15 feb
Szent Aladár
            

Szent Fausztinusz     pap és vértanú, † 120   

BOLDOG MARERI FILIPPA II. r. (kb. 1196-1236)
Az elokelo Mareri családból származott. Gyermekkorában senkinek sem okozott megbántást. Felserdülése után a szentírás tanulmányozásába fogott: tudós és tisztalelku tanítók vezetésével nagy elorehaladásra tett szert. Egyre inkább elfordult a világ hiúságaitól, hogy Istennek éljen. Hercegi, királyi kéroket utasított vissza, ami kiváltotta szülei és különösen Tamás testvére neheztelését. Kérésük, fenyegetésük ellenére kitartott elhatározása mellett. Ebben eros támaszra talált Szent Ferencben, aki birtokukon, minthogy az a Rieti völgyben volt, gyakran megfordult. Szent Klára esete ismétlodött meg, ha nem is ugyanolyan módon. Filippa házuk egyik szobájába szinte bezárkózott a zaklatások elol. Amikor látta, hogy ezektol itt sem tud szabadulni, jámbor nokkel a közeli hegyekbe vonult, egyszeru ruházatban, elszánva magát, hogy ott fog barlangokban lakni, amíg Isten valami útbaigazítást nem ad. Valami rendkívüli esemény állhat Tamás testvére magatartása megváltozása mögött: rendelkezésére bocsátotta a Szent Péter templomot a külváros egy részével együtt, melyet adómentessé is tett. Volt a közelben egy régi bencés monostor: ezt átalakíttatta s ajánlotta, hogy oda költözzenek. Filippa el is fogadta az ajánlatot. Szent Ferencnek is gondja volt rá: elküldte egyik tapasztalt rendtársát, Rogerius testvért, hogy a közösségnek, mely Szent Klára Regulája szerint kezdett élni, lelki vezetoje legyen 1218 körül. Ezután többen is csatlakoztak hozzájuk, s Filippa lett a vezetojük. Mint tartóra állított gyertya világoskodott novértársai elott, úgy, hogy közben a legkisebb és a többiek szolgája akart lenni. Testét virrasztásokkal, böjtökkel igyekezett szolgaságra fogni s Szent Pálhoz hasonlóan dicsekedett testi gyengeségei, betegségei miatt. Imái közben gyakran könnyezett, s mikor betegek tapasztalták a könnyek gyógyító hatását, azok kérésére kis üvegekbe gyujtötte össze a könnyeket. Mások lélke üdve szívügye volt. Minden módot fölhasznált, hogy a tévelygoket a helyes útra terelje. Egyszer egyik novértársát rokonai – akarata ellenére – kicsalták a rendházból. Filippa imájára a kapu elott úgy megmerevedett, hogy semmiféle ero nem volt képes elmozdítani. Gondja volt a szegényekre. Adományokkal, jótanácsokkal segítette oket. Kezét betegekre téve oket meggyógyította. Kenyérszaporítási csodáról is tudunk. Mennyei látomásokkal megerosítve, halála idejét elore tudva, hagyta itt a földi életet. Tisztelete századok óta megszakítatlan. Ezen az alapon avatta ot boldoggá VII. Piusz.
„Imádságaitokban mindig emlékezzetek meg rólunk, állandóan kérjétek Istent, hogy o, aki tudja, hogy emberi törékenységünk miatt ekkora veszélyeknek kitéve megállni nem tudnánk, kegyelmével minket megerosítve, a tole ránk bízott feladatot méltó módon tudjuk teljesíteni.”
IX. Gergely levele a Szegény Úrnokhöz.

Imádság:

Istenünk, te megengedted, hogy Boldog Filippa szolgálód erényeivel és csodatételeivel világoskodjék. Add kegyelmedet, hogy ami neked tetszo, szóval és tettel véghezvigyük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Georgina

Szent Ildefonz     hitvalló, † 669   

BOLDOG SZÁSZ JORDÁN domonkos rendfőnök *Borgberge, Paderborn mellett, 12. század vége. +Kisázsia déli tengerpartjánál, 1237. február 13.
Szent Domonkos (lásd: A szentek élete, 417. o.) utódaként Jordán szervezte meg a prédikátor testvérek, a domonkosok rendjét. Generálisságának tizenöt éve alatt a rend konventjeinek száma harmincról csaknem háromszázra nőtt. Általa valósult meg a világmisszió, amelyre már Domonkos is gondolt, amikor 1217-ben szétküldte néhány társát. Jordán bejárta a Nyugatot, Angliától Dél- Itáliáig, az Atlanti-óceántól a Földközi-tenger keleti partjáig, a Pireneusoktól Észak-Németországig. Mint apostolt, nevelőt, lelkivezetőt és mindenekelőtt mint hitszónokot emelik ki a rend évkönyvei.

Ennek ellenére az Egyház egészében meglehetősen ismeretlen maradt. Talán azzal áll ez összefüggésben, hogy idegen országban halt meg. Hazatérőben a palesztinai kolostorok vizitációjáról, hajója elsüllyedt, Jordán társaival együtt a tengerbe fulladt. Partra sodródott holttestét az akkói domonkos templomban temették el. Amikor a keresztes lovagok és zarándokok e támaszpontja 1291-ben a mohamedánok kezébe került, sírjának nyoma veszett. Ma már azt sem tudjuk, hogy hol állt a domonkosok kolostora.

Mint fiatal nemes került Párizsba, a késő középkor kulturális központjába. Megszerezte a ,,magister artium” és a ,,teológia baccalaureusa” fokozatot. Itt ismerte meg 1219-ben Domonkost, és az ő hatására a következő év hamvazószerdáján belépett a párizsi Szent Jakab konventbe. Kezdettől fogva nagy tekintélye lehetett, mert alig két hónappal később a párizsi konvent ama négy küldöttje közé választották, akik részt vettek a Domonkos által 1220 pünkösdjére Bolognába összehívott általános rendi káptalanon. Az 1221. évi bolognai általános káptalanon Domonkos rábízta a lombardiai rendtartomány vezetését, amelynek akkor a legtöbb kolostora volt. Röviddel Jordán bolognai hivatalba lépése előtt halt meg Domonkos. A tartomány vezetésében Jordán annyira bevált, és ezen túlmenően akkora csodálatot keltett a testvéreiben, hogy a Párizsban tartott 1222. évi általános káptalanon magister genaralisszá választották.

Valamely közösség az első időben írásba foglalt alkotmány és törvényalkotás nélkül is fennállhat; csakhamar megmutatkozik azonban annak szükségessége, hogy rögzítsék az utódokat is kötelező külső kereteket. Ennek felismerése alapján építette ki Jordán a rend szervezetét. Vezetése alatt a rend mindinkább elterjedt: a domonkosok két tanszékhez jutottak a párizsi egyetemen, misszionáltak a szaracénok között és a pápai Kúria szolgálatába léptek. Jordán tudta annak jelentőségét is, hogy mit jelent az első nemzedék példája a későbbi évszázadokra, ezért megírta A prédikáló rend kezdeteinek könyvét. Ennek előszavában ez áll: ,,Hogy megszülető és felnövekvő fiaink ne legyenek tudatlanságban a rend kezdeti alapjairól… Ezért, Krisztusban szeretett testvéreim és fiaim, fogadjátok olyan tisztelettel a következőket, ahogy összegyűjtöttem, és hevüljetek testvéreink első szeretetének buzgó utánzásában!”

Jordán nem a ,,zöld asztal” mellől vezette a rendet. Beutazta egész Európát. Egyéniségéből rendkívüli vonzóerő áradt ki. Olyan sok tanárt és tanítványt vonzott magához, hogy amíg a rend generálisa volt, a kolostorok és tagjaik száma megtízszereződött. Ezernél több jelentkezőt vett fel a rendbe. Mindenekelőtt az egyetemi városokat kereste fel. A rend krónikása, Fracheti Gellért (1195–1271) írja: ,,Gyakran töltötte a negyvennapos böjti időt Párizsban vagy Bolognában. Amikor itt tartózkodott, a konvent éppenséggel valami méhkaptárhoz hasonlított; nagyon sokan léptek be ugyanis a rendbe, és sokakat küldött innen az egyes tartományokba. Alig érkezett meg, tüstént sok szerzetesi ruhát készíttetett, mert bízott Istenben, hogy testvéreket vehet fel. Elég gyakran a vártnál is többen kérték felvételüket a rendbe, úgyhogy nem lehetett fellelni elegendő szerzetesi ruhát.” E jelentkezők közül a legismertebb Nagy Szent Albert (lásd: A szentek élete, 659. o.).

A rend terjesztéséért és a rendi szellem elmélyítéséért végzett fáradozásai mellett sem feledkezett meg a kereszténység nagy gondjairól. Magas állású személyiségekkel is mert nyíltan beszélni. Egyszer összetalálkozott II. Frigyes császárral: ,,Felség, tisztségem miatt sok tartományban megfordulok, és egy kissé csodálkozom azon, hogy Ön nem kérdezi meg, mit beszélnek az emberek.” A császár így válaszolt: ,,Mindenütt vannak embereim, és tudok mindenről, ami a világban történik.” Jordán válasza ez volt: ,,Az Úr Jézus Krisztus is tudott Istenként mindent, mégis megkérdezte a tanítványaitól: ,,Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ön csak ember, és nem tud némely dolgot, amit Önről beszélnek, amit pedig üdvös volna tudnia. Azt beszélik Önről, hogy elnyomja az Egyházat, Róma döntéseit megveti, jóslatokra hallgat, a jó tanáccsal nem törődik, hogy figyelembe sem veszi Krisztus helytartóját, aki lelki ügyekben Önnek is ura. Mindez nem tesz jót az Ön személyének.”

A domonkos rend célja kettős: az Istennel való benső találkozás és az Isten országáért végzett külső munka. Az Istennel való kapcsolat az apostoli tevékenység feltétele és alapja. Amint Domonkos is a tettek nagy embere volt, mert nagy imádkozóként állt Isten előtt, úgy Jordán erőforrása is nagy istenszeretetében rejlett. Állandóan áldásért könyörgött, és imát kért munkájához. Megragadók Bolognába, a Szent Ágnes kolostor nővéreihez írt levelei, amelyek a segítő imádságért való háláját tanúsítják. Ezekben a levelekben olyan tiszta jámbor magatartás nyilatkozik meg, amelynek súlypontja nem a rendkívüliben, a természet dolgait meghaladóban nyugszik. Jordán inkább a józan és értelmes mérsékletet tartotta fontosnak, elsősorban pedig a vallási életben: ,,Aki vándorol, óvatosan jár ide-oda, nem mászkál figyelmetlenül, nem futkos mohó izgatottsággal és vigyázatlan hevességgel. Mindenekelőtt attól félek, hogy vannak köztetek néhányan olyanok, akik figyelmetlenül és mérték nélkül tüsténkednek szertelen vezeklő lelkülettel, virrasztásokkal vagy rendkívüli böjtökkel, avagy hasonló jellegű egyéb olyan szigorúságokkal, amelyek elviselhetetlenek gyenge testetek számára. Meredek és szűk az életre vivő út, és nagy vigyázattal kell rajta járni, hogy se hanyagságunkkal jobbra, se túlzó vezeklésünkkel balra le ne térjünk róla. Az utóbbitól féltelek benneteket mégis a legjobban, mert ha oktalanul kívánjátok sanyargatni testeteket, az ellenkező végletbe estek, úgyhogy elakadtok az Úrnak az örök nyugalomra vivő útján. Vigyázz magadra, hogy lelki bágyadtság vagy testi gyengeség el ne vegye testedtől a jócselekedet lehetőségét, lelkedtől a feszítőerőt, felebarátodtól a jó példát, Istentől a dicsőséget, és el ne hatalmasodjon benned mindaz a rossz, ami a mértéktelenségből származik. A testi vezeklés csak kevéssé hasznos, s a virrasztásban, böjtben és sírásban könnyen túl lehet lépni a helyes mértéket. Az erények viszont, az alázatosság és türelem, szelídség és engedelmesség, szeretet és szerénység sohasem növekedhetnek túlzott mértékben.”

Szász Jordán élete és munkássága világosan megmutatja, hogy ő lett az a kristályosodási pont, amelyre a fiatal rendnek az egyetemes kibontakozás akkori szakaszában szüksége volt. Az ő vezetése alatt nemcsak a rend külső szervezete haladt a kibontakozás felé, hanem belső fejlődése is hatalmasan előrelendült, s ez a prédikáló rendet a lelkipásztorkodás és a teológiai tudomány jelentős tényezőjévé tette az egész kereszténységben.

Tiszteletét 1826-ban hagyták jóvá.

Szent Jovita     diákonus és vértanú, † 120     

LINDISFARNEI SZENT KÁLMÁN bencés apát
+Inishbofin, 676.
Kálmán a Skócia délnyugati partjánál fekvő Iona-sziget kolostorának szerzetese volt. 661-ig — amikor Finan utódja lett a northumbriai Lindisfarne kolostorának apátjaként — semmit sem tudunk róla.

Három évig tartó lindisfarnei kormányzásának idejét erősen megzavarták a királyi udvarban élő római és kelta papság közti súlyos viták.

Northumbria uralkodója ezekben az években Oswiu volt, aki testvérével, Szent Oszvalddal (604 körül–642) együtt fiatalemberként keresztelkedett meg, amikor Ionán élt száműzetésben. Arra nevelték, hogy az írországi kelta szerzetesség hagyományait kövesse. Hitvesét, Eanflaed királynét, Northumbria egy másik nemzetségéből való, korábbi királyának a lányát azonban Szent Paulinus püspök, Canterbury Szent Ágoston (lásd: A szentek élete, 233. o.) társainak egyike keresztelte meg; gyermekkorától kezdve arra nevelték Canterburyben, hogy a római papság szokásait kövesse. Az udvar két, egymással vitázó csoportja különböző módszereket alkalmazott a húsvét időpontjának kiszámításában; így egy alkalommal a királyné papjaival a virágvasárnapot, a király pedig papjaival már a húsvétot ünnepelte. Az volt a látszat, hogy más különbségek is vannak az egyházi fegyelem terén.

Úgy tűnt, hogy az ügyek heves összetűzésre vezetnek, amikor az ifjú Yorki Szent Wilfrid (634–709/10), aki több évig tanulmányozta Rómában és Lyonban a katolikus Egyház hagyományait és szokásait, visszatért Northumbriába. Oswiu király, hogy a rómaiak és a kelták közti viszályt megszüntesse, felszólította mindkét pártot, hogy véleményüket fejtsék ki előtte és egy zsinat előtt, amelyet valószínűleg 664 őszén tartottak Whitbyben. Kálmán a keltákkal tartott. A római párt fő szószólója Wilfrid volt, aki oltalmazóra és pártfogóra talált Alchfrithben, Oswiu első házasságából való fiában, aki abban az időben a Northumbria déli részén lévő Deirában uralkodott.

Wilfrid érve úgy hangzott, hogy a kelta szokások ellentétben állnak a katolikus hagyománnyal; Kálmán viszont elődeire, Szent Kolumbára (lásd: 306. o.) és Szent Aidanra (lásd: 466. o.) hivatkozott, és azt állította, hogy hagyományukat János apostol alapozta meg Kisázsiában. Ez ellen Wilfrid azzal tiltakozott, hogy az általa követett hagyományokat és szokásokat Rómában tartják, ott pedig Szent Péter és Pál apostol tanított, szenvedett és talált végső nyugvóhelyre. Ezeket gyakorolják Afrikában, Ázsiában, Görögországban és Egyiptomban is, sőt minden helyen, ahol elterjedt Krisztus Egyháza. Az egyedüli nép, amely elzárkózott a világ többi részének hagyományától, a skótok (így hívták akkor az íreket) és a britek, és még ők is megoszlanak egymás között. Ezért — fejezte be Wilfrid Kálmán ellen fordulva — ,,világos, hogy ti sem János apostol példáját nem követitek, mint ahogy beképzelitek magatoknak, sem Péter apostolét, akinek a hagyományát szándékosan mellőzitek”. Ez hatékony érvnek mutatkozott. Wilfrid ugyanis azt a következtetést vonta le, hogy Kálmán és követői minden bizonnyal vétkeznek, ha nemcsak az egyetemes Egyház hagyományait utasítják el hanem az Apostoli Székét is, amelyre Krisztus maga bízta rá Egyháza legfőbb tekintélyét, amikor Péternek adta a mennyország kulcsait.

Ebben a helyzetben avatkozott bele a vitába Oswiu király, és megkérdezte Kálmántól: elfogadja-e, hogy Krisztus valóban a Wilfrid által idézett szavakat mondta Péternek. Kálmán azt válaszolta, hogy azok valóban igazak, és nem tudja bebizonyítani, hogy Kolumbának is ilyenféle tekintélyt lehetne kölcsönözni. ,,Akkor hát — mondta a király — Péter a mennyország kapujának az őre, és nem mondhatok neki ellent. Rendelkezéseinek minden dologban legjobb tudásom szerint engedelmeskednem kell, máskülönben megtörténhet, hogy ha a mennyország kapujához érkezem, a kapus nem nyitja ki nekem.” A király döntését a zsinat elfogadta, Kálmán azonban nem tudott erőt venni magán, hogy engedelmeskedjék. Lindisfarne kelta szerzeteseivel és egy csoport hasonló érzelmű szerzetessel együtt hamarosan visszavonult Ionára, majd pedig az Ír-sziget nyugati partjánál fekvő Inishbofin szigetére. Inishbofinon azonban új viszály támadt az ír szerzetesek és az angolok között: az angolok ugyanis panaszkodtak, hogy az írek ide-oda vándorolnak, és nem veszik ki részüket a mezei munkából, csupán élvezni akarják a betakarított termést. Kálmán arra kényszerült, hogy a közösséget megossza, és angol tagjai számára új kolostort keressen a szárazföldön. A továbbiakban mindkét közösséget kormányozta egészen 676- ban bekövetkezett haláláig.

Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) kevés rokonszenvet érzett a kelta szerzetesek helyi szokásai iránt, de a whitbyi zsinat lefolyásáról és Kálmán eltávozásáról csak jót tudott mondani: dicséri lelkipásztori buzgóságukat, a világtól elforduló lelkületüket és apostoli szegénységüket. Amikor Kálmán és szerzetesei elhagyták Lindisfarne-t, csak kevés épület volt ott, és nem volt más a tulajdonukban, csak néhány szarvasmarha. Egyikük sem akart elfogadni földet vagy más ajándékokat kolostorok építésére, kivéve, ha világi felsőbbség kifejezetten megparancsolta nekik. A kolostoraikhoz áramló nép nem azért jött, hogy ételt és alamizsnát keressen, hanem hogy Isten igéjét hallgassa. Northumbria birodalmának valódi apostolai voltak, és tevékenységük ideje a Szigetország északi részében az Egyház aranykora volt.

Szent Onezim apostol

Onezim Szent Filemonnak volt a rabszolgája. Valamilyen dologban kárt okozott urának. Hogy a büntetést elkerülje, elszökött tőle Rómába Szent Pál apostolhoz. Az apostol ott Krisztushoz térítette. Szent Pál arra figyelmeztette, hogy a szabadságot lélekben és tisztességben keresse. Onezim belátta vétkét, és kész volt visszamenni gazdájához. Kérte Pált, hogy vállaljon részt urával való kibékítésében. Szent Pál erre egy rövid levél kíséretében küldte Onezimust vissza urához. Kérte, hogy a szökött rabot úgy fogadja vissza, mint testvérét a kereszténységben, mint magát Szent Pált. Szent Pál halála után Onezim Hispániában, Görögországban és Kisázsiában hirdette az evangéliumot. Késő öregkorában, Szent János apostol és Timóteus után Efezus püspöke lett. Vértanúi halált halt Rómában 109 körül.

Szent Özséb remete

Szentünk szülőhelyéről és szüleiről semmi ismeretünk nincs. Az ismeretes, hogy előbb belépett egy kolostorba, majd egy idő után azt otthagyva, Szíriában Aszicha falu közelébe egy hegyen telepedett le. Itt élt több mint 90 esztendeig nagy önmegtagadásban. A nyitott égbolt alatt élve, türelemmel viselte el az időjárás viszontagságait. Eledele nagyon szegényes volt. Bár több mint 90 esztendős volt és egészsége meggyöngült a nagyböjt folyamán, elég volt neki 15 szem füge. 400 körül hunyt el, magas életkort érve meg.

Szent Szigfrid     hitvalló, † ~1050   

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: