22 máj
Szent Baziliszk vértanú

Baziliszk vértanú a február 17-én ünnepelt szent Tivadar unokaöccse volt. A vértanúk halála után Baziliszk a börtönben maradt. A katonáktól azt kérte, hogy engedjék haza elbúcsúzni hozzátartozóitól. Nehezen, de többedmagával elengedték, hogy elbúcsúzzon. Búcsúzása közben bátorította övéit a keresztény hitben való kitartásra. Visszatértükben bár nyakában nehéz vasbilincset hordott, lábain pedig belül szögekkel kivert cipőt, érezve Isten erejét, nem érezte a szenvedéseket. Egy faluban, kísérői betértek egy házba étkezni, a vértanút pedig a tűző napon egy kiszáradt fához kötözték, és éhen szomján otthagyták. Baziliszk, lelki szemeit Istenhez emelvén, a jámbor emberek megerősítésére, Isten földrengést támasztott, a vértanúról lehulltak a bilincsek, a száraz fa kizöldült, hogy árnyékot adjon a vértanúnak, lábai alatt pedig forrás fakadt, hogy a szomjas vértanút felüdítse. A helytartó, látva a vértanú hitbeli állhatatosságát, fejvesztésre ítélte, ami meg is történt a IV. század elején.

Szent Emil

Szent Humiliás     özvegy, † 1310.           

BOLDOG FOREST JÁNOS vértanú (1476-1538)
Az angol ferencesek már a 13. századtól számos kolostorban éltek, a 16. századtól pedig sok vértanú vére áztatta ezt a földet. Amikor VIII. Henrik király 1534-ben elszakadt a római pápától, magát jelentve ki az angol egyház fejének, és megkövetelte alattvalóitól a huségesküt, a ferencesek bátran és határozottan kiálltak a pápa és a Henrik és Katalin királyno közötti törvényes házasság mellett. Élükön John Forest*-tel, aki akkor tartományfonök és a királyno gyóntatója volt, Oxfordban mint teológiai tanár is muködött azelott. A király által támasztott szakadás ellen írásban és beszédeiben is síkraszállt. A király börtönbe záratta, kb. 200 ferences hasonlóképpen bebörtönöztetett, megkínoztatott, ezek közül részint az embertelen bánásmód miatt a börtönben, részint kivégzés következtében 1534-38-ig harmineketten szenvedtek vértanúságot. 1534-ben a király felnégyeltette Risbey Richard cambridgei* és Hugo Rich richmondi* házfonököt, a többi ferencest számuzte az angol szigetrol. A leghevesebben a királyno gyóntatója, Forest János atya ellen támadt. O szenvedte a leghosszabb börtönt és a legkegyetlenebb vértanúságot. Csaknem öt évi börtön után, 1538-ban ítélték halálra. London egyik terén külön emelvényeket emeltek elokelo nézok részére. Állt az akasztófa, alatta tuz égett. Amikor a meggyötört atya meglátta mindezt, így kiáltott fel: „Sem tuz, sem bitófa, sem más kínzás nem választhat el toled, Uram!” Nagy nézosereg vette körül, közülük egyesek gúnyverseket énekeltek. Egy királyhu, gyáva püspök még itt is rá akarta venni a huségeskü letételére, mire János így felelt: „Mégha egy angyal jönne le az égbol és más tanítást hirdetne, vagy ha darabokra vagdalnak, akkor sem állok el hitemtol.” Két gerendára kötözték láncokkal és lassú tuzzel égették. O zsoltárimákat mondott: „Szárnyad árnyékában reménykedem, míg végetér a gonoszság… Te vagy Uram én reményem… Uram, kezedbe ajánlom lelkemet.” Lelki ereje nem tört meg mindhalálig. Holttestét napokig otthagyták az akasztófán. Aztán titokban eltemették. XIII. Leó pápa avatta ot boldoggá.
János atya imája vértanúsága idején:
„Te vagy Uram, én reményem, ne hagyj soha szégyent érnem.
Te igaz vagy, szabadíts meg és ments meg engem!
Istenem, ragadj ki a bunös kezébol,
a törvényszego és zsarnok hatalmából!”

(70. zsolt.)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jánost mint a katolikus hit és a pápa iránti huség védelmezojét a vértanúság dicsoségére segítetted. Közbenjárására add, hogy a benned hívo keresztények az igaz hit és szeretet egységére jussanak. Krisztus, a mi Urunk által.

VEDRUNAI SZENT JOAKIMA özvegy, rendalapító
*Barcelona, 1783. április 16. +Vich, 1853. augusztus 28.
1783. április 16-án született Barcelonában. Nyolc testvérével együtt jó nevelést kapott. A nagyon tehetséges és érzékeny leányban magától érlelődött meg a kívánság, hogy kármelitaként egész életét Istennek ajándékozza. Isten azonban egyelőre más útra terelte a szívét, s ezt egyszerű önátadással fogadta. Szigorú apja megtiltotta, hogy belépjen a Kármelbe, s a tizenhat éves lányt arra szánta, hogy házasságot kössön a huszonöt éves Don Teodoro de Mas vichi jegyzővel és gazdag földbirtokossal. A harmonikus házasság tizenhét éve alatt Joakima kilenc fiút ajándékozott férjének; közülük három már gyermekkorában meghalt, négy pedig szerzetes lett. A gyermekek betegsége és halála mellett a házastársaknak el kellett viselniök egy olyan kornak a veszélyeit, amely a felvilágosodás eszméivel és Napóleon betörésének politikai-szociális zűrzavaraival éppen Katalóniában nyúlt bele mélyen a családok életébe. A közéletben szereplő férj erőit idő előtt felőrölte az élet, Joakima özvegyen maradt.

Az örökség miatt kitört viszálykodásban sikeresen megvédelmezte az apai jussot gyermekei számára, akik az anyai oltalom alatt nőttek fel. Joakima sokkal több volt egy rendkívüli nőnél, aki nehéz élethelyzetében is ki tudta vívni környezete elismerését és tiszteletét. Emberi tevékenysége mélyén sokkal inkább az istenszeretet titka rejtőzött, amely gyermekkora napjaitól fogva meghatározta életét. Isten a gyermek kívánságát, mint tudjuk, nem teljesítette, és Joakimát a házasság útjára vezette. Most hát meg kellett tapasztalnia, hogy ez az út, amely őt asszonnyá és anyává érlelte, Isten iránti szeretete számára nem volt kerülő út. Azokban a misztikus kegyelmekben, amelyekben most részesült, a házasság által kiformált szeretete Istennel való kapcsolatának átalakító beteljesülését élte át. A szűzi szeretet jegyesi misztikájától különbözően Joakima Istenben mindenekelőtt az Atyát kereste és találta meg, akinél Krisztussal való közösségben és a Szentlélek erejében mint gyermek örökös biztonságot talált. Gyermekként rejtőzött el Isten atyai jóságába, s anyaként adta tovább az önátadásban kapott szeretetet.

Isten vezetésével tehát Joakima házasságának boldogsága és szenvedése által, valamint számkivetése és a börtönig történő üldöztetése által próbára téve szentté érlelődött. Férje halálával és anyai kötelességeinek teljesítése után új feladatokra vált szabaddá; lelki anyaként megalapította a szeretetről nevezett kármelita nővérek ma is virágzó kongregációját. Emberi és misztikus tapasztalatait tekintve alkalmazhatjuk Joakimára és tevékenységére az apostol (Kor 4,15) szavait: szerzetesnővéreinek nem csupán valamiféle lelki nevelőnője volt, amilyenből sok van; hanem anyjuk, a szónak lelki és eredeti, tulajdonképpeni értelmében is. Krisztus Jézusban és a mennyei Atya örömüzenete által sok lányának olyan életet ajándékozott, amely Isten gyermekeivé tette őket.

Mint valami prófétai látomásban, úgy kiáltott fel egy boldog anya ujjongásával: ,,Úgy tűnik nekem, mintha a karom mindinkább kitárulna, a szívem pedig csodálatosan nagyra tágulna, hogy magába fogadjon minden fiatalt, hogy átkarolja és megőrizze mindazokat, akik most és a jövőben is nagy csapatokban jönnek, és intézetünk kapuin kopognak.” Az Atyába vetett bizalma mindazok számára, akiket vezetett, az atyai ház légkörét teremtette meg, amelyben a lelki élet és gyakorlatai gyorsan elvesztették mindazt az idegenséget, amely a természetfölöttit olyan könnyen mutatja természetellenesnek. Amint régebben a gyermekek és a cselédek mindennapi kötelességeik teljesítése után imádságra és lelki beszélgetésre összegyűltek a ház anyja és úrnője körül, úgy tettek most lelki lányai is. Anélkül, hogy a rábízottakat elnyomta vagy önállótlanná tette volna, mindenki számára ő lett a nyugalmas középpont és a vitathatatlan anyai tekintély. A szerzetesnővérek megtanultak engedelmeskedni neki, mielőtt bármit is elrendelt volna, egyedül a jó öröméért és szeretetből. Erről a szeretetből fakadó engedelmességről elmondhatta Joakima anya: ,,Aki engedelmeskedik, mindig jól cselekszik.” Hogy közel vigye hozzájuk a szegénység szellemét, emlékeztette lányait Jézus szegénységére. ,,Ne törekedjetek arra, hogy gazdagabbak legyetek, mint a Vőlegényetek, mert az szégyenletes lenne.” Intézetének kezdeti idejében volt egy fiatal novíciája, aki nem tudta elolvasni a kézzel írott szabályzatot, amelyet az alapító anya adott neki. — ,,Anyám, nem látok mást, csupán pontokat” — mondta a fiatal lány. Erre így szólt hozzá az anya:

,,Térdelj le, s akkor majd meglátod, milyen kiválóan tudsz olvasni.” És csakugyan: a próbálkozás sikerült, és a következőkben jámbor szokássá vált Vedruna anya lányai körében. — Ez az egyszerű és jámbor áthagyományozott epizód mintegy kulcs lehet a számunkra a szent lelki magatartásához: megértette, hogy térden, vagyis tisztelettel, hittel és szeretettel telve kell olvasni Isten atyai gondviselésének könyvéből. A mennyei Atya iránti szeretettől áthatva megértette, hogy egész élete kegyelem és feladat: Isten gyermekének mosolyával szolgálni embertársait.

Teljesen megbénulva halt meg; mosolygása azonban nem tűnt el utolsó lélegzetvételéig.

1940-ben boldoggá, 1959. április 12-én szentté avatták.

Szent Júlia     szűz és vértanú, † ~450.           

CASCIAI SZENT RITA
*Roccaporena, 1381 körül +Cascia, 1447. május 22.
Ritát idős szülei hosszú várakozás, reménykedés és sok imádság után kapták Istentől ajándékba. Cascia környékén, a hegyek között elterülő kis birtokukon egyszerűségben és istenfélelemben nevelték. Rita gyermek- és ifjúkorát a szülei iránti teljes engedelmesség, akaratának állandó föláldozása és a fáradságos napi munka jellemezte. Közben azonban szívében fölgyulladt az istenszeretet, és apáca akart lenni, hogy teljesen eggyé válhasson isteni Megváltójával, aki jelenléte édességének megéreztetésével mindannyiszor megajándékozta őt, valahányszor szülei engedélyével visszavonulhatott a házukban kialakított kicsiny imahelyre. Szülei — valószínűleg kényszerhelyzetben — odaígérték a kezét egy helybeli ifjúnak, aki a kortársak szerint vad és erőszakos ember volt. Ritának nagyon fiatalon férjhez kellett tehát mennie.

Férje rossz természetét hősies türelemmel viselte, soha nem panaszkodott. Mindenben engedelmeskedett hitvesének, azzal az egy föltétellel, hogy a templomba eljárhat. Szelídségével és jóságával végül is férje rossz természetét sikerült legyőznie, és lelkét Istenhez vezetnie. Megtérésének együtt örült Ritával az egész falu, Roccaporena, mert korábban a férj összeférhetetlensége miatt sokat szenvedett a pártoskodásoktól és viszálykodásoktól.

Idős szülei halála után újabb gyász érte Ritát: előbb meghalt a férje, aki most már tisztelte és szerette őt (egy régi ellensége ölte meg bosszúból). Majd egy évre rá meghalt Rita két kicsi fia, akikért úgy imádkozott, hogy az Úr vegye őket magához, mielőtt még az atyjuk halála miatti bosszú beszennyezné lelküket.

Miután sok fájdalom árán eloldódtak e földi kötelékek, Rita hozzáfoghatott régi vágyának beteljesítéséhez: kolostorba léphetett. Casciában a Mária Magdolna ágostonos kolostorba jelentkezett, ahonnan egymás után háromszor visszautasító választ kapott özvegysége miatt. Végül azonban 1407-ben csodálatos módon bejutott: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Toletinói Szent Miklós vitték be éjnek idején a kolostorba.

Életének pontos dátumait, így fogadalomtételének évét sem ismerjük. Valószínű azonban, hogy még nem volt 30 éves, amikor a kolostor szokásától eltérően a karnővérek közé befogadták, s mivel olvasni nem tudott (azaz nem tudott együtt zsolozsmázni a karnővérekkel), egyéb imádságok elmondására kötelezték. A nővérek közül türelmével, engedelmességével és jámborságával tűnt ki, mindenkinek épülésére volt.

Különös tisztelettel elmélkedett Krisztus szenvedéséről, s arra vágyott, hogy osztozhasson a megfeszített Krisztus kínjaiban. Egy napon, amikor a feszület előtt térdelt, és vágya beteljesülését kérte, érezte, hogy a töviskorona egy tövise a homlokába fúródik. Mély sebet kapott, amely később elmérgesedett, s a belőle áradó szag miatt Ritát elkülönítették a nővérektől. Csak egy római zarándoklat alkalmával mehetett emberek közé, amikor az Úr Rita könyörgésére eltüntette a zarándoklat idejére a sebet, de úgy, hogy fájdalmai megmaradtak. Betegségei, a böjtölések és a munka fölemésztették erejét, utolsó éveit ágyhoz kötötten töltötte. 1447. május 22-én hívta át Isten az örök boldogságba, átköltözését egy emberi kézzel nem érintett harang szava hirdette meg. Különleges kiváltságként Rita testét soha nem temették el, mert csodálatos módon nem látott romlást. Sértetlenül került ki a tűzvészből is, melyben néhány évvel halála után a cédrusfából készült koporsója porrá égett. Új koporsóját a szent nagy tisztelője, Cesco Barbari casciai asztalos készítette el, aki súlyos betegségből gyógyult meg közbenjárására.

——————————————————————————–

Ritát már halála előtt szentnek tartották, s halála után 10 évvel, még mielőtt az Egyház hivatalosan nyilatkozott volna, a nép szentként tisztelte. Boldoggá avatását 1626-ban, szentté avatását 1900-ban fejezték be. XIII. Leó pápa ,,Umbria gyöngyének” nevezte őt. Testét Casciában, az 1937–47 között épült Szent Rita-templomban őrzik. A hagyomány szerint Szent Rita az egészen kilátástalannak tűnő esetekben is képes segíteni, ezért a lehetetlenségek szentjének tartják.

——————————————————————————–
Istenünk, Szent Rita érdemeiért és közbenjárására add, hogy úgy bocsássunk meg ellenségeinknek és úgy mélyedjünk el gyötrelmes szenvedéseidben, hogy a szelídeknek és szomorkodóknak ígért jutalom elnyerésére méltók legyünk! Példája:
    Sok imával készülj minden feladatodra!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: