Archívum | november, 2012

Füstölgés és katolicizmus: dohányzó szentek és pápák

27 nov
Hallott már pöfékelő pápákról, tubákos szentekről, dohánytermesztő szerzetesrendekről, valamint a Só és Dohánykereskedelem Pápai Igazgatóságáról? S hogy számos szentté avatási perben hozták fel a jelölt ellen, hogy dohányzott, sikertelenül? Volt olyan szent, aki arról értekezett, hogy a dohányzás rossz szokása hogyan segítette hozzá hitélete elmélyítéséhez. A dohányzás és a katolicizmus története.
Az első missziós papok számára, akik Kolumbusz nyomán az Újvilágba érkeztek, a bennszülöttek dohányfüstbe burkolózása valamiképp szentségtöréssel ért fel, azt ugyanis a szentségek kifigurázásáként fogták fel; habár az indiánok a dohányfüstben a láthatatlan lelkekkel való kapcsolatteremtés eszközét látták – írja a dohányzás és a katolicizmus összefonódásának történetét bemutató cikkében a Catholic World Report (a képen XXIII. János pápa cigarettázik, még pápasága előtt).

1575-re már az újvilági szinódusok gyakori témájává vált a probléma, hogy a katolizált bennszülöttek a templomban sem mondtak le a füstölésről, amelyet ráadásul részint incenzálásként és a Szentlélek hívásaként fogtak fel. A mexikói püspökök meg is tiltották a templomban való dohányzás szerte Amerikában.

1583-ban egy limai szinódus az „örök kárhozat” terhe mellett megtiltotta a papoknak, hogy a szentmise bemutatása előtt dohányozzanak – a határozat akkurátusan sorra veszi a dohányzás fajtáit, beleértve a dohány rágicsálását és a dohánypor orron keresztül való felszívását – azaz a tubákolást. 1588-ban a bíborosok kollégiuma megerősítette a spanyol újvilági kolóniára vonatkozó tiltást. (Az 1980-as években egyébként egyes katolikus indiánok újra rituális dohányzásba kezdtek a misék előtt Latin-Amerikában.)

A probléma azonban nem maradt meg az Újvilág határain belül, a dohányzás ugyanis gyorsan terjedt az Óvilágban is, papok és egyszerű hívek közt egyaránt – legyen szó füstölésről, rágcsálásról vagy tubákolásról. Alig volt néhány ember, aki a dohányzás káros hatásait, az egészségrombolást, a függőséget, a büdöset hangsúlyozta volna, sokkal inkább jótékony mivoltára helyezték a hangsúlyt: kellemes mivoltát, azt, hogy megállásra kényszerít, szemlélődésre késztet és közösséget teremt – sőt, a tubákolás esetében pozitív egészségügyi hatásokról beszéltek, minthogy a dohány tisztítja az orrjáratokat.

Kétségtelen, hogy a dohányzás nem csak Új-Spanyolországban, hanem Európán belül is gyorsan terjedt az Egyházban. Olyannyira, hogy liturgikus visszaélésekhez is vezetett, minthogy sok hívő és pap nem volt hajlandó lemondani a dohányzásról a szentmise közben.

Dohányzás a misén
Ez a szélsőséges példa is mutatja, hogy templomi dohányzás egyre súlyosabb problémát okozott, így az egyházi hatóságok egyre többfelé tiltották a liturgia előtti és alatti, néhol pedig a templombeli dohányzást. A papság esetében a szent áldozat bemutatásához szükséges tisztaság miatt is különösen hangsúlyosan merült fel a kérdés: a liturgia közben mind a papnak, a pap kezének és a liturgikus öltözetnek is abszolút tisztának kellett volna lennie.
Így aztán 1642. január 30-án kelt bullájában, a Cum Ecclesiae-ben VIII. Orbán pápa a sevillai katedrális dékánjának kérésére automatikusan beálló kiközösítés (latae sententiae) terhe mellett megtiltotta a sevillai egyházmegye területére vonatkozólag, hogy bárki dohányozzon a templomokban, legyen szó akár pipázásról, akár egész dohánylevelek, vágott dohány vagy pordohány élvezetéről. Az ok a bulla szerint a templomok bekoszolódástól való megvédése volt. A sevillai egyházmegyében olyannyire elterjedt a dohányzás, hogy a hívek, ministránsok, kórustagok, de még a papok is dohányoztak a szentmiseáldozat bemutatása közben is – egyes papok egyenesen az oltár szélére helyezték tubákos dobozukat.

Rómában a bulla magyarázataként terjedt Jób könyvének egyik mondata: „Hulló falevelet akarsz ijesztgetni, kiszáradt pozdorját üldözőbe venni?” (Jób 13,25) Ez aztán több városi legendának adott alapot, például annak, miszerint a pápa úgy, ahogy van, betiltotta a dohányzást, vagy hogy azt hitte volna, hogy a tubákolás fokozott szexuális extázist okoz. Egyesek odáig merészkedtek, hogy azzal vádolták VIII. Orbánt, hogy betiltotta a tüsszentést.

Mindenesetre 1650-ban X. Ince megerősítette elődje rendelését, és újra megtiltotta a dohányzást a templomokban, kápolnákban, a sekrestyében, és külön kitért a Lateráni-bazilika és a Szent Péter-bazilika csarnokára. Ennek részben az volt az oka, hogy igen sok időt és pénzt áldozott ezen csarnokok márvánnyal való díszítésére, s nem szerette volna, ha azt elszínezi a dohány. XI. Ince újfent megerősítette elődjei rendelkezéseit. 1685-ben már arról vitatkoztak a teológusok, hogy a bullák ezen kitételeit vajon implicite az egész Egyházra, illetve minden, a templomhoz kapcsolódó épületre vonatkozólag kell-e értelmezni.

XIII. Benedek, aki egyébként maga is hódolt a tubákolás szokásának, újra megtiltotta az oltárnál és a tabernákulumnál való dohányzást, illetve kiközösítés terhe mellett kitiltotta a dohányt az egész Szent Péter-bazilikából, mivel megfigyelte, hogy a hívek jelentős része ki-kiugrik a miséről egy tubákra, ami igencsak zavarta a liturgiát – az azon való elmélyült részvételről nem is beszélve.

Ekkoriban merült fel az a kérdés is, hogy a dohányzás vajon a böjt megtörésének számít-e. Liguori Szent Alfonz, maga is nagy tubákos, a gyónóknak írt útmutatásában határozottan a nemmel felel a kérdésre a tubákolás esetében, még abban az esetben is, ha a dohány egy kis része a gyomorba jut, de a dohányrágást sem tartotta problémának – más szerzők is egyetértettek vele, bár hozzátették, hogy ha nagyobb mennyiségű dohány jut a gyomorba, akkor az már a böjt megszegése.

Pápai tubák és pápai humidor

XIV. Benedek úgyszintén rendszeres tubákos volt. Egyszer, mikor egy szerzetesrend vezetőjét fogadta, meg is kínálta az illetőt tubákkal. A rendfőnök azonban azzal utasította el, hogy nem szokott ily módon vétkezni. A pápa azzal felelt: „ez nem bűn, ha az volna, önnek is volna” – mármint tubákos doboza.

IX. Piusz megrögzött tubákos volt – olyannyira, hogy naponta többször kellett átvennie fehér pápai reverendáját, hiszen a folyamatosan használt dohány pora könnyen elszínezte azt. A pápai tiarát az egyik leghosszabb ideig viselő főpap látogatóit is megkínálta dohányporából. Pontifikátusa alatt egyébként a pápai állam monopóliumot hirdetett a dohánykereskedelemre, 1863-ban pedig felállították a Só és Dohánykereskedelem Pápai Igazgatóságát, melynek a Trasteverén, a Piazza Mastaion húzták fel a központi épületét, és alá rendelték a dohányipar rendbetételét.

Az olasz egység megteremtése idején Viktor Emmanuel király volt, hogy a pápával tárgyalt, s amikor IX. Piusz meghallotta a számára elfogadhatatlan feltételeket, olyan erővel kopogott az asztalon tubákos dobozával, hogy az elrepedt. 1871-ben a pápa felajánlotta arany tubákos dobozát, az oldalán két bárányábrázolással a virágok és lombok közt a lottó főnyereményének, hogy így szerezzen pénzt egyháza számára.

XIII. Leó úgyszintén a tubákolást részesítette előnyben. Pápasága előtt, mikor még Gioacchino Pecciként brüsszeli nuncius volt, gyakran jelent meg a könnyed életet élő fiatal arisztokraták társaságában. Egy vacsorán egy szabadgondolkodó gróf úgy gondolt, megvicceli a nunciust, és odanyújtott neki egy tubákos dobozt, amin egy meztelen Vénusz volt látható. A nuncius tiszteletteljesen azzal a megjegyzéssel adta vissza a dobozkát: „Valóban, gyönyörű! Gondolom, a dobozon a grófné látható!” A társaság nevetésben tört ki. Élete vége felé egyébként XIII. Leó nem szívesen tett eleget orvosai tanácsának, miszerint le kell szoknia a tubákról.


X. Szent Piusz tubákolt és szivarozott, még pápai humidora is volt (sőt, elneveztek róla egy szivarmárkát, a képen pedig egy, az ő arcképével díszített szivarosdoboz látható). Fel is hozta ellene az ördög ügyvédje szentté avatási perében, hogy rossz szokása volt a dohányzás. XV. Benedek nem dohányzott, és azt sem szerette, ha mások dohányoznak a jelenlétében. XI. Piusz alkalmanként szivarozott. XII. Piusz nem dohányzott, XXIII. János pedig már a cigarettát részesítette előnyben. VI. Pál sem dohányzott, ahogy I. János Pál sem – habár hirtelen halála után egyesek azt feltételezték, hogy annak oka talán a súlyos dohányzás volt. II. János Pál a nem dohányzó római püspökök sorát gyarapította, XVI. Benedekről viszont az hírlik, hogy nem veti meg a cigarettát – vagy legalábbis egyszer látták, amint elmélyülten járkál a vatikáni kertekben, és Marlborót szív. 

Szent füst, vagy inkább füstölő szentek

Miután Marie Thérèse de Lamourous megvizsgálta Avilai Nagy Szent Teréz palástját a karmeliták párizsi kolostorában, azt jegyezte fel: még azokat a kis foltokat is tanulmányozta, amelyek spanyol tubák maradványának tűnnek.

A tubákfüggés fontos kérdés volt Bosco Szent János, Cupertinói Szent József (1603-1663, a repülés, a pilóták és a tanulás védőszentje) és Néri Szent Fülöp boldoggá avatási perében. Az első két szent esetében az ördög ügyvédje azzal érvelt, hogy nem gyakorolhatták hősies fokon az erényeket, hiszen tubákoltak. A cupertinói ügyvédje azonban a József életében vele folytatott, fennmaradt beszélgetésekre hivatkozott, amelyekben azt vallotta, hogy a dohány segített neki tovább fennmaradni éjjel imádkozni, valamint meghosszabbítani a böjtjeit. Fülöp esetében egyesek azt hangoztatták, hogy a teste azért maradt fenn, mert konzerválta a dohány.

A lourdes-i Bernadette Soubirous-nak gyermekkorában az orvos tubákot írt fel az asztma ellen (a tubákos doboza ki is van állítva Lourdes-ban). Később úgy emlékezett, hogy mennyire felháborodott egyik tanára, amikor 16 éves korában tubákot fújt szét a teremben egy  óra alatt, és mindenki tüsszögni kezdett. Később, mikor már szerzetesnő volt, egy rekreáció alkalmával elővette tubákos dobozát a nővérek legnagyobb megrökönyödésére. Egyik társa még meg is rótta: „Marie-Bernard nővér, téged sosem fognak kanonizálni!” „Miért?” – kérdezte Bernadette. „Mert tubákolsz. Ez a rossz szokás majdnem kizárta (a szentek sorából – a szerk.) Páli Szent Vincét!” „Te, nővér – válaszolt Bernadette – pedig azért leszel kanonizálva, mert nem személyeskedsz!”

Vianney Szent János gyakran órás gyóntatásai közben tubákolt. Pio atya habitusa egyik zsebében tartotta a tubákját, és rendszerint megkínálta vele a látogatókat. Egyik életrajzírója szerint egy onkológiai konferencián Pio atya egy rákról szóló előadás közben odafordult szomszédjához, és megkérdezte: ön dohányzik? Mikor igenlő választ kapott, a kapucinus szerzetes felemelt ujjal figyelmeztette az illetőt: „ez nagyon rossz!”, majd egy másik doktorhoz fordult, és megkérdezte: „van dohánya?”

Jezsuita dohány

A jezsuiták, a ferencesek, augusztiniánusok és a dominikánusok jelentős dohányérdekeltségekkel rendelkeztek a 16-17. századi Közép- és Dél-Amerikában, ahol nagy dohányültetvényeik voltak. A jezsuitákat a protestánsok és szekuláris ellenfeleik azzal vádolták, hogy mérgezett dohányt hordanak magukkal, és azzal mérgezik meg ellenfeleiket. A CWR cikkírója, John B. Buescher, a vallástudományok doktora gyorsan leszögezi: erre ő nem talált bizonyítékot. De a „jezsuita dohány” fogalommá vált. A jezsuiták Kínában is gyorsan terjesztették a dohányzást, főleg a fővárosban, Pekingben, a Mandzsu-dinasztia alatt, olyannyira, hogy egy idő után a katolikus konvertitákat „dohányzóknak”, „tubákolóknak” hívták a birodalomban.

A 19. század során azonban a tubákolást egyre inkább felváltotta a szivar és a pipa, majd később a cigaretta. Az irodalmi források szerint a tubák a szegények szokása maradt, valamint egyes konzervatív papoké, akik nem voltak hajlandóak átszokni az új módira. William Faber atya, Néri Szent Fülöp papi rendjének tagja 1846-ban azt írta egy levélben, hogy mindenképp látni akarta őt Firenzében a kamalduliak elöljárója, aki épp betegen feküdt dohánnyal teli ágyában.

A The Galaxy magazin egy 1870-es számának egy cikke (a címe: Tíz év Rómában) szerint Róma egyik jellegzetes figurája a dohányos dobozzal mászkáló, barna ruhás kapucinus szerzetes. Egy női szerző, And Maud Howe pedig azt írt a1898-ban a The Outlookba, hogy az olaszoknál a régimódiak és az öregek még mindig tubákolnak, amit a papok is szentesítenek. Rómában pedig még olyat is látott, hogy egy pap az oltárnál belecsippantott a tubákjába. James Joyce pedig, amikor Flynn atyát jellemzi a Dublinersben, azt írja, hogy a tubákolás a XX. századra kiment a klerikusi divatból.

1957 szeptemberében XII. Piusz meglátogatta a jezsuiták általános rendi gyűlését, amin megragadta az alkalmat, hogy számos, a világiak számára legitim, de felszínes szokás elhagyására szólítsa fel a Jézus Társaságának tagjait, többek közt megemlítve a „széleskörben elterjedt dohányzást”.

2002-ben pedig II. János Pál kiadta azt a rendelkezést, miszerint tilos a dohányzás a Vatikán területén a valamint a Vatikán ellenőrzése alatt álló helyeken (ami többek közt a pápai nunciatúrákat jelenti) a sokak által látogatott tereken és a munkahelyeken. A tilalom megszegőjét harminc euróra büntethetik.

Magyar Kurír (szg)

Reklámok