30 okt

Rodriguez Szent Alfonz     hitvalló, † 1617.

BOLDOG ACRI* ANGELUSZ kapucinus (1669-1739)

Acri-ban született vallásos szüloktol. Gyermekkorában is buzgó, imádságos lelkületu volt. 18 éves korában lépett be a kapucinusokhoz. Igen súlyos kísértésekkel kellett küzdenie, ezek miatt kétszer is elhagyta a novíciátust (habitum bis sumptum bis dimisit). Gyengeségét az ördög kísértésével magyarázta. De nem adta föl! Leborult a feszület elott és könyörgött: „Uram, nem bízom már magamban! Ismered gyengeségemet, jöjj segítségemre!” Harmadszor is megkezdte az újoncévet mindenre elszántan (vincere aut mori paratus). Ezután már gyozött a kísértés felett. Pappá szentelték, s igen nagy buzgósággal látott hozzá az apostoli tevékenységhez. 36 évig muködött mint népmisszionárius Dél-Itáliában, s mint igehirdeto és gyóntató csodálatos eredményeket ért el. De nemcsak szavai által, hanem imáival, önmegtagadásai, böjtjei, virrasztásai által. Egymás után több rendház élére állították, majd tartományfonök lett. Nagy határozottsággal, okossággal, rendtársai iránti megértéssel töltötte be hivatalát. A viszálykodók között a béke helyreállításán sokat fáradozott, ezért „a béke angyalának” nevezték. Egyszer baleset miatt lába eltörött, de nagy fájdalmak között is megtartotta szentbeszédét, mintha egészséges lenne. Beszédében alkalmazkodott hallgatói felfogóképeségéhez, egyszeruen beszélt. Beszédeinek hatását növelték Isten rendkívüli adományai, elragadtatások, más jelek. Szentség hírében halt meg 1737-ben okt. 30-án 70 éves korában. XII. Leó avatta boldoggá 1825-ben. A szónok belesül a beszédbe.
Angelusz atya elso prédikációja közben történt, hogy a beszéd közepén megakadt és sehogy sem tudta folytatni. Szégyenkezve el kellett hagynia a szószéket. Cellájában elkeseredve leborult a térdeplore. Ekkor hallotta Krisztus szavait: „Ne félj, megadom neked a szó adományát… Ezentúl egyszeru módon beszélj, hogy mindenki megértsen.” Most tudta meg, hogy el kell hagynia minden eroltetett, tudálékos szólamot, frázist, ehelyett evangéliumi egyszeruséggel kell hirdetnie Isten igéjét. Az eredmény nem maradt el.
Imádság:
Istenünk, te megadtad Boldog Angelusz áldozópapnak a kegyelmet, hogy igehírdetés és csodák által a bunösöket bunbánatra vezesse. Érdemeiért és imáira add meg nekünk, hogy méltán siratni tudjuk buneinket és kiérdemeljük az örök élet elnyerését. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
BOLDOG MONTAUI DOROTTYA reklúza
*Gross-Montau, 1347 +Marienwerder, 1394. június 25.
Dorottya a 14. században élt; olyan időben, amikor úgy látszott, hogy a középkori hit ereje elapadt, és a viszonylag egységes középkori életrend felbomlott; olyan korban, amelyben a kereszténység középpontját mélységesen nyugtalanította a pápák avignoni fogsága éppúgy, mint peremvidékét a földrengésszerű mozgalmak: Wyclifé Angliában, Huszé pedig Csehországban. Nyilvánvalóan Istennek az Egyház iránti gondviseléséből fakad, hogy az ilyen széthullás közepette mindig támadnak nagy szentek, akiknek különleges jámborsága bizonyos mértékben megoldja a korszak bajait. A gyakorlati ateizmust, az elvilágiasodást és a hatalomvágyat, amelyek a 14. században veszélyeztették az Egyházat, éppen legrosszabb, romboló hatásuktól fosztotta meg olyan szent nők eleven, misztikus szemlélődéssé érett hite, alázatos és feltétlen önátadása, akik önmagukat ajánlották fel Isten irgalmának engesztelő áldozatul.
