzenete. A libanoni nép történelmében szüntelenül a nagyhét kínszenvedéseit éli. Ez a mostani szentté avatás nyílt levél Libanonhoz: a sokat szenvedett libanoni nép, amelynek szüksége van a békére, illetve a vértanú közel-keleti térség akkor küzdheti le a kétségbeesést, ha Szent Nimatullah nyomán a remény útját választja.
Szent Josep Manyanet y Vives
A spanyolországi Leida tartomány egy kis falujában született, 1833 január 7-én, ugyanezen a napon meg is keresztelték. Nagyszámú és vallásos család gyermeke, és ahhoz, hogy tanulhasson, már egész fiatalon munkát vállalt. A leidai és urgelli szemináriumokban tanult filozófiát és teológiát, majd 1859-ben pappá szentelték. Eleinte a püspök közvetlen munkatársa volt, de hívást érzett a szerzetesi élet felé, és társakat gyűjtve maga köré, 1864-ben megalapította a Szent Család Fiainak kongregációját, majd tíz évvel később egy női ágat, a Názáreti Szent Család missziós lányainak kongregációját. Szent Josep Manyanet karizmája abban rejlik, hogy felismerte a nevelés fontosságát, és társaival a katolikus nevelésnek szentelte életét. Hite szerint a keresztény szellemben nevelt gyermekek lesznek a jövő családjainak megteremtői. Az általa alapított iskolák ma is a szegény gyermekeket oktatják világszerte. Azt hirdette, hogy minden keresztény családnak a Szent Családhoz kell igazodnia, példaként követnie. Ezt akarta elősegíteni a ma is fennálló, „A Szent Család” című folyóirat megalapításával. 1901-ben súlyosan megbetegedett, és az év december 17-én a szentség hírében halt meg. A következő szavakkal búcsúzott földi életétől, és ajánlotta magát a Szent Család oltalmába: „Jézus, József és Mária, fogadjátok el lelkemet, amikor meghalok.”
Szent Gianna Beretta Molla
A hat szent közül korunkhoz legközelebb álló, mélyen hívő, olasz gyermekorvosnő, Gianna Beretta Molla negyedik gyermekét várta, amikor fölfedeztek a méhén egy rosszindulatú daganatot, amit azonnal el kellett volna távolítani – ez azonban a magzat életébe került volna. Õ lemondott saját életéről: csak a gyermeket mentsétek meg! – kérte. 1962 nagyszombatján egészséges leánygyermeknek adott életet, majd a szülés után egy héttel nagy szenvedések közepette meghalt. Utolsó szavai ezek voltak: „Jézus, szeretlek.” Ekkor 39 éves volt.
2004-ben tiszteletére templomot szenteltek Rómában, ahol a fiatal párok, leányanyák, kisgyermekek és idősek lelkigondozásával foglalkoznak.

VR/MK

Reklámok