Archívum | október, 2014
31 okt

Szent Epimach vértanú.

A szent vértanú Egyiptomból származott. Korán felébredt benne a vágy, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Keresztelő Szent Jánost követve sokáig élt pusztai magányosságban a peluziumi hegyen. Amikor a keresztények üldözéséről hallott, bátran bement Alexandriába. A pogány templomban sokak szeme láttára összetörte a bálványszobrokat. Ezért a pogányok elfogták és Apellianus helytartóhoz vitték. A helytartó csodálkozott az egyszerű ruházatú remetén. Megparancsolta, hogy zárják börtönbe, míg kitalálja számára a megfelelő kínzásokat. A börtönben a keresztényeket bátorította a végső kitartásra. Kínzói aztán fára függesztették, vaskampókkal marták testét, de a kínzás közben erős meredt. Végül lefejezés által nyerte el a vértanúi koszorút 250 körül.

BOLDOG ERZSÉBET SZŰZ
*1292/94. +Töss (Svájc), 1336/38. október 31. vagy május 6.
Erzsébet atyja az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290– 1301), anyja a lengyel Kujáviai Fenenna hercegnő volt. Nagynénjei között találjuk Szent Erzsébetet, Szent Margitot, Boldog Kingát, Boldog Jolánt.
Édesanyja fiatalon, második gyermeke szülésében halt meg. III. András egy évre rá újraházasodott, és a Habsburg-házban keresve szövetségest, Habsburg Albert leányát vette feleségül. Gyermekük nem született, így kézenfekvő volt, hogy Ágnes királyné a magyar trón egyetlen örökösét, a kis Erzsébetet vegye anyai gondjaiba. A kislányt Bécsben neveltette, s egy Habsburg érdekeket szolgáló tervnek megfelelően — ami a cseh és magyar koronát egyaránt a Habsburgoknak biztosította volna — 1298. február 12-én eljegyeztette II. Vencel cseh király fiával, IV. Béla egyik kései leszármazottjával, Vencellel.
1301. január 11-én gyászba borult az ország: meghalt András, az utolsóÁrpád-házi király. A temetésen Erzsébet is részt vett. A hagyomány szerint amikor a király koporsóján befelé fordították az Árpádok címerét, a kislány ájultan esett össze. Fölfogta vajon, mit jelentett édesapja halála neki és az országnak? Megsejtette, hogy Európában ő lett most az egyik legfontosabb személy: aki őt megnyeri, joggal nyúlhat a magyar koronáért?
Az özvegy Ágnes királyné kincsekkel megrakodva elhagyta az országot, s magával vitte a kis Erzsébetet, a Habsburgok politikai terveinek legfontosabb eszközét.
E tervek azonban egymás után hiúsultak meg. Több szereplő eltűnt a sakktábláról, gyakran maguk a királyi bábuk is cserélődtek, s velük együtt a szempontok és érdekek is. Erzsébet egyszer csak teljesen egyedül találta magát, sőt már útjában volt a Habsburgok újabb terveinek. Megelégelvén ezt, most már maga akarta kezébe venni sorsát. Két nagynénje, Szent Erzsébet és Szent Margit nyomdokait akarta követni: az evangéliumi szegénység, tisztaság, engedelmesség, a közösségben élt testvéri szeretet, a rejtett ima és áldozat útját választotta. Bár mostohaanyja, Habsburg Ágnes szinte bekényszerítette a kolostorba, a döntő szót mégis a fiatal Árpád-házi királylány mondta ki. És e döntésétől kezdve többé nem hagyta magát érzéketlen bábuként kezelni. Isten, mint Szent Margitnak, neki is megadta az alkalmat, hogy mostoha nagybátyja, Habsburg Henrik házassági ostromait visszautasítva, ország-világ előtt bizonyítsa: önként, a maga akaratából választotta jegyeséül a Királyok Királyát, kinek koronáját viselve nem uralkodóként, hanem önkéntes áldozatként akarja szolgálni hazáját.
Döntése legapróbb következményeit is vállalta, semmit sem tartott meg magának: haláláig nem találkozott többé rokonaival, hazájabeliekkel. A svájci Töss domonkos kolostora lett — ha nem is hazája, de — lelki otthona. Emlékezetében elhalványultak a gyermekkor meleg képei, édesapja szelíd, édesanyja sugárzó arca, a budai vár pompás termei, az őt meglovagoltató vitézek biztató mosolya. Szívében elhalkultak a magyar dallamok, ajkáról lekopott a magyar szó.
A maga választotta szigorú vezeklő életmódot Jegyese, a Királyok Királya súlyos betegségekkel, külső és belső megpróbáltatásokkal tetézte. A kolostorban töltött 28 év alatt szinte állandóan beteg volt, élete utolsó négy évében pedig fokozatosan teljesen megbénult. Teljes kiszolgáltatottságában, embertelen fájdalmai közepette hasonlóvá lett a kereszten szenvedő Krisztushoz.
Halálos ágyán, az égi haza küszöbén földi hazája felé sóhajtott. Nővértársai ekkor sejtették meg, hogy a köztük élő és elégő magyar királylány legnagyobb szenvedése — külső és belső megpróbáltatásain túl — maga a számkivetés volt.
A tössi kolostor lakói nagyon szerették és tisztelték. Szent élete és a közbenjárására történt csodák miatt biztosak voltak abban, hogy Isten gazdagon megjutalmazta, azaz megadta neki az Élet koronáját, melyet egy látomásban megígért mindhalálig hű szolgálóleányának.
A halálhír hosszú hónapok múlva jutott el Magyarországra. Itt akkor már évtizedek óta Anjou Károly Róbert uralkodott, s nevelte utódát, a fiatal Lajost. Már csak a legidősebbek emlékeztek a közel négy évtizede elhunyt III. András király száműzetésbe került leányára. Néhányan azt is tudni vélték, hogy dömés apáca lett, és Margit módjára vezekelt hazájáért. De azután ezek az utolsó emlékezők is meghaltak, és Erzsébetre, legalábbis hazájában — néhány történészen és hagiográfuson kívül — senki sem gondolt.
Legendája szerint Boldog Erzsébetet a templom kórusa közelében temették el. Amikor ,,harminc hét” után áthelyezték a ,,királyi méltóságához és szentségéhez illő” új sírba, testét teljesen épnek találták. Sírját a protestánsok pusztították el a virágzó kolostorral együtt. Erzsébet sírjának fedőlapját ma a zürichi Landesmuseumban őrzik.
A domonkos rendben boldogként tisztelik május 6-án, de az Egyház hivatalos eljárást még nem folytatott. Az alábbiakban Árpádházi Boldog Erzsébet — a tössi apácák szóbeli és írásos hagyományaira épülő — legendájából következnek részletek.
——————————————————————————–
Isten kegyelme megőrizte nekünk ezt a tiszteletreméltó kincset, amiért állandóan dicsérnünk kell Őt és hálát adnunk a mindenható Istennek; ő ugyanis világosan megmutatta csodái által, hogy őt (Erzsébetet) a maga dicsőségére és nem a világ örömeiért teremtette. Most tehát Annak dicsőségére és tiszteletére beszéljük el életét, aki a földön az erények tanítója volt, most pedig az égben megjutalmazója, hogy ily módon mindenki, aki csak hall róla, jobbá legyen.
Ugyanúgy, amint az Úr Magyarország földjét és különösképpen a prédikáló rendet a szent és tiszteletreméltó, ugyanebből a nemzetségből való Szent Margit asszonnyal díszítette, éppúgy megtisztelte ezzel a nemes fejedelemnővel ezt a földet és ugyanazt a rendet, különösképpen a tössi kolostort. Dicsérjük ezért szünet nélkül Isten végtelen jóságát, aki királyi személyének értékes ajándékát nekünk méltóztatott adni, és elvezette őt e kolostor lelki közösségébe. Csodálni való az, hogy a Szentlélek tanácsára és az isteni gondviselés akaratából abból a távoli országból ebbe a kolostorba jött, de mindebben Annak művét is kell látnunk, aki egyesíti a hatalmat, a bölcsességet és az akaratot: kegyelmének erejében ő maga akarta ezt a művet beteljesíteni az általa meghatározott időben.
A nemes hercegnő a tizenharmadik évében volt, amikor kolostorunkba adták, és a Rend szabályai szerint az engedelmesség igájába hajtották. Alázatosan megígérte, hogy önként aláveti magát mindannak, amit Isten és a Rend követel. Ez a nemes hercegnő volt az első leány, akit az új alapítás szentségi oltára előtt fogadtak a Rendbe. Az oltárt azután fölszentelték Miasszonyunk angyali üdvözletének és Szent Erzsébetnek tiszteletére, aki szintén magyar királynő volt, Türingia és Hessen őrgrófnője és Erzsébet rokona.
Amikor az erényes hercegnő már tizenöt hete élte a szerzetesi életet, mostohaanyja megparancsolta, hogy idő előtt adják rá a fátyolt, és tegye le az engedelmesség fogadalmát. Ő alázatosan meghajolt. Mostohaanyja elhozott a friburgi Szent Katalin-kolostorból egy Bussnang nevű asszonyt, Rudolf császár nővérének a lányát, akit udvarhölgyként és gondviselőként állított mellé. Durva és kemény asszony volt, aki oly sok szenvedést okozott neki, hogy mi nem kételkedünk abban, hogy Erzsébetnek a kegyetlenségek miatt vértanúságot kellett elszenvednie.
Történt egyszer, hogy Ausztriai Henrik herceg jött ebbe az országba keresésére. Erzsébet már fölvette a fátyolt, így már lemondhatott róla. De Henrik nem akart lemondani róla, és követelte, hogy vezessék elé. Amikor látta, hogy Erzsébet fölvette már a fátyolt, annyira fölbőszült, hogy lerántotta a fátyolt a fejéről, a földre dobta és rátaposott, mivel nagyon tetszett neki szeretetreméltó személye, és nagyon szerette volna feleségül venni: szép volt, arca nemes vonású, teste igen arányos, a nő minden kelleme megmutatkozott rajta. Ezért állhatatosan kérte, utazzék vele Ausztriába. Nem akarta tudomásul venni, hogy ő már szerzetesnő lett és fogadalmat tett. Erzsébet azt válaszolta, gondolkozni akar. A kórusba ment, térdre hullt a Legszentebb előtt, és Istenhez könyörgött, mutassa meg neki, hogyan ismerheti meg drága akaratát, és hogyan kell helyesen tennie. Először az a gondolata támadt, hogy engedhetne, hiszen a magyar királyságnak ő az egyetlen és törvényes örököse; de abban a pillanatban Isten megértette vele, hogy az ő akarata ez: maradjon a kolostorban, szegényen, száműzötten az ő szerelméért, mint ahogy ő is szegény és száműzött volt az iránta és az emberi nem iránti szerelemből. Ekkor teljesen alárendelte magát Isten akaratának, de olyan fájdalmat érzett, hogy ájultan elterült, szájából és orrából vér folyt. Amikor magához tért, elutasította Henrik urat: nem megy vele, itt folytat szegény életet Isten akarata szerint. A mennyei Atya tehát ugyanazt a hozományt adta neki, mint egyszülött Fiának: száműzetést, szenvedést és szegénységet. Így élt huszonnyolc évet általában az egész közösség és különösképpen több személy épülésére, mivel lelki élete annyira kegyelemmel ékes volt, hogy a nővérek megszentelődtek és megvigasztalódtak általa.
Szavaiban és tetteiben mindig igen alázatos és szelíd magatartást tanúsított az egész közösséggel szemben. Mindent szívesen megtett, amit csak kértek tőle, jóllehet nagy nemessége, fiatalsága és természetes adottságai miatt szíve oly érzékeny volt, hogy a legkisebb dolgok is nagy belső fájdalmat okoztak neki. Egész életét tökéletes tisztaságban töltötte; Urunk Jézus Krisztusért, a tiszta és alázatos szívűek mennyei Jegyeséért megvetette a világot és annak minden vonzását. Nagy szegénységben is élt, és megfosztotta magát a mulandó javaktól.
Történt egyszer, hogy mostohaanyja eljött meglátogatni. (Erzsébet) oly szegény volt, hogy csak az az egyetlen javított és foltozott ruhája volt, amit viselt. (Ágnes) térdre esett előtte, és ezt mondta: ,,Nővér, nem szégyelled magad, hogy bár Magyarország királyának leánya és törvényes örököse vagy, ilyen rossz ruhát hordasz?” Mindössze harminc schilling évi jövedelme volt. Később az ausztriai ház az Öningennek nevezett majort ajándékozta neki, ami évente negyven mérő gabonát jövedelmezett.
Ez a magas származású, igen nemes hercegnő és nővér Isten kegyelméből gyakran és igen alaposan gyónt, közben bőven omlottak könnyei, és mindig föltárta a gyóntató előtt mindazt, ami szívét szorongatta. Történt egy napon, hogy egy ünnepre igen goromba gyóntatót küldtek. És minthogy az egész közösség meggyónt, ő is elment, és alázatosan bevallotta a hibáit és mindazon szenvedéseit, melyeket a megpróbáltatások és a számkivetés okozott neki. A gyóntató nem ismerte nemes személyét, ezért durván megkérdezte a nevét. Ő alázattal válaszolta: ,,Erzsébet nővér Budáról”. A kérdésre, hogy ott is született-e, így felelt: ,,Igen.” A gyóntató erre: ,,Nyomorult, szegény teremtmény lehetsz, hogy olyan messze földről ide jöttél száműzetésbe.” Erzsébet pedig nem fedte föl, kicsoda. A kórusba ment, és az oltár előtt átadta magát Annak, aki minden szív vigasztalója és segítője, reá bízta minden gondját. A gyóntató, miután Erzsébet eltávozott, megérdeklődte kilétét. Megmondták, hogy méltóságos királyi hercegnő, András király leánya. A gyóntató rendkívüli módon megrémült, és azonnal kérte, vezessék Erzsébethez. Amikor előtte állt, leborult a lábaihoz, és alázattal kérte, hogy Isten szerelméért bocsásson meg neki.
Erzsébet alázattal és szeretettel szolgálta a közösséget az asztalnál; és ezt oly buzgalommal tette, hogy megsértették volna, ha nem engedik meg… Annyira szorgoskodott, hogy maga hordta a tálakat, és amikor észrevette, hogy nem akarnak neki gondot okozni, őszintén sírt, és megvetette azt a megtiszteltetést, amit így akartak neki adni… Szeretetreméltó volt minden asztaltársa, öreg és fiatal iránt. Az a nővér is, aki huszonnégy éven át a konyhában szolgált, azt mondta, hogy bármilyen ételt adott neki, soha nem panaszkodott, akár egészséges volt, akár beteg, mindent úgy fogadott, ahogy az Úr küldte.
Jó és hasznos azt is tudni, hogy buzgósággal adta magát az áhítatos vezeklő imára. Szokása volt, hogy bármi jót tett is, imádkozott vagy jót cselekedett, azon igyekezett, hogy senki se beszéljen róla. Mégsem tudta egészen elrejteni; mi láttuk őt imádkozni elmélkedésében elmerülten, és bár teste tántorgott, olyan kemény imára kényszerítette magát, hogy csodálkozva kérdeztük, miképpen tudja elviselni. Különösen nagypénteken mutatott nagy áhítatot és ájtatosságot. Azon a napon Urunk szenvedésének tiszteletére négyszáz véniát tett, egész nap semmit sem ivott, ami pedig olyan szenvedést okozott neki, hogy utána hosszú ideig elgyengült maradt. Néhányszor a kóruson találtuk az ima alatt annyira elaléltan, hogy úgy kellett onnan elvinni.
Ugyancsak bensőséges áhítattal viseltetett Miasszonyunk iránt. Erről sok alkalommal tanúskodott, mivel buzgósággal szolgálta Miasszonyunkat. De különösen nagy áhítattal ülte meg azt az ünnepet, amikor az Angyal tudomására hozta Miasszonyunknak, hogy Isten Anyja lesz. Lelkének egész buzgóságával emlékezett arra az örömre és dicsőségre, amelyben akkor része volt, és ezen öröm tiszteletére ezer Ave Mariát mondott ugyanennyi véniával. Ugyanígy Miasszonyunk minden ünnepén ezer Ave Mariát mondott ezer véniával.
A nemes hercegnőben megvolt az együttérzés erénye mindazok iránt, akiknek fájdalmuk volt vagy szenvedtek. Amikor egy ember fájdalmat okozott neki, és azután hozzá ment elpanaszolni bánatát, tanácsot, segítséget kért tőle, oly nagy jósággal fogadta, mintha az az ember sohasem okozott volna neki fájdalmat.
Biztosan tudjuk, hogy az isteni Gondviselés rendezte el életét. Sok hitelt érdemlő személy megállapította, hogy Urunk nagy életszentségre és jutalomra teremtette és választotta ki… Ennek különösen is bizonyságát adta egy szegény asszony, kinek negyven éve béna volt a keze. Történt egy éjszaka, hogy egy hangot hallott: ,,Menj Magyarország királynőjéhez, kérd, hogy érintse meg a karodat, és meggyógyulsz”. Az asszony azt gondolta, hogy képzelődik, és nem törődött vele, de a következő éjszaka ismét beszélt a hang, és ugyanazokat a szavakat ismételte. Az asszony azt gondolta, hogy Magyarországra kell mennie, s minthogy ezt sohasem tudta volna megtenni, nem volt benne semmi bizalom. De a harmadik éjjel is szólt a hang, és ezt mondta: ,,A tössi kolostorba kell menned, ott van Magyarország királyának leánya. Kérd őt, hogy érintse meg a kezedet, és egészséges leszel.” Az asszony tehát eljött és elmesélte, hogyan szólt hozzá háromszor a hang, és nagy állhatatossággal és bizalommal könyörgött a nemes hercegnő segítségéért, akit Urunk jelölt meg neki. A nővérek elmentek Erzsébethez, és elmondták ezeket a szavakat. Ő megrémült, mivel még fiatal volt, és alázatosan azt válaszolta, hogy nem illendő az ilyen tett, és nagyon nem szívesen tenné. A nővérek azonban addig unszolták, mígnem beleegyezett. A szegény asszonyhoz ment, megfogta a kezét, és könyörgött Urunkhoz, jutalmazza meg (az asszony) hitét, és segítse meg. Urunk meghallgatta ezt az imát, és teljesen meggyógyította a szegény asszony negyven éve béna kezét. Ugyanez az asszony később különböző dolgokat hozott, amelyeket meggyógyult kezével készített, hogy tanúskodjék a csodáról, melyet Urunk ezen irgalmas hercegnő igaz szeretetének megjutalmazásáért és nagyobb vigaszáért tett.
Urunk szemmel láthatóan fölékesítette őt kegyelmével, hiszen nemes volt születésére nézve, de még nemesebb volt erényeire nézve, amelyekkel Istent és az embereket szerette; de különösképpen azért volt nemes, mivel haláláig kegyetlenül szenvedve, Teremtője nyomdokaiba lépett. Ezáltal mutatta meg nagy türelmét, bár gyakran jóval erején felül szenvedett. És mivel Isten nagy szentségre választotta és teremtette, Ő határozta meg tehát azokat az utakat, amelyeken elő akarta készíteni az igazi és véget nem érő javak befogadására… Elborította tehát már ifjúságát mindenféle betegséggel, hosszú és kegyetlen szenvedésekkel; nem is tudunk mindent elmondani, de azért mégis látni lehet, hogy Isten csak egy egészen rövid időt hagyott neki különleges testi vagy lelki szenvedés nélkül.
A sokféle gyötrelmes szenvedést úgy viselte, hogy soha egyetlen türelmetlen szó sem hagyta el ajkát… Elveszítette a hallását, olykor a látását is; de ezeket a bajokat olyan türelemmel viselte, hogy csak csodálni lehetett és épülni rajta. Egy alkalommal annyira kimerült volt, és hirtelen oly fájdalom lepte meg, hogy azt hittük, ütött az elválás órája. Egy bizonyos idő múltán, amikor a nővérek már aggódtak, vajon idejében érkeznek-e a szentségek, magához tért, s látta, hogy az egyik nővér keservesen sír. Jóságosan így szólt hozzá: ,,Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni”.
Mielőtt azonban beteljesedett volna az az idő, amelyet Urunk számára ezen a földön kijelölt, még sokféle szenvedést és rendkívüli betegséget bocsátott rá a halálát megelőző négy évben. Először heves váltóláza volt, ami rettenetesen meggyötörte. Amikor már egy ideje viselte ezt a bajt, olyan fájdalmat okozott neki, hogy rendkívüli módon szenvedett tagjaiban. Azután halálos betegségbe esett, ami miatt olyan gyötrelmeket és szükséget szenvedett, mint azelőtt soha. Teste egészen összezsugorodott. Oly közel jutott a halálhoz, hogy kiszolgáltatták neki a szentségeket, és minden percben a halálát vártuk. Az orvos, aki betegségét már régóta ismerte, ezt mondta: ,,Háromféle történhet: vagy meghal, vagy béna marad, vagy betegsége még súlyosabbra fordul.” És íme ez történt, ezt szenvedte el teljes nyomorúságában.
Ettől kezdve állandóan feküdt, soha többé nem tett egyetlen lépést sem, úgy kellett fölemelni és lefektetni. Először a lábai bénultak meg, majd a keze. Halála előtt két évvel olyan tehetetlen volt, hogy mások segítsége nélkül nem tudott megfordulni az ágyban. Ez a rendkívüli szenvedés állandóan súlyosbodott és újabb gyötrelmeket okozott, mivel testének különböző részein különféle sebek keletkeztek. Ez minden erőt meghaladó vértanúság volt.
Ezek a fekélyek elterjedtek az egész testén, amelyen legalább tíz nyitott seb volt. A rettenetes gyötrelemben szívbéli buzgósággal mondta: ,,Uram, dicsőítlek téged, és hálát adok azért, hogy tagjaimban és egész testemben béna vagyok a te szerelmedért, hiszen a kereszten te is tehetetlen akartál lenni tagjaidban és egész testedben az irántam való szerelmedben”.
Úgy kellett a szájába tenni az ennivalót, mint egy gyermeknek; mindent alázatosan fogadott a legutolsó konyhalánytól is…. a betegség szünet nélkül tépte a testét, helye sem maradt benne az életnek. Ezt oly jól megértette, hogy maga mondta: ,,Elérkeztem odáig, hogy kívánom azt, amitől minden ember visszariad a természete szerint: a halált.”
Elérkezvén a pillanat, amikor Isten magához akarta emelni az élet száműzetéséből, kérte, nyissák ki az ágya melletti ablakot; az égre tekintett, és buzgón Istenhez fohászkodva, így szólt: ,,Uram, Istenem, Teremtőm, Megváltóm és örök Oltalmazóm! Tekints ma rám végtelen irgalmasságodban. Fogadj be az örök hazába, távol e világ száműzetésétől, kínszenvedésed és fájdalmas halálod érdeme által. Vedd tekintetbe, hogy annyira távol éltem a világtól, hogy családomból soha többé nem láttam senkit, mióta elhagytam hazámat.”
Nemcsak a Rend és a közösség iránti hálájáról tett tanúságot, amelynek utolsó órájáig köszönte a neki nyújtott tiszteletet és minden kapott jót, hanem kinyilvánította Isten iránti lángoló szerelmét is: szívének egész bizalmával hívta Istent, irgalmas jóságának és atyai vigaszának segítségét kérve tőle.
Ebben az összeszedettségben szállt el értékes lelke a meggyötört testből. Elhagyta e tünékeny világ nagy nyomorát az igaz gazdagságért, a könnyek völgyét az örök örömért, a halandó élet törékenységét a teljes egészségért, e múlékony lét száműzetését a mennyei királyság örök otthonáért, ahol birtokába vette, hogy örökké élvezze, az idők kezdetétől neki készített örökséget.
Történt aztán, hogy amikor a kegyelmekkel ékes hercegnő már hosszú ideig a földben pihent, faragott sírhelyet akartak neki készíteni. A köveket úgy rendezték el, hogy értékes maradványai a föld felett nyugodjanak, amint ez királyi méltóságához és szentségéhez illett. Amikor a sír elkészült, kiemelték a testét arról a helyről, ahol már harminc hete nyugodott; a nővérek nagyon kívánták őt újra látni, mivel nagyon szerették őt, de senki sem merte ezt nekik tanácsolni, attól való félelemben, hogy a test már teljesen enyészetnek indult, hosszú, fájdalmas betegsége miatt. Titokban mégis fölnyitották a koporsót, és a testet és a tagokat oly tökéletes állapotban találták, hogy még a bőr sem változott el, bár ruházata már szétfoszlott. Ekkor kezénél és lábánál óvatosan megfogták, és átemelték a fakoporsóból a kőkoporsóba; sem a feje, sem a tagjai nem sérültek meg, szét sem hullottak. Isten csodája valóban, hogy az a test, amely életében elviselhetetlen fájdalmakat tűrt, hosszú ideig kár nélkül szenvedte el a föld nedvességét.
Íme ez a sírjának fölirata:
Anno Domini MCCC XXXVI pridie kalendas nouembris obiit soror Elisabeth filia illustrissimi principis domini Andree quondam regis Ungarorum, soror ordinis nostri, ducens laudabilem vitam in isto conventu Thős XVIII annis, hic sepulta juxta mayus altare.
(Az Úr 1336. évében, november első napjának előestéjén meghalt Erzsébet nővér, a kiváló herceg úr, András, a magyarok egykori királyának leánya, rendünk nővére; huszonnyolc évig dicséretes életet élt e tössi kolostorban; itt van eltemetve a főoltár mellett.)
Isten, aki megjutalmazza valamennyi szentjét, és fölmagasztalja az alázatos és tiszta szívűeket, magához vette ezt az erényes és alázatos hercegnőt, és a tűnékeny javak viszonzásaként az örök dicsőség mindenkor megmaradó kincsét adta neki, amelynek ő nagy örömben és tökéletes biztonságban fog örvendezni mindörökké. E tökéletes boldogság ölén hívjuk őt segítségül. Kérjük, esdjen ki nekünk kegyelmet az Úrnál, hiszen ha földi élete során szeretetében oly sok kegyelmet eszközölt ki felebarátainak, bizton reménykedünk abban, hogy most még inkább segít Őmellette, és meghallgatja imáinkat.”
Szent Sztákisz és apostoltársai.
Szent Sztákiszt András apostol szentelte fel Bizánc püspökévé.,Tizenhat éven keresztül működött, és sok hivőt nyert meg az Evangéliumnak. Békén hunyt el.
Ugyancsak András apostol szentelte fel püspökké Ampliaszt Dioszpolban, Urbánt pedig Makedoniában. Buzgón hirdették a pogányoknak Krisztus tanítását és sok pogány templomot leromboltak. Vértanúhalált szenvedtek a hellénektől és zsidóktól.
Szent Nárcisz Athén püspöke volt, Apellész Herakleában, Arisztobulosz pedig Britaniában volt püspök. Mindhárman sok fáradság és áldozat után adták vissza lelküket Istennek.
FIRENZEI BOLDOG TAMÁS (1375-1447)
Születési éve bizonytalan. Apja firenzei mészáros. Anyja jámborságra nevelte, de ifjú korában szenvedélyei rabja lett. Egy romlott erkölcsu gazdag firenzei férfi szolgálatába fogadta. Tamás meg is tett mindent, amivel ura megbízta, még életét is kockáztatta. Egyszer súlyos vétek gyanújával a hatóság elé idézték. Ez esetben ártatlan volt. Gazdájához fordult, kérve, járjon közben érte. Az azonban ezt nem vállalta, s kijelentette, szégyell vele az emberek elott találkozni. Tamás ekkor rádöbbent, mennyire elhibázta életét. Szakított gazdájával és Istennek akart ezután szolgálni, akiben nem csalódik. Találkozott a szentéletu Stronconei* János testvérrel, a ferences obszervancia egyik neves képviselojével, az Fiesolé*-ben fölvette a rendbe segíto testvérnek. Hamarosan az életszentség feltuno jeleit tanúsította, úgyhogy János társául fogadta obszerváns rendházak alapításánál s a novíciusok képzésénél. Tamás kiváló neveltje volt B. Stronconei Antal is, akivel az eretnek fraticellik ellen prédikált, miután 1420-ban V. Márton pápától erre megbízást kapott. A firenzei Egyetemes Zsinat évében (1439) Sarteanói Albert, a pápa megbízottja (komisszáriusa) magával vitte egyptomi útjára Tamás testvért is, három társával, hogy a keletiek közeledését elomozdítsa. Albert atya a kopt egyház néhány képviselojével visszaindult Firenzébe, Tamásnak és társainak pedig azt a megbízást adta, hogy az abesszin koptokhoz menjen s hívja meg oket a zsinatra. Rendkívül nehéz útra vállalkoztak: gyalog, pénz nélkül nekivágtak a hosszú útnak. Kisázsiában kétszer is fogságba kerültek, de konstantinápolyi kereskedok kiváltották oket. Etiópia határánál újra elfogták oket, s minden bírói ítélet nélkül száraz kútba dobták a gyanús európaiakat. El voltak készülve az éhhalálra. Három hét múlva jószívu emberek naponta vízbe mártott kenyeret dobtak be nekik a verembe. Fogságuk híre valahogy eljutott Rómába, s IV. Jeno pápa tekintélyes összeggel kiváltotta oket három havi fogságukból. 1443-ban hazatértek, de a kiállott szenvedések miatt egymás után haltak meg. Tamás 1447- ben. XIV. Kelemen avatta boldoggá. Benne a Ferenc-rend a nagy bunbánót és a vértanúságra kész misszionáriust tiszteli.
Szent Ferenc tanítása:
„Boldogok azok a férfiak és nok, akik a bunbánat méltó gyümölcseit termik…, mert megnyugszik rajtuk az Úr lelke s lakóhelyet és szállást készít náluk magának. És fiai lesznek a mennyei Atyának, akinek cselekedeteit megteszik.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Tamást különös módon vezetted a bun útjáról az életszentségre s a vértanúsággal egyenlo szenvedések vállalására. Segíts, hogy csodálatos állhatatosságát követni tudjuk s a kitartó huség örök jutalmát elnyerjük. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

REGENSBURGI SZENT WOLFGANG (FARKAS) püspök
*Schwaben, 924 körül. +Pupping, 994. október 31.
Közepes jólétben élő, szabad szülők gyermekeként született, s hetedik életévétől kezdve egy pap oktatta, majd Reichenau akkoriban igen híres kolostori iskolájába került, ahol hamarosan kitűnt tehetségével, jámbor komolyságával és szerénységével. A közösen keresett nagy cél hozta össze itt Wolfgangot Henrikkel, würzburgi Poppo püspök testvérével, a későbbi trieri érsekkel, akivel egész életre szóló barátságot kötött. Wolfgang előtt egyedül a ,,vita monastica” (szerzetesi élet) lebegett célként, Henriket viszont a világi főpap életpályája vonzotta.
Henrik rábeszélő művészetével elérte, hogy Wolfgang a würzburgi dómiskolában tanult tovább, ahol a jó barátok együtt részesültek a kor híres tanítója, az itáliai Novarából származó István oktatásában. Wolfgangnak a legkülönbözőbb kérdésekben tanúsított éleslátása sem tanulótársai, sem mestere előtt nem maradt rejtve. Ő pedig a püspöki város közepette kezdett mindinkább szakítani a világi becsvággyal. A szerzetesi fogadalom letétele lett legfőbb vágya, de barátja, Henrik egyelőre más irányba terelte Wolfgang életútját: amikor 956-ban I. Ottó császár Henriket meghívta Trier érseki székébe, Wolfgang vele ment, s ott a katedrális kanonokja és tanára lett. E helyzetében is aszketikusan élt, fellépésében szerény maradt. Jellemző volt rá, hogy tanítványaitól nem fogadott el tandíjat, pedig megillette volna. Csakhamar sikerült a trieri káptalan tagjait visszavezetnie a kánonok szerinti, ,,kanonoki” életre.
Amikor 964-ben Henrik érsek meghalt, még utolsó órájában is magas állást akart közvetíteni Wolfgang számára. Ő azonban elutasította azt, és szerzetes lett Einsiedeln szigorú fegyelméről ismert kolostorában, ahová mint tanár sok hallgatót vonzott.
970 körül az augsburgi Szent Ulrik (lásd: 335. o.) püspök, aki látogatóként tartózkodott a kolostorban, pappá szentelte. Életrajzírói erre az időre vonatkozóan közlik egy látomását, amelyben megjelent neki Szent Otmár (689 körül–759), s tudatta vele ,,szegényes és ínséges” vándorlásának kezdetét és élete utolsó huszonkét évére megjövendölte számára a püspöki méltóságot.
Wolfgangban felébredt a vágy a missziós tevékenység iránt; elhagyta a kolostort, Csehországon át Magyarországra vándorolt, de lelkében szerzetes maradt egész életén át. Annak felismerése azonban, hogy a kolostor falai mögött nem képes kifejteni képességeit, ismét a világ nyomorúsága felé fordította.
Magyarországon akkor már sikeresen megkezdte a térítés munkáját passaui Szent Pilgrim (lásd: A szentek élete, 879. o.) püspök. Amikor Pilgrim értesült hittérítői buzgalmáról, magához hívatta Passauba. Személyes találkozásuk feltárta számára e férfi jelentőségét. Mint már ifjúkorában is, most újból megkísérelték, hogy Wolfgang képességeit egy püspökség vezetésének javára kamatoztassák; ezúttal sikerrel. Pilgrim mindent gondosan elrendezett; 972 karácsonyán I. Ottó császár a még mindig vonakodó Wolfgangot Regensburg püspökévé nevezte ki; egy olyan püspökségbe, amelynek cseh területen voltak missziós feladatai. Most kellett hát megmutatkoznia, hogy éppen ez a helyzet kínált Wolfgang számára lehetőséget arra, hogy megvalósítsa krisztusi életét. A legszerényebb igények, mindenféle személyes becsvágytól való mentesség, szervezőképesség és áldozatkészség, a helyi adottságokba való beleérzés, valamint szelíd kímélet és irgalmasság jellemezték püspökségét.
Kinevezése utat nyitott Bajorországban a reformra kész szerzetesség számára. ,,Lennének csak szerzeteseink, minden más bőségesen elegendő lenne” — ezekkel a szavakkal foglalta össze a programot, amellyel püspöki munkáját megkezdte. Bár a püspökségnek pénzügyi hátrányt jelentett, nem habozott, hogy a regensburgi régi Szent Emmeram kolostort, amely mindig a püspökséghez tartozott, elválassza tőle, és egy rátermett apát vezetése alá helyezze. A bencés regula szigorú figyelembevétele volt a püspök célja székvárosa és egyházmegyéje kolostoraiban. Regensburgban megalapította a bencés nővérek kolostorát (Közép-Münster), s megreformálta Felső- és Alsó-Münster két női alapítását; mindezt a Regensburgban székelő II. Henrik herceg támogatásával. Wolfgang püspöksége idején Regensburg szellemi életében erős fellendülés következett be (könyvkészítés, miniatúrafestészet).
A püspök tettereje és szelídsége, egyszerű prédikációja és szerény életmódja megszerezte számára népe szeretetét. Jellemző rá egy esemény, amelyről életrajzírója, Otloh tudósít: egy nyomorúságosan öltözött szegény ember ellopott egy darabot a püspök értékes ágyfüggönyéből. Az egyik buzgó őr észrevette, s a szerencsétlent ura elé hurcolta. Wolfgang először azokat dorgálta meg, akik oly rosszul őrködtek, hogy kísértésbe vitték a szegény embert. Ezután ,,szívében részvétre indulva” nagylelkűen megbocsátott a tolvajnak, s a püspöki ruhatárból ruhákat hozatott számára.
Széles egyházpolitikai látóköréről tanúskodik önzetlen együttműködése II. Ottó császárral és Civakodó II. Henrik herceggel, akinek gyermekeit — a későbbi Szent II. Henrik (lásd: A szentek élete, 345. o.) császárt, augsburgi Brúnó püspököt, Boldog Gizellát (lásd: A szentek élete, 767. o.) és Boldog Brigidát — egy ideig ő nevelte Regensburgban.
Mivel a csehországi misszió érdekében Ottó császár szükségesnek tartotta egy új cseh püspökség felállítását, Csehország viszont a regensburgi egyházmegyéhez tartozott, küldöttséget menesztett Wolfgang püspökhöz, és beleegyezését kérte. A regensburgi klérus ellenezte az új cseh püspökség felállítását, Wolfgang viszont kinyilvánította, hogy szívesen feláldozza önmagát és minden birtokát, csak hogy Csehországban szilárd alapot nyerjen Isten országa. Lemondott Csehországra vonatkozó püspöki jogairól, II. Ottó pedig 976-ban megalapította a prágai püspökséget.
Wolfgang minden helyzetben hűséget tanúsított a császár iránt. Amikor Civakodó Henrik felkelt Ottó császár ellen (976–977), Wolfgang, hogy bebizonyítsa hűségét, a herceg elől Mondsee kolostorába tért ki, s megreformálta és felvirágoztatta a kolostort. Itteni tartózkodása képezi bizonyára ama legenda történeti magvát, amely szerint Wolfgang remeteéletet élt az Abersee, a később róla elnevezett Wolfgangsee mellett.
Életrajza a nép számára csodásnak tűnő tetteiből meglehetősen sokat közöl — valamennyi irgalmából fakad. E tudósításokból világosan kitűnik, hogy a legkevésbé sem törődött azzal, hogy csodás tetteivel valamiféle különleges dicsőséget szerezzen a maga számára; ellenkezőleg: akár szembeteget gyógyított ki a szenvedéséből, akár megszállottat szabadított meg, a meggyógyítottat mindig hallgatásra intette, hogy tette ne kerüljön nyilvánosságra. ,,Kiderül, hogy milyen tudatosan és buzgón menekült a számára semmit sem jelentő dicsőítés elől, s inkább szigorúnak tűnt, mint hogy az embereknek akarjon tetszeni!” — fűzi hozzá életrajza.
994-ben egy Duna menti utazása alkalmával a felső-ausztriai Puppingben fejezte be életét. Újból rávilágít Szent Otmárhoz való kapcsolatára, hogy a helység templomát az ő tiszteletére emelték; Wolfgang — huszonkét évvel említett látomása után — az oltár elé vitette magát, majd miután meggyónt és megkapta a szent kenetet, az október 31-ről november 1-re virradó éjjel meghalt. Holttestét ünnepélyes menetben vitték a regensburgi Szent Emmeram kolostorba. Még ma is ott lévő sírjánál számos csoda történt. Szentté avatására 1052. október 7-én került sor Szent IX. Leó pápa regensburgi látogatása alkalmával.
Példája:
    Nagy tudósok is kudarcot vallanak,
        de csak emberi mércével!
            Nem tudhatjuk, hogy mi lesz a végső eredmény…
Reklámok
30 okt

Rodriguez Szent Alfonz     hitvalló, † 1617.

BOLDOG ACRI* ANGELUSZ kapucinus (1669-1739)

Acri-ban született vallásos szüloktol. Gyermekkorában is buzgó, imádságos lelkületu volt. 18 éves korában lépett be a kapucinusokhoz. Igen súlyos kísértésekkel kellett küzdenie, ezek miatt kétszer is elhagyta a novíciátust (habitum bis sumptum bis dimisit). Gyengeségét az ördög kísértésével magyarázta. De nem adta föl! Leborult a feszület elott és könyörgött: „Uram, nem bízom már magamban! Ismered gyengeségemet, jöjj segítségemre!” Harmadszor is megkezdte az újoncévet mindenre elszántan (vincere aut mori paratus). Ezután már gyozött a kísértés felett. Pappá szentelték, s igen nagy buzgósággal látott hozzá az apostoli tevékenységhez. 36 évig muködött mint népmisszionárius Dél-Itáliában, s mint igehirdeto és gyóntató csodálatos eredményeket ért el. De nemcsak szavai által, hanem imáival, önmegtagadásai, böjtjei, virrasztásai által. Egymás után több rendház élére állították, majd tartományfonök lett. Nagy határozottsággal, okossággal, rendtársai iránti megértéssel töltötte be hivatalát. A viszálykodók között a béke helyreállításán sokat fáradozott, ezért „a béke angyalának” nevezték. Egyszer baleset miatt lába eltörött, de nagy fájdalmak között is megtartotta szentbeszédét, mintha egészséges lenne. Beszédében alkalmazkodott hallgatói felfogóképeségéhez, egyszeruen beszélt. Beszédeinek hatását növelték Isten rendkívüli adományai, elragadtatások, más jelek. Szentség hírében halt meg 1737-ben okt. 30-án 70 éves korában. XII. Leó avatta boldoggá 1825-ben. A szónok belesül a beszédbe.
Angelusz atya elso prédikációja közben történt, hogy a beszéd közepén megakadt és sehogy sem tudta folytatni. Szégyenkezve el kellett hagynia a szószéket. Cellájában elkeseredve leborult a térdeplore. Ekkor hallotta Krisztus szavait: „Ne félj, megadom neked a szó adományát… Ezentúl egyszeru módon beszélj, hogy mindenki megértsen.” Most tudta meg, hogy el kell hagynia minden eroltetett, tudálékos szólamot, frázist, ehelyett evangéliumi egyszeruséggel kell hirdetnie Isten igéjét. Az eredmény nem maradt el.
Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Angelusz áldozópapnak a kegyelmet, hogy igehírdetés és csodák által a bunösöket bunbánatra vezesse. Érdemeiért és imáira add meg nekünk, hogy méltán siratni tudjuk buneinket és kiérdemeljük az örök élet elnyerését. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
BOLDOG MONTAUI DOROTTYA reklúza
*Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25.
Dorottya a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek, akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat, amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb, romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.
Közéjük tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk. Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin (lásd:170. o.) és — akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt — Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most pedig — mint valami szent ragály — a minoriták kolostorából kiindulva áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.
Dorottya apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta — saját szavai szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld”. 1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután 1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig — saját szava szerint — ,,izzó szeretetre lángolt fel”. Emberfelettinek érezte — mint akit keresztre feszítettek — családja és misztikus hivatása csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.
Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba”, amint a források közlik. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak. Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi” remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.
Ami ezután következett, olyan volt, mint valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.
1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.
Marienwerderi Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről. Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.
Dorottya halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására, ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország védasszonyaként tisztelte a jámbor nép.
Szent Eutrópia vértanúnő.
Szentünk gyakran belátogatott a börtönbe, hogy a bezárt keresztényeket vigasztalja és bátorítsa. Ezért elfogták, fára függesztették és testét fáklyákkal sütögették. A körülálló emberek a kínzások alatt világosan láttak egy férfit, aki mindenkit megrémített, kioltotta a tüzet és harmatot hintett a vértanúnőre. Kínzások közben adta vissza lelkét Istennek Alexandriában, 260 körül.

SZENT MARCELL vértanú
+Tanger, 298. október 30.
Marcellus Szent Maximilián (lásd: 142. o.) kortársa volt. Századosként szolgált a Tingisben (a mai Tanger Marokkóban) állomásozó császári hadseregben. Mivel Diocletianus császár alatt egyes csoportok számára kötelező volt a katonai szolgálat, valószínű, hogy Marcell nem a saját akaratából, hanem a körülmények kényszere folytán lett katona és tiszt. Mint keresztényt már a felesketés pogány vallási formája nehéz helyzetbe sodorta. Továbbá kötelezték a katonát a pogány kultuszrendezvényeken, a nyilvános játékokon és ünnepélyeken való részvételre, amelyek mindig vallási jellegűek, végső soron bálványimádások voltak.
Amíg az illetékes fölöttes szemet hunyt, az olyan keresztény tiszt, mint Marcell, úgy segített magán, hogy hivatalos kötelezettségei ellenére csendben távol maradt a pogány áldozati cselekményektől. Egyes keresztény tisztek más kiutat találtak: fizetett helyettest állítottak, aki ellátta a helyükön a szolgálatot az áldozati ünnepségek alkalmával. Ez azonban nem sikerült mindig. Feltehetően Marcell számára sem volt meg ez a lehetőség. Az uralkodó császárok megtiltották az ilyen türelmességet, és Diocletianus 297. március 31-én a manicheusok elleni ediktumában világosan és határozottan kifejezte, amit az idegen vallásokról gondolt: a római állam hagyományával való szakítást látott bennük, és követésüket bűntettnek minősítette. A császár ennyire határozott állásfoglalása mellett alig merészelte már megtenni bármely katonai elöljáró, hogy a keresztényeknek könnyítéseket nyújtson.
298. július 21-én a Tingisben állomásozó római tiszteknek — mint a római birodalomban mindenütt — részt kellett venniök a Diocletianus, Maximianus, Constantius és Galerius császár tiszteletére rendezett ,,születésnapi” ünnepségen. Ez az ünnepség kultuszrendezvény volt az istenné nyilvánított császárok tiszteletére, akik felvették a ,,Iovius”, vagyis ,,Jupiter fia” és ,,Herculeus”, vagyis ,,Herkules fia” címet, és ennek megfelelően isteni tisztelet illette meg őket. A császárok istenné nyilvánítása alapjában véve hatalmuk megerősítését szolgálta.
Marcellnek ezen a napon kikerülhetetlenül szembe kellett néznie azzal a lelkiismereti kérdéssel, hogy neki mint kereszténynek hogyan kell viselkednie ilyen helyzetben. Nem akart részt venni a császárok istenítésén, nyíltan megmagyarázta hát prefektusának, hogy nem lehet jelen ilyenféle pogány ünnepi cselekményeken. Úgy látszott, hogy elöljárója eleinte szemet hunyt eme felségsértő magatartás fölött. Egy héttel később azonban, bizonyára az ünnepélyes zárórendezvény alkalmával, Marcell újból követte lelkiismerete szavát, és nyíltan szakított addigi uraival. A római katonai hatóságnak erről az esetről és következményeiről felvett szűkszavú jegyzőkönyve — keresztény megformálásban áthagyományozva — ezeket mondja:
,,Tingisben történt, Fortunatus prefektus kormányzása idején. A császárok születésnapját ünnepelték. Az ünnepi lakoma során Marcellus, a századosok egyike hirtelen kijelentette, hogy nem kíván részt venni ezeken a szentségtelen ünnepi lakomákon. A légió ott felállított lobogói elé dobta derékszíját, s röviden és érthetően megvallotta a hitét: ,,Jézus Krisztusnak, az örök Királynak katonája vagyok. Mostantól fogva nem teljesítek többé hadi szolgálatot a császárotoknak. Megtagadom, hogy fa- és kőisteneiteket imádjam. Süket és néma bálványok csupán. ,, A jelenlevő tiszteknek és katonáknak elállt a szava az ilyen magatartás láttán. Őrizetbe vették Marcellust, és tüstént jelentették a dolgot fölöttesüknek. Ő azután fogságba vettette. Az ünnepi lakoma végeztével Fortunatus megparancsolta, hogy vezessék Marcellust az ülésterembe.”
Most következik a tulajdonképpeni jegyzőkönyv: ,,Marcellus századost elővezették. Astasius Fortunatus főtiszt így szólt hozzá: ,,Semmibe véve a katonai fegyelmet övedet, kardszíjadat és a rangjelzésedet miért dobtad el?” Marcellus: ,,Már július 21-én, amikor megkezdtétek császárotok ünneplését, légióitok zászlói előtt nyíltan és félreérthetetlenül kijelentettem, hogy keresztény vagyok, és nem vehetek részt ilyen ünnepségen. Csak Jézus Krisztusnak, az Isten, a mindenható Atya Fiának teljesítek hadi szolgálatot.” Fortunatus: ,,Vakmerő fellépésedet nem hallgathatom el. Értesítenem kell róla a császárokat és a trónörököst, téged pedig át kell hogy adjalak elöljárómnak, Aurelius Agricolanusnak. Caecilius vezeti le a pert.”
Október 30-án elővezették Marcellus századost. A vád képviselője azt mondta: ,,Fortunatus prefektus a te joghatóságod elé utalta Marcellus századost. Íme az akta közlése. Felolvassam?” Agricolanus: ,,Olvasd!” Az államügyész: ,,Fortunatus Agricolanusnak”… és így tovább.
Felolvasása után így szólt Agricolanus: ,,Azt mondtad-e, amit a prefektus közöl?” Marcellus: ,,Igen.” Agricolanus: ,,Reguláris századosként szolgáltál?” Marcellus: ,,Igenis.” Agricolanus: ,,Micsoda őrültség kerített a hatalmába, hogy a katonai rangjeleket eldobtad magadtól, és ilyesmiket voltál képes beszélni?” Marcellus: ,,Nem őrültség! Aki Istent féli, az nem őrült.” Agricolanus: ,,Mondtad- e mindazt, amit a jegyzőkönyv közöl?” Marcellus: ,,Mondtam.” Agricolanus: ,,Eldobtad a jelvényeidet és a fegyvereidet?” Marcellus: ,,Eldobtam őket. Keresztényhez nem illő, hogy világi katonaságnak szolgáljon. Ő Urának, Krisztusnak a katonája.” Agricolanus: ,,Marcellus esete a fegyelmi joghatóság körébe tartozik. Lezárva és kihirdetve: Marcellus reguláris századosi szolgálatában nyilvánosan eldobta magától katonai jelvényeit, és azt állítja, hogy ezek bemocskolják és megalázzák. A bírósági eljárás során lázító beszédeket is tartott. Halálra ítélem.”
Amikor Marsellust elvezették a kivégzésre, így szólt: ,,Agricolanus, Isten áldjon meg!”
Szent Markián felszentelt vértanú.
Szent Péter apostol tanítványa volt. Jeleivel és csodáival sok pogányt térített Krisztus hitére Szirakuzában. A helybeli zsidók megkövezték, így nyerte el a vértanúságot.
Szent Tertius és három apostoltársa.
Tercius apostolnak része volt Szent Pál rómaiakhoz írt levelének megírásában. (16,22.) Ikonium püspöke volt, sok pogányt megtérített. Szent Márk Barnabás apostol rokona volt, Szent Pál is említi. (Kol. 4,10.) Szent Jusztusz Eleuteropolis püspöke volt. Szent Artémiosz pedig Lisztrában volt püspök. (Tit.3,12.) Életükről többet nem tudunk.
Zenobiosz püspök és nővére, Zenobia.
Édestestvérek voltak. A szülői házban jámbor nevelésben részesültek. Szüleik halála után tőlük öröklött vagyonukat szétosztották a szegények között. Így, maguk is szegényekké váltak. Isten azonban bőkezűen gondoskodott róluk. Zenobiosz Istentől megkapta a gyógyítás ajándékát. Keze rátétele által minden betegséget meggyógyított, Mindketten erényességben élték életüket. Szép élete miatt Zenobioszt szülővárosának püspökévé szentelték. A szent főpap buzgón terjesztette a keresztény hitet a pogányok között és sok csodát tett.
Ebben az időben Dioklécián császár üldözést támasztott a keresztények ellen. Egy város első vértanúja tegnap említett édestestvérek voltak. Ezután Zenobioszt is megkínozták és keresztre feszítették. Erről Zenobia hírt hallván, bátran odament testvéréhez. A kínzók előtt ő is kereszténynek vallotta magát. Mindkettőjüket megkínozva, kardhalálra ítélték. Mindkettőjüket lefejezték a városon kívül és testüket temetetlenül hagyták. Éjszaka titokban Hermogenész pap eljött, és testüket közös sírba temette el. Vértanúi haláluk 285-ben történt, október 30-án.

29 okt

Szent Ábrámiosz atya.

Mint istenfélő szülők gyermeke, korán megszerette a templomok látogatását, és ott a Szentírás szavait hallgatni. Szülei sok unszolására házasságot kötött. A nyolcadik napra azonban elhagyta szülei házát, feleségét és a pusztába ment, hogy ott magányos életet éljen. Böjtökkel és sok lelki harccal öldökölte a testi rossz szenvedélyeket. Ennek következtében kitűnt jóságával, igazságosságával, tisztaságával. Híre messzire elterjedt. A közelében volt egy nagy falu. Lakosai pogányok voltak. A püspök hiába küldött hozzájuk papokat, szerzeteseket és más egyháziakat, nem tudta őket a keresztény hitre téríteni. Amikor Ábramioszról hallott, magához hivatta és annak a falunak papjává szentelte. Három éven keresztül fáradozott köztük. Sok szenvedést és gúnyolódást is elviselt közöttük. Egyszer félholtan a közeli erdőbe vonszolták. A szent atya megújult erővel folytatta térítő munkáját, semmi nem tudta gyengíteni áldozatkész buzgóságát. Isten azzal jutalmazta meg fáradságát, hogy a pogány lakosok felismerték az igaz Isten küldöttjét. Mindnyájan megkeresztelkedtek. Ez után Ábrámiosz újra visszatért magányába, és 360 körül békében elhunyt.
Római Szent Anasztázia vértanúnő.
Szentünk Rómában született, 3 éves korában elvesztette szüleit. Egy közeli kis kolostorban nevelkedett és erényes hajadonná serdült. 21 éves korában szüzességet fogadott. Szépsége miatt a római nemes ifjak közül többen szerették volna feleségül venni. Anasztázia viszont megmaradt Krisztus iránti hűségében. Abban az időben Décius császár üldözést támasztott a keresztények ellen. Anasztáziát is elfogták és Probus hadvezér elé állították. Mivel nem akart hittagadó lenni, tűzzel, rossz szagú füsttel kínozták és a hátát kegyetlenül verték. Újabb kínzások után kivezették a városból és karddal lefejezték. Holttestét a vadak és madarak eledeléül dobták, de a test sértetlen maradt. Angyali látomás után egykori kolostorának főnöknője éjjel megtalálta testét és tisztelettel eltemette. A vértanúnővel együtt fejeztek le egy Kirill nevű embert is, aki Anasztáziának a kínzások alatt vizet adott inni.
Szent Klaudia és vértanútársai.
Klaudia, Asztéria és Neona vértanúnők édestestvérek voltak. Szörnyű kínzások után a kilikiai Egé-ben szenvedtek vértanúi halált úgy, hogy a városon kívül keresztre feszítették őket. Szent Teonilla egy jámbor özvegyasszony ugyanebben az időben lett vértanú. Zsákba varrva a tengerbe vetették. 285-ben szenvedtek. A holnap ünnepelt szentek életében említés történik róluk.
Mária szerzetesnő.
Szent Ábrámiosz testvérének leánya volt. Sokáig nevelte a szent atya, a jóban nagy előrehaladást tett. Húszéves korában azonban más útra, az erkölcstelenség útjára tért. Az atya a hír hallára utána ment. Sok rábeszélés után rávezette a bűnbánat útjára. Bűn nagyon megbánva és megsiratva, visszatért az istenfélő életre. Újra Ábrámiosz atya közelében vezekelt tovább. Lelki atyja halála után 5 évvel ő is jámborul halt meg.
Szent Nárcisz     püspök és hitvalló, † ~220.       
BOLDOG RESTITUTA KAFKA szűz, vértanú, III. r. (1894-1943)
Helena Kafka Morvaországban született szegény szüloktol, akik vallásosan nevelték gyermekeiket. Hamarosan Bécsbe költöztek, Helena itt járt iskolába. A középiskola elvégzése után egy ideig dohányárudai elárusító volt, majd a Bécs melletti Lainz külváros kórházában kisegíto betegápoló lett. Itt megismerkedett a Keresztény Szeretet Ferences Novérekkel, s hivatást érzett, hogy közéjük lépjen. Szülei ellenkezését legyozve 1915-ben öltötte magára a novérek ruháját és kapta a Mária Restituta nevet. 1919-tol a mödlingi kórházban tevékenykedett a sebészeten. Határozottság, kitartás, a betegek és a novérek iránti szeretet jellemezték. Amennyire beosztása engedte, részt vett a közösség életében, fogadalmát huséggel tartotta, nagy szeretettel volt a betegek családtagjai iránt is. Ferences deruvel végezte feladatát, mint orgonista és kórusvezeto is muködött. Különös áhítattal volt az Oltáriszentség és a Boldogságos Szuz iránt.
Amikor 1938-ban Ausztriát a nemzeti szocialisták megszállták, megváltozott a novérek helyzete a kórházban. Különösen egy ateista és elvakult nácista orvos áskálódott a novérek, azok közt is Restituta ellen, mert o nyíltan megvallotta hitét és hogy nem híve a nemzeti szocializmusnak. Amikor elrendelték, hogy a feszületet a kórházi termekbol el kell távolítani, o ezt megtagadta. Ezért a Gestapo 1942. febr. 18-án letartóztatta s börtönbe vitte. 13 hónapig volt a börtönben, közben ott is apostolkodott. 1942. okt. 29-én halálra ítélték hazaárulás és az ellenség pártolása ürügyén. Elozoleg felajánlották a szabadságot, ha megtagadja hitét és elhagyja szerzetét. O hitében rendíthetetlenül kitartott. Kivégzése napján, 1943. márc. 30-án gyónt, áldozott, imádkozott Isten ellenségei megtéréséért. Útban a vesztohely felé azt mondta: Ünnepre megyek! Majd: Krisztusért éltem, érte is akarok meghalni. Lefejezték. Nyilvánvaló volt, hogy mint a hit vértanúja halt meg. A bécsi érsek 1988-89-ben folytatta le az egyházmegyei boldoggá avatási eljárást, a boldoggá avatás pedig Bécsben a Hosök terén (Heldenplatz) történt 1998. jún. 21-én, amikor II. János Pál két osztrák papot is boldoggá avatott.„Boldog Restituta Kafka élete mutatja, hogy a belso érettségnek mily magas fokára juthat valaki Isten kegyelme által. A novér a kereszt megvallásáért hajtotta fejét a bárd alá. A keresztet szívében orizte, és kivégzése elott még egyszer megvallotta, amikor kérte a börtönlelkészt, jelölje meg homlokát a kereszt jelével.”
A szentatya boldoggá avatási beszédébol.
Imádság:
Mindenható, irgalmas Istenünk, te Boldog Restituta vértanúnak erot adtál, hogy bátor lélekkel vállalja hitéért a halált. Közbenjárására segíts gyozelemre minket a bun ellen vívott küzdelemben, s add meg a végso állhatatosság kegyelmét. Krisztus, a mi Urunk által.
Antióchiai Szent Teofil     püspök és hitvalló, † ~185.       
28 okt
Szabbaita István atya, a kánonok szerzője.

István atya a VIII. században élt Palesztinában a Szent Szabbász kolostorban. Életét erényekkel ékesítette, harcolt szenvedélyei ellen. Buzgó volt az imádságban, virrasztásban és sok csodát tett. Istentiszteleteinket kánonok költésével gazdagította.
Szent Kiriák jeruzsálemi pátriárka vértanú.
Zsidónak született, eredeti neve Juda volt. Ő volt az, aki Szent Ilonának megmutatta a helyet, ahova az Üdvözítő keresztjét elrejtették. A szent kereszt megtalálása után Krisztusban hívő lett, és erényes élete miatt Jeruzsálem pátriárkája lett. A Jeruzsálembe jövő hitehagyott Julián császár bálványáldozatra kötelezte, amit a szent elutasított. A császár levágatta jobb kezét és újra megkínoztatta. A vértanú anyja: Anna a vértanú kínzásának helyére jött, ott megkötözték, hajánál fogva fára függesztették és vasdarabokkal kínozták. Miután ő meg halt, fiát Kiriákot forró üstbe vetették és lándzsával átszúrták.
BOLDOG GUYART* MÁRIA orsolyita (1599-1672)
Szent Márton városában, Tours-ban született. Apja pékmester volt. A hét gyermek közül o volt a negyedik. 15 éves korában szerzetesi hivatást érzett magában, de 17 évesen – szülei akaratából férjhez ment Claude Martin* posztókereskedohöz. Kisfia megszületése után nemsokára férje meghalt. A 19 éves özvegy ekkor novére családjához költözött, s a fuvarozó vállalatot vezeto sógora igen ügyes munkatársa lett. Ekkor bontakozott ki misztikus élete. Késobb, parancsra le kellett írnia élményeit. Innen tudjuk, hogy át kellett mennie a lélek sötét éjszakáján; 26 évesen, pünkösd másnapján elragadtatásban a Szentháromságot szemlélte, majd a lelki eljegyzés és Istennel való egyesülés kegyelmében részesült. Miután sógorával el tudta fogadtatva távozását, fiáról pedig gondoskodott, 1631-ben belépett a Tours-i orsolyitákhoz. Új neve: a Megtestesülésrol nevezett Mária lett. Fogadalma után nem sokkal megvilágosodott elotte missziós hivatása. Az Úr látomásban megmutatta neki Kanadát, jövendo küldetésének helyét. 1639-ben néhány novértársával elindult Kanadába, Quebec-be. Itt akkor még alig néhány épület állt. Nehéz körülmények között sikerült kolostort építeniük, iskolát létesíteniük európai és indián gyermekek számára. Megtanulta több indián törzs nyelvét, katekizmust szerkesztett, szótárt állított össze. Közben sok nehézséggel kellett megküzdenie: anyagiak hiánya, nyelvi nehézségek, létbizonytalanság, kemény telek, betegség, állandó fenyegetettség foként a vad irokéz indiánok részérol (vértanúság várt rájuk is, mint több jezsuita hithirdetore és keresztény indiánra). 1650-ben leégett a kolostor, amit újból fel kellett építeni… 73. évében hosszú és fájdalmas betegség elviselése után hunyt el, miután szenvedéseit és halálát felajánlotta „a szegény bennszülöttekért, hogy valamennyi nép ismerje és dicsoítse Istent”. A kolostorban ekkor már 30 novér élt. Ebbol az elso rendházból nott ki francia Kanada valamennyi orsolyita kolostora. Mária anya szoros értelemben nem rendalapító, mégis „Kanada Avilai Teréze” néven emlegetik és szentként tisztelik. Boldoggá avatása 1980-ban történt. Mária anya missziós tevékenységének alapja, magyarázata Istennel megélt bensoséges egyesülésben rejlik… „Ezt mondtam: Ó nagy Isten! Egészen elragad az az ismeret, amellyel megtöltöd lelkemet! Ezek az ismeretek az apostoli élet heves vágyát ébresztették fel bennem. Anélkül, hogy saját gyöngeségemre tekintettem volna, úgy tunt, hogy annak erejében, amit Isten szívembe öntött, képes vagyok arra, hogy megtérítsem mindazokat, akik még nem ismerik és szeretik Ot.”
Imádság:
Istenünk, te Boldog Máriát az élet különbözo útjain hívtad a szerzetesi életbe és a misszióba. Add, hogy az üdvösséget, melyet Szent fiad a keresztfán számunkra kiérdemelt, buzgó hithirdetok szolgálata által minden nép örvendezve fogadja. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
Szent Paraszkéva (Piroska) vértanúnő.
Gazdag és istenfélő szülőktől született. Szülei a pénteki napot az Úr szenvedései és halála iránti tiszteletből böjttel, imádsággal és alamizsnával szentelték meg. Isten ezért a pénteki napon adta nekik ajándékul a kislányt. A péntek görög nevéről Paraszkévának nevezték el. Gyermekkorában elvesztette szüleit. Szüzességi fogadalmat tett, és abban fáradozott, hogy a keresztény hitet szülővárosában Ikoniumban a pogány lakosok között terjessze. A pogány helytartó elé vitetve, elvetve a női gyöngeséget, bátran megvallotta keresztény hitét, nem ijedve meg a fenyegetésektől. Sok kínzás után börtönbe vetették a félholt leányt. Isten csodásan begyógyította sebeit. Kínzója e csodából nem okulva, folytatta a leány kínzását. Fára függesztette, fáklyákkal sütögette testét, végül karddal fejezték le Dioklécián császár alatt.
SZENT SIMON és SZENT JÚDÁS TÁDÉ APOSTOLOK
Az Úr Jézus Krisztus tizenkét apostola közül Simonról és Júdás Tádéról tudjuk a legkevesebbet az újszövetségi Szentírásból.
Simon neve szerepel az apostolnévsorokban (Mk 3,18; Mt 10,4; Lk 6,15; ApCsel 1,13), de Márk és Máté azt mondja: a ,,Kananeus Simon”, Lukács pedig: a ,,Zelóta Simon”. Ebből a zelóta szóból arra következtethetünk, hogy Simon korábban a fanatikusan Róma-ellenes párthoz tartozott, melynek tagjai a véres merényletektől sem riadtak vissza, ha a rómaiak irtásáról volt szó. De ez a Simon nem azonos a Mk 6,3-ban és a Mt 13,55-ben említett Simonnal, aki az Úr Jézus rokona volt és később Jeruzsálem püspöke lett.
Lukács mindkét helyen ,,Judas Jacobi”-t említ, és nem dönthető el, hogy Jakab fiáról, vagy testvéréről van-e szó. Márk Júdás Tádénak mondja, Máté szintén így nevezi, illetve vannak olyan Máté-kéziratok, amelyekben ,,Judas Lebbaeus”-ként szerepel (Mt 10,3).
Pusztán a szövegek alapján vitatható lenne, hogy azonos személyről van-e szó, de Origenész a Római levélhez írt kommentárjában azt a véleményt képviseli, hogy Judas Jacobi és Júdás Tádé vagy Judas Lebbaeus ugyanaz a személy. Az biztos, hogy Márk egy másik Júdásról beszél, amikor Jézus testvérét említi, akit szintén Júdásnak hívtak (6,3).
Szent Jánosnál azt olvassuk, hogy ,,Júdás, nem a karióti”, felteszi Jézusnak a kérdést: ,,Uram, hogy van az, hogy nekünk akarod kinyilatkoztatni magadat és nem a világnak?” (14,22). A válasz látszólag megkerüli a kérdést, de lényegében érinti a tanítványok hivatását és Jézushoz való kapcsolatát: ,,Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, és Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk, és benne fogunk lakni.”
Legendájuk szerint a Zelóta Simon Júdás Tádéval együtt úgy lett vértanú, hogy kettéfűrészelték őket. Ezért Simont fűrésszel szokták ábrázolni, a favágók tekintik a védőszentjüknek.
Ünnepüket a Jeromos-féle Martirológium október 28-ra teszi. Rómában a 9. századtól ünneplik őket.
——————————————————————————–
A jámbor hagyomány a következőket beszéli el a két apostolról:
Élt Edesszában egy Abgár nevű, istenfélő király. Hallott Jézus tetteiről, és levelet intézett hozzá, melyben többek között ez állt: ,,Jöjj el hozzám, és segíts betegségemen! Hallottam arról is, hogy a zsidók zúgolódnak ellened, és üldöznek. Ezért jöjj hozzám! Igaz, hogy csak egy kis város felett uralkodom, de ez a város tisztességes, és neked meg nekem elég lesz.” Jézus levélben válaszolt neki, és azt írta, hogy neki Jeruzsálemben kell teljesítenie a küldetését, de később majd egy tanítványát elküldi.
Az Úr mennybemenetele után Tamás apostol teljesítette az ígéretet azzal, hogy Júdás Tádét Edesszába küldte. Ő megjelent Abgár király előtt, bemutatkozott, hogy Jézus tanítványa, s közben mennyei fény sugárzott az arcáról. A király azonnal boldogan megvallotta hitét az Isten Fiában, az apostol pedig fogta a magával hozott kendőt, amelyen Jézus arca volt látható, betakarta vele a leprában szenvedő király arcát, és az mindjárt visszanyerte egészségét.
Ezután Júdás Mezopotámiában, Simon pedig Egyiptomban hirdette az evangéliumot, majd mindketten Perzsiába mentek.
Éppen akkor tervezett hadjáratot Baradach, a babiloni király hadvezére és hercege India ellen. Jóslatot kért isteneitől, és azt a választ kapta, hogy nagy háború következik, amelyben mindkét oldalon sokan halnak meg. Ettől a herceg megrettent, és szorult helyzetében az apostolokhoz fordult. Simon és Júdás ezt mondta: ,,Nem kell félned, mert velünk a béke jött országotokba. Nem lesz háború, holnap a harmadik órában követek érkeznek Indiából, hogy a békéről tárgyaljanak veled.” A pogány papok, akik az előbbi jóslatot adták, kinevették az apostolokat, de másnap bekövetkezett, amit Simon és Júdás mondott: megérkeztek a békekövetek Indiából.
Akkor a herceg máglyára akarta vettetni a pogány papokat, mert hazudtak neki. Jézus tanítványai azonban így könyörögtek azok életéért: ,,Mi nem azért küldettünk, hogy élőket megöljünk, hanem hogy holtakat életre keltsünk!” E magatartásnak a híre eljutott a király fülébe is, és elrendelte, hogy a két apostol szabadon működhet országa területén.
Egyszer megvédtek egy ifjút, akit alaptalanul azzal vádoltak, hogy elcsábított egy leányt. Ezért rátámadtak az apostolokra, hogy szolgáltassák ki nekik az igazi tettest, ők azonban így válaszoltak: ,,Mi arra küldettünk, hogy megmentsük az ártatlanokat, nem pedig arra, hogy elveszejtsük a bűnösöket!”
Miután bejárták már az egész országot, eljutottak egy városba, melynek népét ellenségeik feltüzelték ellenük. Elfogták és a pogány templomba hurcolták őket. Akkor megjelent nekik az Úr angyala, és mindkettőjüket választásra szólította fel: vagy azonnal meghalnak mind, akik ellenük támadtak, vagy ők lesznek vértanúk. Mindketten a vértanúságot választották, de csodajelet kértek, hogy megtérjenek az emberek. Azt kérték, hogy csillapodjon le a tömeg dühe, és mindegyik gonosz lélek zúzza szét a saját bálványát. Mikor a bálványképek mindenki szeme láttára darabokra törtek, a pogány papok rárohantak az apostolokra, és megölték őket.
——————————————————————————–
Istenünk, ki úgy akartad, hogy Apostolaid révén ismerjük meg szent nevedet, kérünk, Szent Simon és Júdás Tádé apostol közbenjárására add, hogy Egyházad állandóan gyarapodjék, és egyre több népet egyesítsen magában!
Szent Simon Példája:
    Legyél buzgó, ne rejtsd el vallásosságod!
Tanuld meg:
    Az ismeretlen, háttérben dolgozó munkatársak is Isten munkatársai!
Szent Terentiosz és Neonilla vértanúk.
Szent Terentiosz és Neonilla vértanúk, istenfélő keresztény házaspár volt. Házasságukból hét gyermek született, akiket istenfélően neveltek. Keresztény hitük miatt mindnyájukat elfogták és az ítélőszék elé állították. Mivel bátran megvallották hitüket és Jézust, sokféle kínzást szenvedtek. A kínzások között egymást bátorították. Isten angyala meggyógyította őket sebeikből. Utána állatok elé vetették őket, majd forró olajba dobták, de mindkettőnél sértetlenek maradtak. Végül lefejezés által adták oda életüket Istennek. Décius császár alatt (249-51) szenvedtek.

27 okt

Szent Elezház     hitvalló, † ~555.       

Szent Eusztóchium     szűz, † 420.       

Szent Frumenciusz     püspök és hitvalló, † ~380.       

Szent Kapetolina és Herotiida vértanúnők.

Szent Kapetolina gazdag és nemes családból származott. Vagyonát egészen a szegények között osztotta szét, rabszolgáit pedig szabadon bocsátotta. Keresztény hite miatt elfogták és börtönbe zárták. Mivel nem akart a bálványoknak áldozatot bemutatni, karddal lefejezték. Szolgálója Herotiida, meglátva úrnője kínzóját, követ dobott az arcába. Ezért, kínzások után őt is lefejezték. Ezek 304-ban történtek.
ROMAGNAI* BOLDOG KRISTÓF (1172-1272)
Romagna tartományból való, de a község ahonnan származott, ismeretlen. Latinosan Romandiola-nak is írják. Cahors-i* Kristófnak is mondják halálozási városáról. Romagnában elobb világi pap, plébános volt, amikor megismerkedett Szent Ferenccel és magától a rendalapítótól kérte a rendbe való felvételét. Ekkor kb. 44 éves volt. Szent Ferenc néhány testvér kíséretében Dél-Franciaországba (Aquitánia) küldte, hogy ott a rendet meggyökereztesse. Cahors városban telepedett le, itt kolostort is alapított. Élete hátralévo kb. 56 évét nagyobbrészt itt töltötte. Prédikációival s erényeivel volt a hívek épülésére. Erényei közül a zsolozsmáskönyv kiemeli egyszeruségét (mint a galamb), alázatát, a szegények, betegek (köztük leprások) iránti segítokész szeretetét. Az idot gondosan felhasználta, sohasem fecsérelte el. A környéken több kolostort is alapított, hivatások is akadtak szép számmal. Élettörténetében nem olvasunk arról, hogy kapcsolatba került-e az albi eretnekekkel, de ez nagyon valószínu. 1224-27-ig Páduai Szent Antal is a közelben muködött, elsosorban az eretnekekkel viaskodott (Toulouse*). Kristóf ott volt az 1226-os Arles*-i káptalanon, ahol – Celanoi Tamás beszámolója szerint – Páduai Szent Antal prédikált a megfeszített Krisztusról, s közben a levegoben lebegve megjelent Szent Ferenc s áldást adott a testvérekre. Idos korában külso tevékenység helyett a bensovel, imaélettel, szemlélodéssel foglalkozott, s „méltó volt arra, hogy a Szuzanya s egyes szentek megjelenjenek neki és beszélgessenek vele”. Csodatevo híre is volt a nép körében. Kb. 100 éves korában halt meg Cahorsban 1272-ben. Emberemlékézet óta meglévo tiszteletét X. Piusz pápa hagyta jóvá. „Kérlek benneteket,… hogy méltóan éljetek ahhoz a hivatáshoz, amelynek részesei lettetek, igaz alázatosságban, szelídségben és türelemben. Viseljétek, el egymást szeretettel.” (Ef 4, 1-3)
Imádság:
Kérünk, Urunk, add, hogy Szentlelked kegyelme világosítsa meg szívünket, és Boldog Kristóf közbenjárására a tökéletes szeretet édességével töltse be azt. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Márk és vértanútársai.
Márk, Szoterich vértanúval és Valentina vértanúnővel együtt halt meg, miután a földön húzgálták őket. Vértanúságuk helye és ideje ismeretlen. Ereklyéiket később Thazosz szigetére vitték.
Szent Nesztor vértanú.
A tegnap ünnepelt Szent Demetertől megáldott ifjú. Részt vett a Szalonikiben rendezett látványosságokon. Látta a nagytermetű és gőgös Lieuszt, aki azt mondta, hogy őt nem tudja a bajvívásban legyőzni senki. A császár kedvence sok keresztényt ölt meg. Nesztor, felkeresve a börtönben Demetert, áldást és megerősítést kapott tőle a küzdelemre. Ezek erejében legyőzte Lieuszt. A feldühödött császár, elveszítve kedves gladiátorát, megparancsolta, hogy Nesztort lándzsákkal szúrják agyon. Ez szintén 306-ban volt.
Szent Szabina
26 okt
Szent Armand

Szent Atanáz szerzetes.

A bithiniai Midiki kolostorban élte szerzetesi életét. Társa volt Szent Nikétász szerzetesnek ugyanott. 814 körül halt meg.


Szent Bernward     püspök és hitvalló, † 1022.       

POTENZAI* BOLDOG BONAVENTURA minorita (1650-1711)
Életét Nápoly közeli városokban élte le, Potenzában született, ahol gyermekkorában szerény, magánykedvelo, imádságos lelku fiú volt. A minoritákhoz jelentkezett, ahol a novíciát elvégzése után megkezdte filozófiai tanulmányait. Elöljárói azonban látták, hogy nem a filozófia és a skolasztikus viták valók Bonaventurának, hanem o inkább a szentek tudományában járatos. Ezért hozzájárultak, hogy abbahagyja tanulmányait. Amalfiba helyezték, ahol az imának, szemlélodésnek élt és igen nagy elorehaladást tett a szerzetesi erényekben, különösen az engedelmességben. Saját akaratát teljesen az elöljáró akaratának rendelte alá. Arra törekedett, hogy önmaga megtagadása által minél inkább hasonlóvá váljék az Úr Jézushoz. Amikor felvehette a papságot, nagy buzgósággal szentelte életét a lelkek üdvének szolgálatára. Fo feladata kezdetben az igehirdetés, hitoktatás és gyóntatás volt. Késobb, amikor már betegsége akadályozta, akkor is kitartott a gyóntatásban. A szegények iránt nagy szeretettel volt: sokszor saját magától vonta meg a falatot vagy kéregetett nekik. A jótevoknek sokszor azzal hálálta meg jótékonyságukat, hogy megszaporította olajukat, kenyerüket. Gyakran felkereste a börtönbe zártakat, törekedett oket is bunbánatra indítani. A betegeket is látogatta: egy járvány idején nem egyet csodás módon gyógyított meg. Sok tennivalója mellett tudott idot találni az imádságra, néha egész éjszakákat átvirrasztott a szentségi Jézus elott. Ágyát csak betegsége idején használta, egyébként a földön vagy deszkán aludt néhány órát. Beszéde egyszeru, de eleven és hatékony volt, sok bunös tért meg. Elragadtatások, jövobelátás, s a csodatétel karizmájával is kituntette az Isten. Ravelloban töltötte élete utolsó hónapjait. Amikor halálos ágyánál gyülekeztek rendtársai, azt mondta: „Bevallom, méltátlanul hordtam a szerzetesi ruhát.” S bocsánatot kért tolük sok elkövetett hibájáért. VI. Piusz avátta boldoggá. Amalfiban történt, hogy Bonaventura elvesztette a sekrestye kulcsát. Bánatosan jelentette elöljárójának. Az tréfálkozva mondta: Keresd a kútban! Végy egy kötelet, tégy rá horgot és halászd ki a kulcsot! Bonaventura habozás nélkül engedelmeskedett – és kihúzta a kulcsot a kútból.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Bonaventura hitvallódban az engedelmesség kiváló példáját adtad; kérünk, add nekünk, hogy példájára megfékezzük akaratunkat és készek legyünk parancsaidat mindig követni. Krisztus, a mi Urunk által.

Myrótárasztó Szent Demeter nagyvértanú.

Szentünk Szaloniki városában született, nemes és istenfélő családban. Édesapja katonatiszt volt. Hosszú ideig nem volt gyermekük. Isten azonban meghallgatta imádságukat és fiúgyermeket ajándékozott nekik. Ez volt Demeter. Amikor már értelmes lett, szülei megkereszteltették. Utána vallásos szellemben nevelték tovább. Amikor nagykorú lett, elvesztette szüleit. Maximián császár, meghallva, hogy Demeter édesapja meghalt, fiát nevezte ki helyette a vidék parancsnokának. Megkapva kinevezését, Demeter szerette volna kedves városát a keresztény hitben látni. Ezért nyíltan kereszténynek vallotta magát, és mindenkinek hirdette a keresztény hit tanításait. Maximián császár, meghallva, hogy Demeter keresztény és már sokakat Krisztus hitére térített, Szaloniki városába jött. Erre Demeter szétosztotta szüleitől örökölt vagyonát a szegények és szűkölködők között, és imádságosan készült a vértanúságra. A császár közvetlenül akarta hallani Demetertől, hogy keresztény. Ezt Demeter be is vallotta. Ezért börtönbe vetette. A börtönben megjelent neki Isten angyala és kitartásra buzdította. A császár nagy viadalt rendezett az emberek szórakoztatására. A viadalban, Demeter áldásával és imádságával megerősítve részt vett egy Nesztor nevű keresztény ifjú. A küzdelemben ő győzött a gőgös pogány Lieusszal szemben. A dühös császár erre Demetert lándzsával átszúratta a börtönben. Ez 306-ban történt. Holttestéből jó illatú olaj, myró áradt ki.

Ugyancsak a mai napon van emlékezete annak a nagy földrengésnek, amely 740-ben volt a mai napon Konstantinápolyban. Ez a szentképeket romboló Izauri Leó császár idejében történt. A főváros templomai és kolostorai romokban hevertek és nagyon sok emberáldozatot követelt ez a csapás.

Szent I. Evariszt     pápa és vértanú, † ~107

Szent Lúcián     vértanú, † 251.       

Szent Marcián     vértanú, † 251.

25 okt

Szent Anasztáz vértanú.

Az itáliai Aquileából jött a dalmát tengeri Szalon városába. Önként jelent meg a kínzó előtt, és Jézust igaz Istennek és a mindenség Teremtőjének vallotta. Hitében való állhatatossága miatt karddal lefejezték és testét a tengerbe dobták. Egy istenfélő asszony kihúzatta testét a tengerből, tisztelettel megkente testét és halotti ruhába öltöztetve saját házi templomában temette el. Sírjánál sok gyógyulás történt. A vértanúság ideje Dioklécián császár alatt történt, 284-305.
Szent Blanka

Szent Dária     vértanú, † ~300.   

PESAROI* BOLDOG FERENC remete, III. r. (1270-1350)

Az Adriai tenger partján fekvo Pesaroban született gazdag és vallásos szüloktol, akiket azonban korán elvesztett. Életében megismétlodött Remete Szent Antal esete: követte Jézusnak a gazdag ifjúhoz intézett szavait: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el amid van…, aztán jöjj és kövess engem.” Ferenc valóban szétosztotta örökségét a szegények között s belépett a ferences III. rendbe. Szent Ferenc példája mindenképpen hatott rá. Annyi pénzt megtartott magának, amibol lakott területtol távol három remetelakot épített, melléjük kápolnát emelt a Szuzanya tiszteletére s itt remeteéletet kezdett. A gonosz lélek sokféleképpen csábította, hogy a világba visszatérjen, még életére is tört, de Ferenc Isten segítségével legyozött minden kísértést. Néhány év múlva tanítványok is jelentkeztek, s kérték, hogy ugyanazt az életmódot követhessék. O befogadta oket s a maga életmódja és erényei szerint nevelte oket. Ferencnek szokása volt, hogy havonta egyszer elment a környezo városokba, falvakba s ott kéregetett. Az alamizsnának csak kis részét tartotta meg magának, a többit szétosztatta a szegények között. Társai is hasonlóképpen tettek. Egy alkalommal, amikor Ferenc körútjáról visszatért, két rosszindulatú ember ot szidni kezdte, képmutatónak, naplopónak nevezte. De Isten védelmére kelt szolgájának: egyik becsmérloje megbetegedett, a másik megnémult. Isten a csodatevés és a jövobelátás adományával is megajándékozta hu szolgáját, akit a nép tisztelt, de ot ez a tisztelet arra ösztönözte, hogy megfeleljen az elvárásoknak s foleg Isten tetszésének. Idos korában sem hagyta abba szigorú böjtöléseit, virrasztásait. 80 éves korában csendesen hunyt el a Szuz Mária tiszteletére saját maga által épített kápolnánál a Granario hegyen. Holttestét nagy ünnepélyesen helyezték el a pesaroi székesegyházban. Tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.
„Adjátok el, amitek van és osszátok ki alamizsnaként. Készítsetek magatoknak ki nem merülo erszényeket, kifogyhatatlan kincset a mennyben, ahol tolvaj hozzá nem fér és a moly meg nem rágja. Ahol a kincsed, ott a szíved is.” (Lk 12,33-34.)
Imádság:
Istenünk, te Boldog Ferencet arra indítottad, vagyonát a szegényeknek adja és remeteként neked szentelje életét; segíts, hogy példájára téged minél jobban keressünk, és ebben a világban az új ember vonásait viseljük. Krisztus, a mi Urunk által.
Szent Gaudenciusz     püspök és hitvalló, † ~400.       

Beverley Szent János püspök és hitvalló, † 721.       

Szent Krizantusz     vértanú, † ~300.   

Szent Marcián és Mártir jegyzők.

Amikor Árius tévtanítása egyre jobban terjedt, nagy szakadást idézett elő az Egyházban. Az igazhitűek ellen üldözést kezdtek úgy az ariánusok, mint a bálványimádók. Az ariánus támadások attól az időtől erősödtek meg, amikor Nagy Konstantin fia: Konstancius is ebbe a tévtanításba esett. Elüldözték a pátriárkai trónról Szent Pál pátriárkát és örmény földre száműzték. Vele együtt szenvedett másik két hitvalló: Marcián és Mártir is. Marcián felolvasó volt, Mártir pedig a pátriárka hypo-diákonusa. Mindketten a gyorsíró tisztségét is betöltötték. Ok írták le a pátriárka leveleit, amit a népnek küldött, hogy az Igaz tanításban erősek legyenek. Közben maguk is buzgón tanították az embereket és buzdították őket az igaz hitben való kitartásra. Az ariánusok gazdagságot és főpapi állást és császári kegyet ajánlottak fel a két szent férfinak, de azok egyikkel sem törődtek. Végül mindkettőjüket kardhalálra izélték. 335-ben nyerték el a vértanúi koronát.
PÉCSI BOLDOG MÓR
*1000 körül +1070 körül
Boldog Mór pécsi püspökről nem írtak legendát, vagy ha igen, az nem maradt ránk. Az egyéb irodalmi emlékekben szétszórva található adatokból mégis kirajzolódik előttünk szent alakja.
A hagyomány szerint magyar szülőktől született 1000 körül. Saját megjegyzése szerint — ezt Szent András és Benedek legendájában olvashatjuk — István király uralkodása elején iskolás gyermek volt Szent Márton hegyén, a mai Pannonhalmán. 1030 körül a Szent Hegy kolostorának apátja volt, s ebben az időben történhetett a király és Szent Imre nevezetes látogatása, mely után 1036-ban a király akarata kiszólította őt a kolostor csendjéből, és a pécsi püspökség élére állította.
Az 1046-ban történt lázadáskor, amely Szent Gellért és több püspök halálát is okozta, Mórnak nem esett bántódása. Egyike volt a három püspöknek, akik Endrét Székesfehérvárott megkoronázták. 1055-ben tanúként aláírta a nevezetes tihanyi alapítólevelet, mellyel I. Endre újabb bencés apátságot hívott életre. 1064 húsvétján püspöki székvárosa nevezetes esemény színhelye lett: a hercegek kibékülése után Géza személyesen helyezte a koronát Salamon fejére, Mór püspök pedig Salamonnak ajándékozta András remete ciliciumának egy darabját. Nem sokkal ezután, első magyar íróként — természetesen latinul — megírta a két szent remete, András és Benedek életét. 1070 körül halt meg, valószínűleg Pécsett.
Emberemlékezetet meghaladó, folyamatos tiszteletét a Szentszék 1848. július 22-én hivatalosan is megállapította. A jóváhagyó bullában IX. Pius pápa a következőket írta: ,,Életének nyilvánvaló szentsége halálától fogva méltán részesült a hívek részéről nyilvános egyházi tiszteletben: bár a régi kort sok homály fedi, bár az országot ért sok csapás folytán a régi magyar egyház emlékei csaknem mind hiányoznak, a történelemből és a hagyományokból ennyi világos. Azt pedig, hogy a tisztelete mindmáig fennállt, bizonyítja mindazoknak az íróknak egybehangzó tanúságtétele, akik Mórról úgy emlékeznek meg, mint boldogról és szentről. Hozzájárul ehhez, hogy képét nem egyszer festették meg szent fölirattal. Vannak 1499-ből való misekönyvek, melyek Mór dicséretét zengik, a martirológiumokban is szerepel a neve. Vannak tetteiről és rendkívüli életszentségéről tanúskodó kommentárok. Mindezeket mérlegelve és igazolva látván Boldog Mór emberi emlékezetet meghaladó nyilvános és egyházi tiszteletét, Pécs püspöke (akkor Scitovszky János volt) alázattal kérte, hogy ez a tisztelet annak rendje és módja szerint jóváhagyást nyerjen.”
Ez a pápai jóváhagyás vetette meg Boldog Mór újkori tiszteletének alapját. Egy év múlva a püspök körlevélben jelentette be: ,,IX. Pius pápa Mórnak, a 11. századi pécsi püspöknek nyilvános tiszteletét elrendelte és életbe léptette. Szent Mór hitvalló és püspök egyházi ünnepét évente az egész pécsi egyházmegyében a szerzetes templomokban is szentmisével és zsolozsmával október negyedik vasárnapján kell megülni.” Az ünnepet később, 1913-ban október 25-re rögzítették. (A két idézet Rónay György fordítása.)
——————————————————————————–
Szent Imre legendája így beszéli el Mór kiválasztását a püspökségre:
,,Egyszer, amikor Szent István király fiával együtt imádkozni jött Szent Márton egyházába, amelyet Pannónia Szent Hegyén alapított és a szerzetesek kiváló közösségével ékesített, a király, ismerve gyermeke jeles érdemeit, azt a tiszteletet adta fiának, amely őt illette. Amikor ugyanis az említett testvérek körmenetet tartva kivonultak a király köszöntésére, tiszteletből a fiát küldte előre a köszöntésre. A gyermek Imre pedig eltelve Szentlélekkel, ahogy az isteni kinyilatkoztatás mindegyikük érdemeit megismertette vele, kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat. Az egyiknek ugyanis egyet, a másiknak hármat, egy harmadiknak ötöt, végül egynek hét csókot adott egymás után. Ezt — bár a többiek is észrevették — Szent István király szótlanul csodálta, a mise végén azonban bizalmas beszélgetésben gondosan megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat. Szent Imre akkor mindegyikük érdemeit felsorolta atyja előtt, tudniillik, hogy ki-ki mennyi idő óta tartott ki a megtartóztatás erényében. Azt mondta, hogy ő ezen megfontolás alapján adott egyeseknek több, másoknak kevesebb csókot, és állította, hogy akit hétszeres csókkal halmozott el, az szűzi életet élt.
Ó, minden erényt felélesztő Kegyelem, ki természetünk korlátait bőségesen meghaladod, s a mély titkokat kinyilatkoztatod a kicsinyeknek! Te voltál Szent Imre mestere, te adtál neki szabad bepillantást mások rejtett dolgaiba! Ennek a belső kinyilatkoztatásnak a megléte pedig így vált ismertté:
Szent István néhány nappal azután, hogy a Szent Hegyről eltávozott, csupán két kísérőt véve maga mellé, oda visszatért, s a testvérek virrasztását és imádságait titokban kikémlelte. Miután az éjszakai zsolozsmát befejezték, a többiek nyugovóra tértek, s csak azok maradtak a templomban, akiket Szent Imre elhalmozott csókjaival. Ezek szétoszlottak a templom rejtettebb szögleteibe, s Isten színe előtt a zsoltárokkal virrasztottak. A szent király azonban odament külön-külön mindegyikhez, felfedte előttük arcát, és az áldás szavaival üdvözölte őket. A királyi felséget mindegyikük a csend megtörésével köszöntötte. Végül a király egy Mór nevű testvérhez ment, akit Szent Imre hétszeres csókkal tüntetett ki, de sem szelíd üdvözléssel, sem a királyi fenyegetés szavaival nem tudott belőle választ kicsikarni. Reggel aztán, amikor a testvérek összegyűltek, a király maga is jelen volt, és hogy Mór testvér lelkét az alázatosság erényében kipróbálja, a nyilvános bűnvallomáskor igen sok olyan dolgot vetett a szemére, ami a szerzetesi élettel ellenkezik. Vádaskodása ellen Mór egyáltalán nem védekezett, hanem alázatosan állt, s reménykedve Istenhez menekült, aki az emberi lelket vizsgálja.
Ekkor aztán megismerte Szent István, hogy fiának szavai megfontoltak voltak. Miután a történteket rendben és a valóságnak megfelelően elmondta, Mórt dicséretekkel halmozta el, és hogy egy főpapi szék dísze legyen, kevéssel ezután Pécsett a püspöki méltóságra emelte.” (Csóka J. Gáspár fordítása.)
A történet naiv kedvességén átüt a tiszta léleknek az a finom érzéke, amelyet Szent Jeromos mondott ki oly tömören János evangéliumával (21,7) kapcsolatban: ,,Solus virgo virginem agnoscit; csak a szűz ismeri fel a szüzet.”
——————————————————————————–
Kérünk, mindenható Istenünk, engedd, hogy Boldog Mór, a te püspököd és hitvallód érdemei segítsenek minket, hogy imádsága és példája nyomán tiszta és alázatos szívvel szolgálhassunk Neked!
Példája:
Legyél csodálatosan alázatos és vallásos!