Közéjük tartozik Dorothea von Montau, kinek személyében a késő középkori jámborság történetének egyik legmegragadóbb alakjával találkozunk. Csaknem az utolsó ezek sorában. Előtte csillagként ragyogott Sziénai Szent Katalin (lásd: A szentek élete,180. o.), Svéd Szent Katalin (lásd:170. o.) és — akit mintaképeként Dorottya még e kettőnél is jobban szeretett és tisztelt — Svéd Szent Brigitta (Lásd: A szentek élete, 365. o.), akinek ereklyeszekrénye előtt térdelhetett a montaui lány, amikor a szent ereklyéinek szülőföldjére vitelekor egy ideig Danzigban (Gdansk) állomásoztak. Dorottya Poroszországban nőtt fel, Marienburg (Malbork) árnyékában, ahol abban az időben a német lovagrend egyik leghíresebb nagymestere, Kniprodei Winrich erős kézzel és sikeresen uralkodott, és az egykori szegény országot virágzó jóléttel ajándékozta meg. Dorottyának ezért kemény fáradságába került, hogy a danzigi polgárház jómódú kényelméből kitörjön, és megvalósítsa azt a szegénységet, amelyet az Evangélium boldognak mond. Ezt az eszményt hirdette már egy évszázaddal korábban Assisi Szent Ferenc (lásd: A szentek élete, 566. o.) és Klára (lásd: A szentek élete, 426. o.), most pedig — mint valami szent ragály — a minoriták kolostorából kiindulva áthaladt az előkelő városnegyedeken és felkavarta a gazdagokat.
Dorottya apja, Willem Swartze, holland földműves és gátépítő volt, akit korának vándorlási kedve a Rajna torkolatától a Visztuláig űzött, Montau falujába, ahol azután Dorottya kilenc testvére között nőtt fel egy kis parasztgazdaságban. Már gyermekként szokatlan kegyelmeket kapott, és kemény vezeklésre érzett ösztönzést, úgyhogy a háta — saját szavai szerint olyan volt, ,,mint ekevassal hasogatott szántóföld”. 1363-ban, tizenhat évesen férjhez adták egy tehetős danzigi kardcsiszárhoz, Adalberthez. A hirtelen haragú, idősebb kézművest fiatal feleségének különleges, számára érthetetlen jámborsága zavarba ejtette és elkeserítette. A durva bántalmazás és az otromba gyöngédség módszerét váltogatva megkísérelte, hogy ezt a szokatlan tulajdonságát kiűzze belőle. Hiába: egyre határozottabb módon tapasztalta Dorottya a természetfölötti betörését behatárolt, kispolgári életébe, amíg azután 1364-ben, nem sokkal esküvője után, első keresztlátomása eltüntette számára a határt a látható és láthatatlan közt, a szíve pedig — saját szava szerint — ,,izzó szeretetre lángolt fel”. Emberfelettinek érezte — mint akit keresztre feszítettek — családja és misztikus hivatása csaknem összeegyeztethetetlen követelményeit. A házasság vértanúsággá lett számára. Kilenc gyermeket szült, és szerető édesanyjuk volt. Később elmondta gyóntatóatyjának, Marienwerderi Jánosnak, hogy minden templom távoli zugában, legmélyebb elragadtatása közben is érzékelte a leghalkabb gyermeksírást is, amely otthon, a kamrájukban hangzott fel, és hazasietett, hogy megvigasztalja a gyermeket. Négy gyermeke egészen kicsi korában halt meg, további négyet az 1383. évi pestis ragadott el, így csak a legkisebb lánya, Gertrúd maradt életben, aki később bencés apáca lett Kulmban.
Dorottya türelmes szenvedése lassanként kissé megváltoztatta férjének makacs lelkületét is. Gyermekeik halála után elhatározták, hogy közösen nagy zarándokutat tesznek. Aachenen át délre vonultak a Szűzanyának a svájci Einsiedelnben lévő híres zarándokhelyére, ,,Vinsterwaldba”, amint a források közlik. Télen ismét Danzigban tűntek föl, de csak azért, hogy egy sokkal döntőbb utazást készítsenek elő. Adalbert eladta házát és műhelyét, s 1385-ben a kis család ismét az országutat rótta. Ezúttal ponyvás kocsin utaztak, s velük volt az ötéves Gertrúd is. Útonállók elrabolták kis vagyonkájukat, amelyet magukkal vittek, hogy új otthont építsenek maguknak. Einsiedelnben elviselhetetlenné fokozódott a Dorottya szívét marcangoló feszültség. Életének bizonyára nagy kísértése volt az, amelynek egy pillanat alatt engedett, miközben férjét, aki vissza akart térni Danzigba, rábeszélte, hogy utazzon egyedül, őt pedig hagyja ott ,,vinsterwaldi” remeteségében. Adalbert beleegyezett. Leírhatatlan volt Dorottya ujjongása végre visszanyert szabadsága miatt. Amikor azonban a pár Einsiedeln plébánosa elé lépett, hogy különválásukat szentesítse, a férfi megbánta korábbi beleegyezését, a plébános pedig megparancsolta Dorottyának, hogy férjét kísérje vissza Danzigba. Egyetlen zokszó nélkül engedelmeskedett.
Ami ezután következett, olyan volt, mint valami rossz álom: a téli hazautazás, a megbetegedett Adalbert és a gyermek lovon, Dorottya a térdig érő hóban gázolva, a megérkezés Danzigba, fáradságos szálláskeresés, nyomorúságos hajlék a Katalin-templom mellett egy kunyhóban, a szomszédok gúnyolódása, amely rosszindulatba csapott át, és Dorottyát boszorkánynak, eretneknek bélyegezte. Adalbert állandóan betegen feküdt, felesége hősies hűségére pedig csak lehangoltsággal és még rosszabb állapotával válaszolt. Olyan szegények voltak, hogy Dorottyának időnként össze kellett koldulnia a megélhetésükhöz szükségeseket. Ettől a külső nyomorúságtól látszólag függetlenül, és mégis titokzatos összefüggésben vele, bontakozott ki benső élete, mind mélyebb eggyéválásban a kereszten függő Úrral, mindig teljes nyitottságban a háromságos szeretet áradása számára.
1389-ben nagylelkűségének egy ritka hangulatában Adalbert egy zarándoklattal Rómába küldte Dorottyát. Amikorra visszatért, férje már meghalt és el is temették. Kislányát elhelyezte egy kolostorban, javai maradékát elajándékozta, és áttelepedett Marienwerderbe, s ott a dóm dékánja, a jóságos János pap szolgálatába fogadta. A tudós férfi a prágai egyetemen töltött húszévi tanítás után szülővárosában belépett a német lovagrendbe, és a dóm dékánja lett. Szigorúan próbára tette Dorottyát, s meggyőződött jámborságának őszinteségéről és különleges kegyelmi állapotáról, eloszlatta azt a kínzó gondját, hogy öncsalás és ördögi sugalmazás játékszere. 1393. november 2-án reklúza lett, azaz bezárkózott a dóm falához épített cellába, és kérésére a dékán naponta megáldoztatta, ami akkor hallatlan kiváltság volt. Dorottya szeretettel fogadott itt mindenkit, aki tanácsért vagy segítségért fordult hozzá. Az éjszakákat imádságban töltötte, hogy érjen véget a nagy skizma. 1394. június 25-én reggel halva találták cellájában.
Marienwerderi Jánosnak köszönhetjük Dorottya részletes életrajzát, amelybe beillesztette mindazt, amit a szent nő közölt vele jelenéseiről. Megragadó képet rajzol ennek az egészen egyszerű és képzetlen nőnek lelki világáról, aki a Szentlélek megvilágosító hatására, amelynek készségesen megnyílt, a legnagyobb bölcsességre jutott. Jámborságát a kereszten függő szegény, alázatos Úr iránti bensőséges szeretete alakította ki; eucharisztikus jelenlétét egyre elevenebben tapasztalta meg, amikor saját szenvedő létét egyesítette az ő áldozatával.
Dorottya halála után mindjárt megkezdték az előkészületeket boldoggá avatására, ezek a fáradozások azonban a következő évszázadok háborús zűrzavarai közepette abbamaradtak. Hivatalos kanonizáció nélkül is Poroszország védasszonyaként tisztelte a jámbor nép.
Szent Eutrópia vértanúnő.
Szentünk gyakran belátogatott a börtönbe, hogy a bezárt keresztényeket vigasztalja és bátorítsa. Ezért elfogták, fára függesztették és testét fáklyákkal sütögették. A körülálló emberek a kínzások alatt világosan láttak egy férfit, aki mindenkit megrémített, kioltotta a tüzet és harmatot hintett a vértanúnőre. Kínzások közben adta vissza lelkét Istennek Alexandriában, 260 körül.

SZENT MARCELL vértanú
+Tanger, 298. október 30.
Marcellus Szent Maximilián (lásd: 142. o.) kortársa volt. Századosként szolgált a Tingisben (a mai Tanger Marokkóban) állomásozó császári hadseregben. Mivel Diocletianus császár alatt egyes csoportok számára kötelező volt a katonai szolgálat, valószínű, hogy Marcell nem a saját akaratából, hanem a körülmények kényszere folytán lett katona és tiszt. Mint keresztényt már a felesketés pogány vallási formája nehéz helyzetbe sodorta. Továbbá kötelezték a katonát a pogány kultuszrendezvényeken, a nyilvános játékokon és ünnepélyeken való részvételre, amelyek mindig vallási jellegűek, végső soron bálványimádások voltak.
Amíg az illetékes fölöttes szemet hunyt, az olyan keresztény tiszt, mint Marcell, úgy segített magán, hogy hivatalos kötelezettségei ellenére csendben távol maradt a pogány áldozati cselekményektől. Egyes keresztény tisztek más kiutat találtak: fizetett helyettest állítottak, aki ellátta a helyükön a szolgálatot az áldozati ünnepségek alkalmával. Ez azonban nem sikerült mindig. Feltehetően Marcell számára sem volt meg ez a lehetőség. Az uralkodó császárok megtiltották az ilyen türelmességet, és Diocletianus 297. március 31-én a manicheusok elleni ediktumában világosan és határozottan kifejezte, amit az idegen vallásokról gondolt: a római állam hagyományával való szakítást látott bennük, és követésüket bűntettnek minősítette. A császár ennyire határozott állásfoglalása mellett alig merészelte már megtenni bármely katonai elöljáró, hogy a keresztényeknek könnyítéseket nyújtson.
298. július 21-én a Tingisben állomásozó római tiszteknek — mint a római birodalomban mindenütt — részt kellett venniök a Diocletianus, Maximianus, Constantius és Galerius császár tiszteletére rendezett ,,születésnapi” ünnepségen. Ez az ünnepség kultuszrendezvény volt az istenné nyilvánított császárok tiszteletére, akik felvették a ,,Iovius”, vagyis ,,Jupiter fia” és ,,Herculeus”, vagyis ,,Herkules fia” címet, és ennek megfelelően isteni tisztelet illette meg őket. A császárok istenné nyilvánítása alapjában véve hatalmuk megerősítését szolgálta.
Marcellnek ezen a napon kikerülhetetlenül szembe kellett néznie azzal a lelkiismereti kérdéssel, hogy neki mint kereszténynek hogyan kell viselkednie ilyen helyzetben. Nem akart részt venni a császárok istenítésén, nyíltan megmagyarázta hát prefektusának, hogy nem lehet jelen ilyenféle pogány ünnepi cselekményeken. Úgy látszott, hogy elöljárója eleinte szemet hunyt eme felségsértő magatartás fölött. Egy héttel később azonban, bizonyára az ünnepélyes zárórendezvény alkalmával, Marcell újból követte lelkiismerete szavát, és nyíltan szakított addigi uraival. A római katonai hatóságnak erről az esetről és következményeiről felvett szűkszavú jegyzőkönyve — keresztény megformálásban áthagyományozva — ezeket mondja:
,,Tingisben történt, Fortunatus prefektus kormányzása idején. A császárok születésnapját ünnepelték. Az ünnepi lakoma során Marcellus, a századosok egyike hirtelen kijelentette, hogy nem kíván részt venni ezeken a szentségtelen ünnepi lakomákon. A légió ott felállított lobogói elé dobta derékszíját, s röviden és érthetően megvallotta a hitét: ,,Jézus Krisztusnak, az örök Királynak katonája vagyok. Mostantól fogva nem teljesítek többé hadi szolgálatot a császárotoknak. Megtagadom, hogy fa- és kőisteneiteket imádjam. Süket és néma bálványok csupán. ,, A jelenlevő tiszteknek és katonáknak elállt a szava az ilyen magatartás láttán. Őrizetbe vették Marcellust, és tüstént jelentették a dolgot fölöttesüknek. Ő azután fogságba vettette. Az ünnepi lakoma végeztével Fortunatus megparancsolta, hogy vezessék Marcellust az ülésterembe.”
Most következik a tulajdonképpeni jegyzőkönyv: ,,Marcellus századost elővezették. Astasius Fortunatus főtiszt így szólt hozzá: ,,Semmibe véve a katonai fegyelmet övedet, kardszíjadat és a rangjelzésedet miért dobtad el?” Marcellus: ,,Már július 21-én, amikor megkezdtétek császárotok ünneplését, légióitok zászlói előtt nyíltan és félreérthetetlenül kijelentettem, hogy keresztény vagyok, és nem vehetek részt ilyen ünnepségen. Csak Jézus Krisztusnak, az Isten, a mindenható Atya Fiának teljesítek hadi szolgálatot.” Fortunatus: ,,Vakmerő fellépésedet nem hallgathatom el. Értesítenem kell róla a császárokat és a trónörököst, téged pedig át kell hogy adjalak elöljárómnak, Aurelius Agricolanusnak. Caecilius vezeti le a pert.”
Október 30-án elővezették Marcellus századost. A vád képviselője azt mondta: ,,Fortunatus prefektus a te joghatóságod elé utalta Marcellus századost. Íme az akta közlése. Felolvassam?” Agricolanus: ,,Olvasd!” Az államügyész: ,,Fortunatus Agricolanusnak”… és így tovább.
Felolvasása után így szólt Agricolanus: ,,Azt mondtad-e, amit a prefektus közöl?” Marcellus: ,,Igen.” Agricolanus: ,,Reguláris századosként szolgáltál?” Marcellus: ,,Igenis.” Agricolanus: ,,Micsoda őrültség kerített a hatalmába, hogy a katonai rangjeleket eldobtad magadtól, és ilyesmiket voltál képes beszélni?” Marcellus: ,,Nem őrültség! Aki Istent féli, az nem őrült.” Agricolanus: ,,Mondtad- e mindazt, amit a jegyzőkönyv közöl?” Marcellus: ,,Mondtam.” Agricolanus: ,,Eldobtad a jelvényeidet és a fegyvereidet?” Marcellus: ,,Eldobtam őket. Keresztényhez nem illő, hogy világi katonaságnak szolgáljon. Ő Urának, Krisztusnak a katonája.” Agricolanus: ,,Marcellus esete a fegyelmi joghatóság körébe tartozik. Lezárva és kihirdetve: Marcellus reguláris századosi szolgálatában nyilvánosan eldobta magától katonai jelvényeit, és azt állítja, hogy ezek bemocskolják és megalázzák. A bírósági eljárás során lázító beszédeket is tartott. Halálra ítélem.”
Amikor Marsellust elvezették a kivégzésre, így szólt: ,,Agricolanus, Isten áldjon meg!”
Szent Markián felszentelt vértanú.
Szent Péter apostol tanítványa volt. Jeleivel és csodáival sok pogányt térített Krisztus hitére Szirakuzában. A helybeli zsidók megkövezték, így nyerte el a vértanúságot.
Szent Tertius és három apostoltársa.
Tercius apostolnak része volt Szent Pál rómaiakhoz írt levelének megírásában. (16,22.) Ikonium püspöke volt, sok pogányt megtérített. Szent Márk Barnabás apostol rokona volt, Szent Pál is említi. (Kol. 4,10.) Szent Jusztusz Eleuteropolis püspöke volt. Szent Artémiosz pedig Lisztrában volt püspök. (Tit.3,12.) Életükről többet nem tudunk.
Zenobiosz püspök és nővére, Zenobia.
Édestestvérek voltak. A szülői házban jámbor nevelésben részesültek. Szüleik halála után tőlük öröklött vagyonukat szétosztották a szegények között. Így, maguk is szegényekké váltak. Isten azonban bőkezűen gondoskodott róluk. Zenobiosz Istentől megkapta a gyógyítás ajándékát. Keze rátétele által minden betegséget meggyógyított, Mindketten erényességben élték életüket. Szép élete miatt Zenobioszt szülővárosának püspökévé szentelték. A szent főpap buzgón terjesztette a keresztény hitet a pogányok között és sok csodát tett.
Ebben az időben Dioklécián császár üldözést támasztott a keresztények ellen. Egy város első vértanúja tegnap említett édestestvérek voltak. Ezután Zenobioszt is megkínozták és keresztre feszítették. Erről Zenobia hírt hallván, bátran odament testvéréhez. A kínzók előtt ő is kereszténynek vallotta magát. Mindkettőjüket megkínozva, kardhalálra ítélték. Mindkettőjüket lefejezték a városon kívül és testüket temetetlenül hagyták. Éjszaka titokban Hermogenész pap eljött, és testüket közös sírba temette el. Vértanúi haláluk 285-ben történt, október 30-án.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: