29 ápr

A kyzikei 9 szent vértanú

Kyzike Mizia kisázsiai területén található város. Mielőtt Nagy Konstantin császár kormányozta volna a területet, pogány elődei üldözték a keresztényeket. A keresztények egy része elrejtőzött, más része önként vállalta a kínzásokat is hitéért és nem rejtőzött el. Ezek közé tartozott a 9 vértanú. Különféle helységekből származtak, de Kyzikében gyűltek össze. Mivel bátran leleplezték a pogányokat tévelygéseik miatt, Dioklécián császár először megkínoztatta őket. Mindnyájan kard által nyerték el a vértanúságot a III. század végén.
Szent Diodor és Rodopián vértanúk
Á keresztény hit terjesztése miatt Diodor és Rodopián diakónust a kariai Afrodisziában agyonkövezték Dioklécián császár idején.
CLUNYI SZENT HUGÓ bencés apát
*Semur, 1024. +Cluny, 1109. április 28.
A 11. század kiemelkedő személyiségeket állít elénk, akik bevilágítják az egyháztörténetnek e valóban sötét korszakát. A feudalizmus invesztitúraharc által megtépázott korában a legfőbb hatalom birtokosai az egymással szemben álló pápa és német császár. Ez egyben az Egyház megújításának ideje is, mely Szent VII. Gergely pápa (lásd: A szentek élete, 216. o.) életművében teljesedett ki. E szellemi mozgalmak és eszmék Burgundiában is visszhangra találtak, ahol Hugó nagy határozottsággal vezette Cluny híres apátságát, amelyhez Gallia, sőt általában a Nyugat szerzeteseinek nagy része kapcsolódott.
Hugó a nagy középkori apátok típusa volt; szentsége rendkívüli emberi adottságokkal párosult. A lojális diplomatában és Isten emberében egyaránt bízott VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár: jelen lehetett az 1077. évi canossai kiengesztelődésnél; hasonlóképpen élvezte más pápák és császárok nagyrabecsülését is. A pápa megbízásából fontos és kényes diplomáciai feladatokat kellett teljesítenie Magyar- és Németországban, de a császárok is többször megbízták, hogy járjon el érdekükben. Az Egyház azonban nem a diplomatát tiszteli benne, hanem az alázatos és hűséges szerzetest, aki rendjéért és az emberiség érdekében szállt síkra.
Hugó 1024-ben született Semurban; nagybátyja, auxerre-i Hugó püspök nevelte. 1038-ban megérlelődött benne a kívánság, hogy feleljen Krisztus hívására, és belépett a clunyi bencés kolostorba. 1044-ben szentelték pappá, s 1048-ban már prior volt. Életének már e korszakában megkezdte közvetítő szerepét. 1049-ben sikerült megoldania III. Henrik császár és a payerne-i kolostor közti vitát. Míg e kolostorban tartózkodott, meghalt apátja, Clunyi Szent Odiló (lásd: 18. o.). Clunybe való visszatérése után testvérei Odiló utódjává választották. Később teljes egyszerűséggel vallotta be, hogy ha teste vágyakozott is a megtisztelő apáti méltóságra, lelke védekezett ellene. 1049. február 22-én a besançoni Hugó érsektől kapta az apátáldást.
Akkoriban kezdődött el a clunyi szerzetesség dicső korszaka. Hugó apát több zsinaton vett részt Itáliában és Galliában; jelen volt az 1095. évi híres clermont-i zsinaton, amelyen Szent II. Orbán pápa (lásd: 411. o.) meghirdette az első keresztes hadjáratot a Szentföldre a mohamedánok ellen. Ezt követően a pápa, aki maga is Clunyben tett szerzetesi fogadalmat, 1095. október 25-én felszentelte az apátsági templom főoltárát. Ez az ünnepélyes cselekmény képezte az apátsági templom nagyobbítási munkálatainak nyitányát. A kolostor építői a kivitelezésben és az építési tervben a római Szent Péter bazilikához alkalmazkodtak. Közel egy évszázadon át Cluny hatást gyakorolt Burgundia, Dél-Franciaország és a Pireneusi-félsziget építészetére.
Elődeihez hasonlóan Hugó is a pápaság megbízható támasza volt a nehéz időkben. Igyekezett elsimítani azokat a viszályokat, melyekben a római Egyház legfőbb érdekei: a béke és az egység forogtak kockán. A pápákkal és számos püspökkel együtt harcolt a simónia (az egyházi méltóságok áruba bocsátása), valamint a méltatlan papság ellen. Hugó kormányzásának hosszú ideje alatt (1049–1109) a clunyi rend fejlődésének tetőpontjára jutott. A clunyi apát ugyanis egy egész rend feje volt a szó mai értelmében, vagyis egy központosított és jogilag elismert egyházi szervezeté.
Hugó a vezetése alatt álló kolostor számára összefoglaltatta a rend érvényben levő szokásait és hagyományait, s ezekből tudomást szerezhetünk a bencés kolostorok mindennapi életéről. Az az előny, amelyben a közös liturgiát részesítették, nem jelentett akadályt a munkában és a magánimádságban. Hugó gondoskodott az indokolt könnyítésekről és felmentésekről, azok számára, akiknek különleges feladata volt a kolostor életében.
A nagy nyitottság a kor szükségletei iránt és a mindenkori valóságos követelményekhez való alkalmazkodás következtében Hugó kolostorának hatása messze kisugárzott.
Kortársai mindenekelőtt tapintatát és türelmét, imádságos, vezeklő lelkületét, testvéri szeretetét magasztalták. Akitől a világ nagyjai tanácsot kértek, egyben a rászorulók és nyomorgók jótevője volt, és több csodás gyógyításáról is beszámoltak. Ily módon mindenütt ismertté tette Cluny nevét; közösségük létszáma egyre gyarapodott. Hugó megalapította Marcigny kolostorát, az első clunyi szellemű apácakolostort, s ezt végrendeletében utódai különleges gondjára bízta.
Elődjének, Odiló apátnak megsejtése valóra vált: olyan vezető alatt, aki szerzeteseinek valóban atyja, a clunyi rend bámulatos fejlődést élt át az Egyház és a nyugati kultúra javára. Emellett Hugó tekintélye is állandóan nőtt, de valódi nagysága nem diplomáciai küldetéseiben rejlett, melyeket a pápák vagy világi uralkodók megbízásából teljesített, hanem ami Isten szemében volt: vagyis igaz szerzetes voltában.
Élete végén meggyengült egészsége miatt sem akart lemondani szigorú, vezeklő életmódjáról. 1109 nagycsütörtökén utoljára intézte szavait az összegyűlt szerzetesekhez, és Krisztus példájára elvégezte a lábmosás szertartását. Húsvét napján beteg lett. Amikor kedden, 1109. április 28- án egyik szerzetese megáldoztatta, megkérdezte tőle, hogy megismeri-e még Krisztus testét. ,,Igen — válaszolta — megismerem és imádom.” E hitvallása után meghalt. 1120. január 1-én avatta szentté II. Callistus pápa.
COTTOLENGO SZENT JÓZSEF BENEDEK pap, rendalapító
*Bra, 1786. május 3. +Chieri, 1842. április 30.
Giuseppe Benedetto Cottolengo Itáliában, egy piemonti kis városban, Brában született 1786. május 3-án. Mélyen vallásos család elsőszülött fia volt és még tizenegy testvér követte, akik közül később Józsefen kívül még két fiú lett pap (Luigi világi pap, Alberto domonkos szerzetes). Az egész családra nagy hatással volt az édesanya rendkívüli szeretete a szegények és a betegek iránt.
József gyermekkorában a francia forradalom hatásai érvényesültek Észak-Itáliában is. Amikor papi hivatást érzett és felvették kispapnak, nem léphetett szemináriumba, mert az a háborús idők miatt zárva volt. Három évig otthonról járt iskolába és végezte a filozófiát, illetve a teológia első évét. 1805-ben végre Astiban újra megnyitották a szemináriumot, s itt fejezte be tanulmányait. 1811-ben Torinóban szentelték pappá.
Kezdetben szülővárosában, Brában káplánkodott, majd hamarosan Corneliano d’Albában lett helyettes plébános. Mivel minden vágya az volt, hogy egy falusi plébánián szolgálhassa a lelkek üdvösségét, Cornelianóban úgy tűnt, betelik szívének vágya. Isten azonban arra választotta őt, hogy a nagyvárosi szegények apostola legyen, s ezzel megmutassa, a szociális kérdésnek a legnyomorultabb és legelesettebbek között is van megoldása: az irgalmas szeretet.
Amikor a környékbeli paptársak közelebbről megismerték, észrevették, hogy Józsefben olyan lelki-szellemi képességek szunnyadnak, amelyeket ki kell még művelni, ezért továbbtanulásra buzdították. Be is iratkozott a torinói egyetem teológiai karára és 1816-ban doktorált. Egy kis időre hazatért Brába, majd 1818-ban megkapta püspökétől azt a helyet, ahol szociális apostoli műve megszülethetett: Torinóba helyezte kanonokként a Corpus Domini templom káptalanjába.
Kilenc évig szentmise — zsolozsma — prédikálás — gyóntatás voltak életének sarkpontjai. Ami szabad ideje maradt, azt a szegények gondozására fordította. Egy időben Páli Szent Vince (lásd: A szentek élete, 542. o.) élete volt a lelkiolvasmánya, s Szent Vince példája különösen felgyújtotta szívében az irgalmas szeretetet. A nép csak úgy hívta, hogy ,,a jó kanonok”. Egy látszólag váratlan, de nem rendkívüli esemény hozta élete nagy fordulatát.
1827-ben egy lyoni család utazott át Torinón, s az asszony súlyos beteg lett. Férje három apró gyermekkel és áldott állapotban lévő feleségével hiába keresett menedéket. A kórházban azzal utasították el, hogy a terhes asszony a szülőotthonba való; a szülőotthon nem fogadta be, mert tbc-s volt. Végül a város menhelyén találtak menedéket, ahova az utcán felszedett betegeket szokták egy időre elhelyezni. Az asszony állapota válságosra fordult, és József kanonokot hívták a haldoklóhoz. Ellátta a beteget az utolsó útravalóval, mellette volt haláláig, vigasztalta az özvegyet és az árvákat. Visszatérve a Corpus Domini templomba, meghúzatta a harangot, és az összegyűltekkel a Szűzanya oltáránál elimádkozta a Lorettói litániát, melynek végeztével örömtől sugárzó arccal csak annyit tudott mondani: ,,Megadatott a kegyelem! Áldott legyen Mária!” — ebben az órában ismerte fel ugyanis, hogy Isten őt az egészen elhagyatottak lelki-testi támaszának rendelte. A litánia imádkozása közben a Szűzanyától kapta a gondolatot, hogy nyisson otthont az elhagyatott, szegény betegek számára.
Azonnal ki is bérelte a templommal szemben lévő ház két szobáját, és a Gondviselésre támaszkodva megkezdte apostoli munkáját: az irgalmasság testi cselekedeteinek gyakorlásával hirdette az Evangéliumot és készített utat a hitnek. Egy fiatal özvegyasszony, Maria Nasa Pullini a munkatársa lett, és megkezdte a betegápolásra felkészíteni a jelentkező leányokat. A két szoba napokon belül szűknek bizonyult a betegek számára, ezért sorra vette bérbe József a szomszédos szobákat és lakásokat. A szomszédok természetesen idegenkedve nézték, hogyan hozzák egymás után hordágyon a betegeket, hogyan gyűlnek ebben a nevezetessé váló házban a kitaszított nyomorultak. Amikor híre jött, hogy kolera ütötte fel a fejét a tartományban, a városi hatóságokkal eltávolíttatták Józseffel és munkatársaival együtt a betegeket, a házat pedig bezáratták. 1832. április 27-e volt. József természetes derűvel fogadta a kilakoltatást: ,,Felénk az a szokás, hogy a káposztapalántát átültetik, hogy jó nagyra nőjön!” — mondta. — És átköltözött a Valdocco városrészbe, Torino nyomornegyedébe, ahol húsz évvel később Don Bosco (lásd: A szentek élete, 72. o.) is otthont talált a módosabb polgárok közül kinézett fiaival.
József még aznap, amikor átköltözött, útközben felvett a kocsijára egy fiatal, rákos beteget. A házra, amelyet bérbe vett, ezt írta ki: ,,A Gondviselés Kis Háza”, és Páli Szent Vince oltalmára bízta új otthonát. A nyomorultak pedig jöttek: először a súlyos betegek, úgyhogy egyre több kórházi ágyat kellett biztosítani; aztán a süketnémák, a magatehetetlen öregek, idegbetegek, nyomorékok… és József fogadta őket. Minden újabb csoportot külön családnak tekintett, munkatársait a szolgálatukra nevelte, ő maga pedig a legsúlyosabb eseteknél teljesített szolgálatot.
A testben nyomorultakkal egy időben a lelki sérültek is áradni kezdtek hozzá, s egymás után nyitotta otthonait az árvák, az utcagyerekek, a bukott nők, a veszélyeztetett leányok s ki tudná elmondani még, hányféle nyomorúság számára. Senkit el nem utasított, bár semmiféle vagyona nem volt, s ha megkérdezték, hogy mire alapozza egyre terebélyesedő intézményét, azt válaszolta: a Gondviselésre. Csúcsára állított piramishoz hasonlította alapítását, amely az isteni Gondviselésre támaszkodik. A gyóntatója egyszer azt mondta Józsefről: ,,Cottolengónak egymagának nagyobb hite van, mint egész Torinónak együttvéve!”
Munkatársait így tanította: ,,Nekünk nem a Kis Ház szükségleteiért kell imádkoznunk és nem aggodalmaskodnunk kell, hanem csak azzal kell törődnünk, hogy Isten kedvében járjunk és mindenütt megtegyük Isten akaratát. A mi Urunk ugyanis arra tanított minket, hogy először Isten országát keressük, és minden mást ráadásként megkapunk. Amit a szegényeknek adunk, egészen adjuk oda. Ha visszatartunk valamit, a Gondviselés nem küld semmit, mert Ő tudja, hogy még van tartalékunk. Ki kell osztanunk, amink van és nem kell a holnapi napra gondolnunk… A Gondviselés még soha nem juttatott csődbe minket, és Istennek nem nehezebb ötezret táplálni ötszáznál. Ha hiányt szenvedünk, azt bizalmunk hiányának kell tulajdonítanunk. A Gondviselésnek ugyanis az a törvénye, hogy átlagos bizalomra a megszokott módon, a rendkívüli bizalomra rendkívüli módon válaszol.”
Amikor a Gondviselés Kis Háza már városrésznyi nagyságot ért el, és a piemonti király is felfigyelt a dologra, felkínálták Józsefnek, hogy birtokadományokkal támogatják. Ő ezt a leghatározottabban elutasította, és azt mondta: ,,A Kis Ház addig fejlődik, amíg nincs semmije, amint birtokokkal ajándékozzák meg, hanyatlani fog!” Amikor a király megkérdezte, gondol-e arra, mi lesz alapításával, ha meghal, azt válaszolta, hogy nem történik más, mint a királyi udvarban az őrségváltáskor. Ha Isten akarja, az őrségváltás megtörténik a Kis Házban is, s az utód pontosan fogja folytatni a művet.
Tíz év alatt a Kis Ház valóban kibontakozott, és nem ,,nagy ház”, hanem háztömbök sokasága fogadta be József különböző családjait. Közben egymás után alapította a szerzetesi kongregációkat férfiakból és nőkből a különféle szolgálatokra. A betegápolók, tanítók és nevelők mellett gondja volt örökimádó apácákra is, akik az egész alapítás kegyelmi hátterét vannak hivatva biztosítani.
Amikor pedig József érezte, hogy eljött az ,,őrségváltás” ideje, elbúcsúzott övéitől, és Chieribe ment az öccséhez, hogy családjaitól távol halhasson meg. Amikor búcsúzáskor az egyik nővér sírva mondta: ,,Atya! Mi lesz velünk?!”, így válaszolt: ,,Légy nyugodt, ha a mennyországban leszek, ahol mindent megtehetünk, többet fogok segíteni nektek, mint amikor köztetek voltam. Belekapaszkodom a Szűzanya köpenyébe, és a szememet nem fordítom el rólatok. De el ne felejtsétek, amit én, szegény ember mondtam nektek!”
Utolsó szavai a zsoltárt idézték: ,,Vigadtam, mikor nekem azt mondották: Az Úrnak házába fölmegyünk!” (122. zsolt.). 1917-ben boldoggá, 1934. március 19-én szentté avatták.

SZIÉNAI SZENT KATALIN
*Sziéna, 1347. március 25. +Róma, 1380. április 29.
A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.
Ebben a zűrzavaros században született egy leány, aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.
Amikor róla beszélünk, rendkívül szerencsés helyzetben vagyunk, mert nem későbbi századok történészeire vagy legendáira kell hagyatkoznunk, hanem kortárs tanúk szólalnak meg. Sziénai Szent Katalin életrajzát ugyanis az írta meg, aki legbensőbb titkait is ismerte: Capuai Boldog Rajmund domonkos szerzetes, később általános rendi magiszter. Hat éven át állt mellette mint gyóntató és lelkivezető, mégpedig Katalin életének utolsó hat évében. Az életrajzot a szentté avatás érdekében, 1385–1395 között írta.
A kritikus olvasóban persze fölmerülhet a gondolat: vajon hitelesnek tekinthető-e Rajmund tanúságtétele? Vajon nem inkább egy elfogult, jámbor, öreg szerzetesről van szó csupán, aki már a rend szempontjai miatt is mindent elkövetett lelki gyermeke életszentségének bizonyítása érdekében? — Ha csak maga Rajmund tanúskodnék, talán jogos lehetne ez a föltételezés. Ő azonban fejezetről fejezetre — mert ismerte az embert –megnevezi azokat a tanúkat, akiktől a leírt anyagot hallotta, és gondosan megjelöli a tényeket, melyeket ő maga látott, elkülönítve azoktól, melyeket Katalin beszélt el neki vagy más szemtanúktól hallott. Ez utóbbiakat mindig név szerint említi, kezdve az édesanyján, Lapa asszonyon, és befejezve a sort a tanítványok után egy római asszonnyal.
Ettől az igen nagy körültekintéssel dolgozó ,,krónikástól” tudjuk a következőket:
A sziénai Benincasa Jakab kelmefestő mester és felesége, Lapa asszony házassága rendkívül termékeny volt: huszonöt gyermekük született. Utolsó előtti gyermekeik ikrek voltak, két kislány. Egyikük, akit Giovannának kereszteltek, születése után hamarosan meghalt. A másik kislány Katalin volt, akit Lapa asszony jobban szeretett a többieknél (talán mert a legkisebb gyermek lévén sokáig tudta szoptatni).
Katalin egész kicsi korában a nagy család és a széles rokonság kedvence lett. De már három éves korában mutatkozott, hogy Istennek különleges tervei vannak e gyermekkel, aki a jámborság szokatlan jeleit kezdte adni. Ilyen pici korában szokása volt például, hogy a lépcsőt járva minden egyes lépcsőfok előtt elmondott egy Üdvözlégyet. Hat éves volt, amikor az első látomásban részesült: a domonkosok temploma felett — ez a templom a házuk közelében állt, és Katalin nagyon szerette — megjelent neki Krisztus főpapi ruhában. A kíséretében Katalin fölismerte Szent Pétert, Szent Pált és Szent János evangélistát. Az Úr Krisztus jóságosan rámosolygott, majd megáldotta.
Ettől a látomástól Katalin megváltozott. Felnőttesen komoly lett, imádságos élete elmélyült, és minden emberi segítség nélkül, csak a Szentlélek irányításával kezdte gyakorolni a régi remeték vezeklését, böjtjét, imádságait. Lelke oly gyorsasággal érett, hogy hét éves korában szüzességi fogadalmat tett. És az imádság, amelybe fogadalmát foglalta, mutatja, hogy részéről ez nem meggondolatlan gyermekjáték volt, hanem a leendő szent komoly megnyilatkozása.
A család mindezt — ha egyáltalán látott belőle valamit — nem vette komolyan, s amikor Katalin elérte a tizenkettedik évét, kezdték fölkészíteni a házasságra. Katalin tiltakozott, de nem lázadt föl, hanem Jegyeséhez menekült. A család — látván hajthatatlanságát — zaklatni kezdte, remélve, hogy kiverik fejéből jámbor ,,rögeszméit”: egész nap dolgoztatták, a legalantasabb szolgálatokat végeztették vele, s összeesküdtek, hogy sohasem hagyják, hogy egyedül legyen. Ő türelemmel viselt mindent, de amikor tizenhat éves lett, felnőttként közölte övéivel, hogy inkább elmegy otthonról, de szándékát, fogadalmát nem másítja meg. Ekkor, az édesapa hatására, a család elfogadta szándékát.
Katalin alázatból nem akart kolostorba lépni és nem is lett soha apáca. A Sziénában élő domonkos harmadrendi nővérek (mantelláták) között akarta szolgálni Isten dicsőségét és felebarátai üdvösségét. A nővérek azonban elutasították a kérelmét azzal, hogy ők csak özvegyeket vesznek föl, a fiatal lányoktól félnek, mert botrányt hozhatnak rájuk. Katalin ennek ellenére — hiszen egy látomásban Szent Domonkostól ígéretet kapott, hogy magára öltheti a Bűnbánó Nővérek ruháját — változatlanul kitartott kérése mellett, s végül a nővérek befogadták.
Ez 1363-ban történt. Katalin ekkor visszavonult házuk egy pinceszerű zugába, amit a cellájának nevezett. Csak a templomba ment ki, a gyóntatóján kívül senkivel sem beszélt; egyébként a cellájában vezekelt, imádkozott, böjtölt és virrasztott. Ágya nem volt, a feje alatt egy kő volt a párna. Elhagyta a húst, aztán fokozatosan a többi eledeleket is, s csak kenyeret és zöldségféléket evett; élete végén pedig csak az Eucharisztiából élt, semmi más nem táplálta.
Három éve tartott már ez a teljes magány, sok-sok imádsággal és az erényért vívott harccal, amikor Krisztus megjelent Katalinnak: gyűrűt húzott az ujjára (melyet mások nem láttak, csak Katalin látta állandóan), és eljegyezte magával. E misztikus eljegyzést követően pedig az Úr kiszólította őt magányából és elküldte az emberek közé, a béke és az igazság angyalának.
Ebben az időben egyik unokabátyja, Della Fonte Tamás volt a gyóntatója, aki a házuknál nevelkedett mint árva gyermek, majd domonkos lett. Lassanként azonban híre kelt, hogy Katalin rendkívül jó tanácsadó, Isten dolgairól sokkal többet tud, mint a tudósok, és csodatevő ereje van! Kezdték keresni az emberek, érdeklődők, tanácstalanok, tanulni vágyók. Kialakult körülötte egy tanítványi kör, melynek tagjait ő maga a ,,családom” névvel illette. Természetesen ellenségei is támadtak, ezért a domonkos rend 1374. évi általános káptalanja elé idézték Firenzébe, hogy kivizsgálják a tanítását és életét. Minthogy a vizsgálat során kifogástalannak találták, engedélyezték további tevékenységét, s gyóntatónak és lelki vezetőnek Capuai Rajmundot rendelték mellé.
Rajmund ettől kezdve, leszámítva Katalin életének utolsó öt hónapját, állandóan mellette volt. Amikor visszatértek Sziénába, pestis tört ki a városban, s akkor megmutatkozott, hogy Katalin életét is kockára téve szolgál a felebarátainak. Ápolta, bátorította, olykor csodával gyógyította a betegeket. S közben már levelezni kezdett a béke és a keresztes háború ügyében városokkal és egyes emberekkel, tanította a közelben és távolban lévő gyermekeit és tanítványait.
1375-ben meghívták Pízába. Itt kapta meg az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: április elsején, a Szent Krisztina-templomban Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak. Ebben az évben írta első levelét a pápának, XI. Gergelynek.
Júniusban tért haza Sziénába, ahol megtérítette Niccolo Tuldót, akit mint kémet halálra ítéltek. Ez a szerencsétlen perugiai fiatalember politikai gyanakvások áldozata lett. Katalin lecsillapította tomboló dühét és kétségbeesését: szavai hatására az ifjú meggyónt, megáldozott, és olyan békével fogadta a halált, mint egy szent. Csak annyit kért, hogy Katalin legyen mellette a vesztőhelyen.
A következő években fölsorolhatatlan a csodálatos megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért. A helyzetet azonban nagyon súlyossá tette az észak- itáliai városok lázadása a pápai legátusok ellen. Firenze egy olyan város-szövetséget akart létrehozni, amely fegyverrel támadt volna a pápai államra. Katalin minden erejét latba vetve próbálta megakadályozni, hogy Lucca, Píza és Sziéna csatlakozzék a szövetséghez. 1376-ban XI. Gergely interdiktum alá vetette Firenzét megátalkodottsága miatt. A megriadt vezetőség akkor megkérte Katalint, menjen el Avignonba és közvetítsen békét a pápa és a város között. Katalin tanítványai egy részével útra is kelt, s június 18. és szeptember 14. között három hónapot töltött Avignonban a pápával tárgyalva és levelezve. Meg kellett azonban tapasztalnia, hogy az firenzeiek küldöttsége, mely közben szintén Avignonba érkezett, nem a megegyezésük szerint kezdett tárgyalni a pápával, sőt a segítségét is mellőzték, s a kibékülés ügye meghiúsult.
Ekkor kapta Katalin a pápától a hordozható oltár kiváltságát, hogy vándorútjain is minden nap részesülhessen a szentmise és a szentáldozás kegyelmeiben. Ezen kívül a kíséretéhez tartozott három állandó gyóntató, annak érdekében, hogy a hozzá sereglő bűnbánók mindjárt meg is gyónhassanak.
Sok biztatása és imádsága végre eredményt hozott: a pápa szinte megszökött Avignonból, és 1376. szeptember 13-án elindult a tenger felé, hogy hajón utazzék Rómába. Katalin Genováig elkísérte, s ennek köszönhető, hogy a genovai partraszállás után — látva az ottani zűrzavaros helyzetet — a pápa nem fordult mindjárt vissza. Katalin vntött belé erőt, s mikor a pápa ismét tengerre szállt és dél felé hajózott, ő visszatért Sziénába. XI. Gergely 1377. január 17-én vonult be Rómába. Katalin ekkor a Sziéna közelében lévő Orcia-völgybe indult, hogy békét teremtsen a családi háborúkban.
A pápa március végén meghalt, utóda VI. Orbán lett. Ő ismét tárgyalni kezdett a firenzeiekkel, s a béke érdekében Katalin is elment Firenzébe. A városban zendülést szítottak ellene: a vendéglátója házát fölgyújtották, őt magát halálra keresték, mert benne látták céljaik akadályát. Katalin a városon kívül egy kertben tartózkodott a tanítványaival, amikor néhány martalóc rátámadt. Nem akart menekülni, hanem ellenkezőleg, amikor megkérdezték, melyikük a Sziénából való Katalin, a kérdező elé lépett, letérdelt és az ég felé tárt karokkal, sugárzó arccal mondta: ,,Én vagyok, íme, engem ölj meg!” — Csak annyit kért, hogy övéit engedjék bántatlanul elmenni. A gyilkolásra emelt kezek lehanyatlottak, s Katalin később sokat siratta, hogy nem lehetett vértanú Egyházáért. A tárgyalások azonban eredményre vezettek, és július 18-án végre Firenze békét kötött a pápával.
Akkor Katalin hazatért, s ezután kezdte diktálni — legtöbbször misztikus elragadtatásban — az isteni gondviselésről szóló könyvét, a Dialógust. Azért diktált, mert ő maga sokáig (amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól) nem tudott sem írni, sem olvasni. Állandóan több ,,titkár” és ,,titkárnő” volt mellette, kiknek leveleit diktálta — gyakran egyszerre többet is — a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek… Levelei és a Dialógus lenyűgözik az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását. Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy ,,műveletlen” sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.
VI. Orbán szerencsétlen kézzel nyúlt a kormánykerékhez. Reformot szeretett volna, s a szükségnek megfelelően elsőként a klérust akarta megújítani, de szigorát nem viselték el. Legszűkebb környezete is ellenállást tanúsított, amelynek a vége az lett, hogy a francia bíborosok elhagyták Rómát, és Fondi várában ellenpápát választottak Genfi Róbert személyében, aki a VII. Kelemen nevet vette föl. Mindezt Katalin előre megjövendölte. Szüntelenül buzdította gyermekeit az imádságra és a virrasztásra, hogy e szörnyű bajt elháríthassák. Ez volt a nyugati egyházszakadás, amely negyven évre elmondhatatlan bajokat hozott az Egyházra.
Katalin 1378 októberében fejezte be a Dialógust. Ekkor levelet kapott a pápától, aki arra kérte, hogy jöjjön Rómába és legyen segítségére. Lelki gyermekeivel együtt útra kelt tehát, és a következő ádvent első vasárnapján megérkeztek Rómába. Katalin ettől kezdve haláláig teljes erejével VI. Orbán érvényes pápaságának elismertetéséért és az elszakadtak visszatérítéséért küzdött.
Egészsége egyre gyengült, de azért minden reggel gyalog ment el a S. Maria sopra Minerva-templom melletti szállásáról a vatikáni Szent Péter-bazilikába, hogy ott szentmisét hallgasson, és hosszú imádsággal ,,fáradozzék” az Egyházért. December közepén a pápa Franciaországba küldte Rajmundot, hogy nyerje meg számára a királyt. Katalin ekkor végső búcsút vett lelkiatyjától: elkísérte a kikötőig, és anyai aldásával bocsátotta útra.
Az 1379-es év levelezéssel, tárgyalásokkal, sok-sok vezekléssel és imádsággal telt a pápa közelében. 1380 nagyböjtjére Katalin fekvő beteg lett. Tanítványai tanúsága szerint iszonyatos kísértéseket szenvedett, az ördögök valósággal tomboltak körülötte, míg végül április 29-én a tercia idején eltávozott égi Vőlegényéhez. Halála előtt még elrendezte gyermekei sorsát, mindegyiket anyai bölcsességgel irányította egyik vagy másik szerzetbe.
A szentté avatást II. Pius pápa 1461. június 29-én végezte. Szent Katalint 1939-ben — Assisi Szent Ferenccel együtt — Itália védőszentjévé nyilvánították. 1970-ben pedig Avilai Szent Terézzel együtt megkapta az egyházdoktor megtisztelő címét.
Tanításának sajátossága, hogy amit Aquinói Szent Tamás elvont, cizellált rendszerben fogalmazott meg az Egyház tanításából, ugyanazt Katalin — a mindennapi élet konkrét problémáit Istenben elfogadva és megoldva — ,,egzisztenciálisan” közli tanítványaival. Mint a szentek mindannyian, először ő maga szemlélte és élte meg tanítását, azután adta tovább a legkülönbözőbb rendű és rangú embereknek. Ezért tanítása gazdag forrás ma is, s anyai és égi bölcsességgel neveli mindazokat, akik a tanítvány hívő alázatával közelítenek hozzá.
Ünnepét 1597-ben vették föl a római naptárba, április 29-re, amely napon addig a domonkos Veronai Szent Pétert ünnepelték. 1628-ban áthelyezték április 30-ra. 1969-ben, tekintettel arra, hogy az egyetemes naptárban Veronai Szent Péter nem szerepel, visszakerült az ünnepe április 29-re.
——————————————————————————–
Katalin hét éves fejjel a következőképpen tett szüzességi fogadalmat:
,,Az egyik nap, kiválasztva egy olyan rejtekhelyet, ahol senki sem zavarhatta és nem is hallhatta meg, hangosan kimondta fogadalmát. Térdre hullva, nagy áhítattal így imádkozott a Boldogságos Szűzhöz: Ó, Boldogságos és Szentséges Szűz, aki az összes asszonyok között elsőnek szentelted magad Istennek azzal, hogy örök szüzességet fogadtál neki, és Ő annyira kedvelt téged, hogy Fiának Anyjává tett; határtalan jóságodhoz folyamodom, és kérve kérlek, ne érdemeimet nézd, és ne gyöngeségemre tekints, hanem légy hozzám annyi kegyelemmel, hogy jegyesemül adod nekem Őt, kire szívem-lelkem minden erejével vágyakozom, a te szentséges Fiadat, a mi egyetlen Urunkat, Jézus Krisztust. És én megígérem Neki és Neked, hogy soha más jegyest nem engedek magam közelébe, hanem szüzességemet a magam gyöngeségében sértetlenül megőrzöm neki mindörökké!”
Egy beteg ápolása során hősies önuralomról és türelemről tett tanúságot. Ezt követően éjszaka megjelent Krisztus, és két koronát kínált neki: egy tövisből fontat és egy ékes aranykoronát, s megkérdezte, melyiket akarja választani erre az életre. A másikat ugyanis az égben fogja viselni. Katalin akkor az izzó szeretet hevében kikapta az Úr kezéből a töviskoronát, és a fejébe húzta. A tövisek fájdalmát — mint mondta — hosszú időn át érezte a fején.
Amikor 1375. április 1-én Pízában megkapta a stigmákat, szemtanúi is voltak a történésnek. Később Katalin maga mondta el, hogy a Megfeszített Krisztus sebeiből vérvörös fénysugarak indultak ki és tartottak keze, oldala és lába felé. Akkor ő — hogy a feltűnés kísértéseit elkerülhesse — azt kérte, hogy a sebeket kívülről ne lehessen látni. És az Úr meghallgatta, mert a vérvörös sugarak fehérré váltak, és úgy fúródtak a testébe. Attól kezdve a sebek gyötrelmét Katalin haláláig szenvedte.
Csodatételei nagyon emberközelben történtek, a napi segítségnyújtás közben. Így nem is egyszer kenyeret szaporított éhes ,,családjának”; egy alkalommal például Rómában, amikor a gondatlan hetesnővér elfelejtett kenyeret szerezni. Atyja házanépét egyszer hónapokig itatta egy kicsi hordóból borral, sőt a szegényeknek is adott belőle rendszeresen, és a hordó nem apadt ki!
E fizikai csodáknál sokkal jelentősebbek voltak a lelkiekkel kapcsolatos csodái: olvasott a lelkekben, megrögzött bűnösök tértek meg, régi-régi ellenségeskedések szűntek meg a szavára. Elmondhatatlan bűz érzéséről panaszkodott, amikor bűnöket rejtegető, elegáns arisztokraták közt volt.
Amikor Avignonban a pápa előtt beszélt, a pápa csodálkozva hallotta a kúria hibáinak és bűneinek lajstromát. Megkérdezte a környezetét, hogy mióta él a közelben ez a leány, s akkor Katalin megmondta, hogy ő Sziénából jobban látta a pápa környezetének minden bűnét, mint a helybeliek.
A legnagyobb csoda azonban saját lelkének bontakozása, érlelődése és szentsége volt. Hihetetlen gyorsasággal és biztonsággal járt a tökéletesség útján, helyesebben: ráhagyatkozva Szent Domonkos rendjének és a szenteknek karjaira, engedte magát vezetni és röpíteni a tökéletes egyesülés felé. Egész kicsi kora óta nagyon szerette az Eucharisztiát, ezért is kapta meg azt a rendkívüli jelet, hogy — mint már mondtuk — élete utolsó hét esztendejében ez volt egyedüli tápláléka.
Rajmund így fejezi be a Legendát: ,,A vértanúk közül sokan rövid szenvedéssel adták oda életüket. Katalin tizenhárom héten át gyötrődött úgy, hogy közben napról-napra nőttek a kínjai, s ő mindig vidám lélekkel viselte azokat. Mindenért hálát adott, és könnyű lélekkel ajánlotta föl életét Krisztusnak, hogy kiengesztelje Őt a népért, és megmentse az Egyházat a botrányoktól. Sem az ok, sem a szenvedés nem hiányzott ahhoz, hogy tökéletes vértanú legyen. Ebből pedig arra következtethetünk, hogy az égben nemcsak a vértanúság vágya miatt ünneplik őt, hanem a tényleges vértanúság koronáját is elnyerte. Ezen az alapon értelmes embernek be kell látnia, hogy Katalin szentté avatási perében gyorsabban lehet eljárni, ugyanúgy, mint a vértanúk esetében szokta tenni az Egyház.”
Ezért olykor a hármas koronával ábrázolják Szent Katalint: a szüzesség, a bölcsesség és a vértanúság égi koronájával.
——————————————————————————–
Istenünk, aki Szent Katalinban fölgyújtottad a szeretet lángját, melynek erejével átélte az Úr szenvedését és Egyházadat szolgálta; az ő közbenjárására kérünk, engedd, hogy néped, amely részese lett Krisztus szenvedésének, dicsősége megnyilvánulásának is ujjongva örvendhessen!

Szent Memnon atya
Memnon atya fiatal korától egy kolostorban élt szerzetesként. A kolostor főnökévé választották önmegtagadó élete miatt. Istentől a csodatevés bőséges ajándékaiban részesült. Betegeket gyógyított, együtt érző volt a szegények iránt, forrást fakasztott imáival és hajózókat mentett meg az elmerüléstől. Életének ideje nem ismert.
Veronai Szent Péter     vértanú, † 1252       

Szent Róbert     apát és hitvalló, † 1110       

Szent Tichikusz     hitvalló, † ~70     
  

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: