13 nov

ESZTERGOMI BOLDOG ÖZSÉB
*Esztergom, 1200 körül +Pilisszentkereszt, 1270. január 20.

Nevéhez fűződik a magyar eredetű szerzetesrend. a pálosok alapítása és megszervezése, amely mind vallási, mind művelődésügyi téren igen jelentős szerepet játszott nemcsak hazánk, hanem a szomszédos népek kultúrájának történetében is.

Az egykori esztergomi kanonok lelkét és szándékát — mint minden szentét — a szenvedések érlelték meg. A tatárjárás idején a válságból kivezető utat az egyéni példaadásban, az engesztelésben, a szeretetben és Krisztus keresztjének különös tiszteletében jelölte meg.

Esztergomban, Magyarország akkori fővárosában született 1200 körül. Szülei gondos nevelésben részesítették, s az 1028-ban Szent István által alapított káptalani iskolába járatták. Életrajzírója szerény, hallgatag, komoly fiúnak jellemzi. Hosszú imák, sok böjt, elmélkedések érlelték hivatását. Szembetűnő vonása volt a magány szeretete, akkor érezte jól magát, ha félrevonulva elmerülhetett tanulmányaiban. Pap lett. ,,Minden nap mély áhítattal mutatta be a szentmisét, ami akkor ritka és szokatlan dolog volt.” Gyöngyösi Gergely írja róla: Olyan filozófiát tanított, amely nem az emberek, hanem Isten tetszését vívta ki. Az esztergomi főkáptalan tagjai közé iktatta. A papi zsolozsmát, a szentmise bemutatását annyi áhítattal végezte, hogy mély benyomást tett mindenkire, aki csak látta.

Jövedelmét a szegényeknek osztotta szét, olvasásnak, tanulásnak, írásnak szentelte magát. Följegyezték róla, hogy ,,egyetlen percet sem hagyott kihasználatlanul”: könyveket írt. Sajnos, a tatárjárás vagy későbbi századok pusztításai ezeknek még a címét is elsodorták. Csak sejtjük, hogy egyházjogi munkákat írhatott, így pl. az akkor fölkapott Gratianus Dekrétumainak magyarázatát, ,,mivel a kánonjog tudományában kiválóan járatos volt”. Vágyódott a pilisi erdők vadonába, de tervének keresztülvitelét az országra zúduló tatár betörés késleltette. Akkoriban sok remete élt Esztergom környékén, a pilisi hegyekben. Amikor bent jártak a városban, hogy készítményeiket eladják, és azok árából szükségleteikről gondoskodjanak, rendszerint Özséb vendégszerető házát is fölkeresték. A velük való beszélgetés Isten ösztökéje lehetett, ami a magány felé hajtotta.

A tatár pusztítás a fiatal kanonok lelkében komoly szemléletváltozást okozhatott, s még inkább a remeteség felé hajlíthatta. De négy évig még segítenie kellett a rábízottakat testi és lelki felépülésükben. Az óhajtott magányba az út a szenvedések keresztútján át vezetett.

Feladatának a kor sötét történelmi és erkölcsi viszonyai között a lelki élet megújítását tekintette. Örömmel és elismeréssel szemlélte az Esztergomban máris megtelepedett, nemrég alakult két kolduló rend, a domonkosok és ferencesek munkáját, de nem csatlakozott hozzájuk. Úgy érezte, hogy kortársainak még több kell: példaadás az engesztelésre és vezeklésre. Kortársai lelkéhez csak úgy férkőzhet hozzá, ha saját élete föláldozásával utat és irányt mutat. Nem bírálgatta mások fölfogását, csak várt türelemmel, míg Isten kegyelme és az idő meghozza számukra is a megfelelő belátást. Miután négy éven át kivette részét az újjáépítésből, lemondott a kanonokságról, javait szétosztotta a rászorulók között, és Vancsai István érsek engedélyével 1246-ban Szántó közelében a sziklás rengetegbe vonult. Már megtanulta, hogy mi a mulandó, mi a maradandó érték, hiszen hamuvá és porrá vált minden nagyszerű alkotás, amelyet a keresztény áldozatkészség hazánkban létrehozott. Azért választotta a remeteéletet, hogy az ima, böjt és engesztelés által esdjen kegyelmet mostoha sorsú nemzetének. Ezzel érseke kívánságát is teljesítette, aki imádságába ajánlotta megyéjét és az országot.

A pilisi remete első ténykedése az volt, hogy hármas barlangja alatt, a forrás mellé letűzte a szent keresztet. Ma is ott áll az utódja, talán ugyanazon a helyen, az útszélen: esőmosta, vaskorpuszos, egyszerű feszület. In Cruce salus, ‘keresztben az üdvösség’: ez volt a jelszava és meggyőződése. Ezért szentelte később az egyesült remeték templomát a szent kereszt tiszteletére. Ezért hívják középkori oklevelek évszázadokon át, még Mátyás korában is intézményét ,,a szent kereszt testvéreinek”. Minden középkori és későbbi pálos templomban a főoltáron kívül a legszebb oltárt mindig a szent kereszt tiszteletére szentelték. Az ő nyomán szaporodtak el mindenütt a keresztek a Pilisben az utak mentén, házak előtt, erdőmélyen.

Személye a realitás talaján áll, nem szövik át a legendák aranyszálai. Egy alkalommal mégis csodálatos látomásban részesült, amely döntő volt további életútjára. Egy éjjel, ima közben az erdő mélyén sok apró lángot pillantott meg. A lángocskák egymás felé tartottak, s végül tüzes fénynyalábbá olvadtak össze. Úgy érezte, hogy ez a különös tünemény égi jel, figyelmeztetés, hogy egyesítse a szétszórtan élő remetéket. Belátta, hogy ő egyedül kevés, önmagában semmi, szükséges az összefogás.

1250-ben Pilisszántó közelében, a kesztölci völgy fölötti kis magaslaton, ahol hármas teraszt képeztek ki, délről kisebb templomot építettek a szent kereszt megtalálásának emlékére. A csúcsíves templomhoz észak felől négyszögletes monostor csatlakozott a társas remeték számára, magas fallal körülvéve. Özséb azután sorra járta az országban a nagyobb remetetelepeket. Először a Pécs melletti Szent Jakab-hegyi remetékhez megy, akik már 1225-től közös életet éltek. Elkéri szabályukat, egyesíti a két monostort, és társai őt választják meg első tartományfőnökké. Rómába megy társaival, hogy a szerzetalapításhoz a Szentszék jóváhagyását és megerősítését megszerezze. Sikerül megnyernie Aquinói Szent Tamás pártfogását IV. Orbán pápánál. Az jóváhagyja a rendet, de nem engedi meg, hogy átvegyék Szent Ágoston rendi szabályait, mert a szükséges anyagi feltételek még nem voltak biztosítva. Egyelőre Pál veszprémi püspököt bízta meg az ideiglenes szabályok megszerkesztésével.

Huszonnégy évet töltött Özséb a Pilisen, húsz éven át szervezte, irányította, kormányozta rendjét. Remete Szent Pál oltalma alá helyezte, mert mint első remete ő volt ennek az életformának az elindítója. Szerénységében mintegy el akarta hárítani magáról a rendalapítónak kijáró tiszteletet, és Remete Szent Pál palástja alá rejtőzött. De amint láttuk, a rendalapítás teljesen az ő érdeme. Az 1256. évi esztergomi zsinaton mint tartományfőnök vett részt. A zsinati jegyzőkönyvet is aláírta: ,,Eusebius prior prov. Ord. S. Pauli Primi Eremitae” (Özséb, Első Remete Szent Pál rendjének provinciális perjele). Ebből a hivatalos elnevezésből rövidült le a rend népies neve: pálosok.

Prohászka Ottokár szép elmélkedésben emlékezett meg a Pilisről mint magyar ,,szent hegyről”. Már történelmünk kezdetén a pogány magyarok áldozatbemutató helye volt; a kereszténység elterjedésével az engesztelés hegye lett. A 12. század végén ciszterci apátság volt itt francia szerzetesekkel, akik zsolozsmáztak és földművelésre tanították a lakosságot. Az 1250-ben alapított Pilisszentkereszt után IV. Béla király átadta a pálosoknak pilisi vadászlakát a Szentlélek tiszteletére (Pilisszentlélek, 1263), a század végén pedig az utolsó Árpád-házi király, III. Endre a Kékes fölötti Pilisszentlászlón alapított pálos rendházat (1290). Mindezek a török pusztításig álltak fenn. A majdnem 150 éves török megszállás a Pilis összes történeti emlékeit eltüntette; a Szent Kereszt-monostor helye is bizonytalan volt. Először a jelenlegi Pilisszentkereszten lévő cisztercita apátság romjait gondolták annak. Méry István régész az 1960-as években Pilisszántótól kb. 6 km-re nyugatra, a kesztölci völgyben föltárta egy 26 m hosszú, 8 m széles csúcsíves templom alapfalait, a hozzá csatlakozó monostor falaival együtt. Ezt egy 1393-ból származó oklevél alapján sikerült azonosítani az ősi szentkereszti monostorral.

Özséb 1270. január 20-án halt meg Pilisszentkereszten, súlyos betegség után. Halálos ágyán a szabályok pontos megtartására, testvéri szeretetre és jó példaadásra buzdította testvéreit. Jézus és Mária nevével ajkán lehelte ki lelkét. Az általa alapított templom sírboltjában temették el. Oda kerültek tanítványai s későbbi utódai is: Benedek (+ 1290) és István rendfőnökök. A végleges egyházi jóváhagyást 1308-ban kapta meg a rend. Ekkor tértek át a Szent Ágoston szabályai szerint való életre.

A fehér ruhás pálosok öt házban éltek Magyarországon. Ma hozzávetőlegesen 300 pálos szerzetes él a világ különböző tájain: 11 lengyelországi, 1 horvát, 1 római, 1 svéd és 3 amerikai házban. Pálosok gondozzák a világhírű czestochowai kegyhelyet.

MAGYAR SZENT PÁL
+1242. február 10.
Pál Magyarországon született. Gyermekkorában erkölcsös életre nevelték, és hogy a műveltségben és tudományban előbbre jusson, Itáliába küldték. Bolognában olyan eredménnyel tanult, hogy mindkét jog doktora lett, s a kánonjog professzorává tették. Több éven át tanított. Amikor Szent Domonkos a prédikációival a városban sokakat magához vonzott, Pál a példájukat követve 1221-ben fölvételét kérte a rendbe. Szent Domonkos vezetésével oly gyorsan haladt a szerzetesi életben, hogy még abban az évben Boldog Szádok és három társa kíséretében a domonkos rendet áthozták Magyarországra. Pál buzgóságtól égve, kiváló műveltséggel és ékesszólással jött Magyarországra mint a domonkos rend első magyar apostola és Isten igéjének választott harcosa. Lauria vagy Jauria (azaz Győr) városában oly lelkesedéssel beszélt, hogy a városnak három előkelő és művelt ifja kérte fölvételét a rendbe. Győrött és Veszprémben konventot állított föl. A kunok közé ment, hogy a hitet hirdesse nekik. Először elűzték, másodszor azonban megnyílt előtte a kapu, s annyira a lelkükhöz férkőzött, hogy két vezérüket, Brutust és Bibrechet ezer más emberrel együtt megkeresztelte. Bibrechnek maga András magyar király volt a keresztapja. Közel 20 esztendő telt el (mialatt Pál a kunokat és a magyarokat Isten törvényére tanította), amikor a tatárok betörtek az országba. Pusztították a népet és Isten szolgáit. Pál 90 társával egy templomba menekült, ahol a barbárok valamennyiüket megölték. Pált lándzsával döfték át, és szétzúzták a fejét. A kunok első apostola így nyerte el 1242. február 10-én a vértanúság, az egyháztanító és a szüzesség hármas koszorúját.

BOLDOG TEMESVÁRI PELBÁRT
*Temesvár, 1435 körül +Buda, 1504. január 22.
Gyermekkorát nem ismerjük. Első emléke a krakkói egyetem évkönyvében van: 1458-ban iratkozott be, 1464-ben fejezte be filozófiai tanulmányait, és 1471 körül mint teológiai doktor hagyta el Krakkót. Belépett az obszerváns ferences rendbe, 1480-ban az ozorai kolostorban élt. Hamarosan nagy hírű hitszónok lett. Írásra a Boldogságos Szűz iránti tisztelete késztette: 1480 táján az országban pestisjárvány volt, s Pelbárt testvér többször is elkapta a betegséget. Vallomása szerint egyedül a Boldogságos Szűz jósága mentette meg a haláltól. Ezért írta meg Mária magasztalására, Jézus Krisztus dicséretére, Szent Ferenc atyának és minden szenteknek tisztességére a Stellariumot. Könyvével forrást akart adni kevésbé művelt testvéreinek és a falusi lelkipásztoroknak, hogy prédikációikat könnyebben elkészíthessék. Elöljárói Budára küldték a provincia növendékeinek tanítására. 1483- tól Budán és Esztergomban fölváltva tanított. A Stellarium oly hasznosnak bizonyult, hogy szerzetestársai lemásolták és a kolostorokban terjesztették. Elöljárói parancsára készítette 1485– 1500 között a három részből álló nagy beszédgyűjteményét, a Pomeriumot. Első részében a szentekről, második részében az ünnepekről, harmadik részében a nagyböjt hétköznapjairól szóló beszédeket közöl. Tanári munkásságának gyümölcse a zsoltárokat és énekeket magyarázó Expositio és a hittételekkel foglalkozó Aureum rosarium. Kéziratait 1495 után Hagenauba vitték és sokszor kiadták.

Mélyen hívő, nagy olvasottságú skolasztikus író volt. Eredetiségre nem törekedett, hanem alaposan ismerve az egyházi irodalmat (Boëthiustól a maga koráig), idézetekkel bizonyított és tanított. Szónoklataiban az életből vett képekkel szemléltetett, s a királyi udvar közvetlen közelében is bátran ostorozta az erkölcsi visszaéléseket.

THOMASIUS SZENT PÉTER
*Lebreil 1305 körül +Famagosta (Ciprus), 1366. január 6.
Péter egy ma már nehezen azonosítható kis faluból, szegény szolga családból származott. Bátyja halála után egész fiatalon hagyta el a szülői házat, és Monpazičr-ben alamizsnából és gyermekek korrepetálásából tartva fönn magát három évig iskolába járt. Ezután Agenben ugyanígy tanult egészen húsz éves koráig, amikor 1325 körül visszatért Montpazičr-be.

Belépett a kármelitákhoz, Bergeracban fogadalmat tett, és tanítani kezdett. Öt évvel később szentelték pappá. Bordeaux, Albi és Agen kármelita kolostorában tanított filozófiát, majd három évig ismét tanult Párizsban. Tanulmányai végén Cahorsba rendelték tanítani. Itt történt első csodája: a veszedelmes szárazságban esőt kért és kapott Istentől.

1345-ben a rend általános prokurátorává választották és Avignonba küldték a pápai udvarba. 1350-től missziós prédikátor lett, s pápai küldetéssel járta a fejedelmi udvarokat a keresztények egysége és a keresztes háború érdekében. Első küldetése Velence és Nápoly, illetve Nápoly és a pápai udvar kapcsolatának rendezésére szólt. A következő évben, 1354. november 17-én Patti és Lipari püspökévé szentelték és Traui Bertalannal együtt Szerbiába küldték, hogy a Dusán fejedelem által fölkínált unióról tárgyaljanak. Miközben átkeltek az Adriai- tengeren, az ő imádságára szabadultak ki egy török támadásból és egy viharból. 1355 márciusában érkeztek a szerb fejedelmi udvarba. Dusán fejedelem halála (1355. december 20.) azonban félbeszakította a tárgyalást. 1356 tavaszán Buda felé tértek vissza Avignonba, s Péter tárgyalásokat folytatott Nagy Lajossal.

Alighogy visszaérkeztek, VI. Ince egy bonyolult küldetést bízott rá: a velencei–magyar ellentét megoldását és az V. Paleológ János bizánci császár által javasolt politikai-vallási unió létrehozását. A Péter által vezetett követség 1356. szeptember 20-án érkezett Velencébe. Nyolc nappal később már Zágrábban voltak, ahol Péter Nagy Lajos királlyal egy keresztes hadjárat lehetőségéről tárgyalt a szerb fejedelem, Uros István ellen. Sikertelen tárgyalások után (Magyarország és Velence között nem sikerült békét teremteni) november 10-én visszaérkeztek Velencébe.

1357 áprilisában Péter a pápa nevében elfogadta a császár meghódolását, és az unió jeleként meg is áldoztatta. Novemberben azzal a császári levéllel indult vissza, melyben az uralkodó ígéretet tett a teljes egység megvalósítására.

Ciprus szigetére érve Péter súlyosan megbetegedett. Alighogy fölépült, elzarándokolt Jeruzsálembe, majd visszatért Ciprusra.

Közben VI. Ince azon fáradozott, hogy fölújítsa a Szentszék, Ciprus, Velence és a Rhodoszi lovagok 1350-ben megkötött törökellenes szövetségét. A pápa 1359. május 10-én Pétert Corona (Görögország) püspökévé tette és Kelet legátusává nevezte ki. Az ősz folyamán Péter részt vett Szmirna védelmében. Kréta szigetén egy új eretnekség ellen lépett föl. Rhodosz érintésével Ciprus szigetére ment, és 1360 húsvétján jeruzsálemi királlyá koronázta barátját, Lusignanói Pétert. A ciprusi ortodoxokat próbálta rávenni az unióra, de azok olyan ellenállást tanúsítottak, hogy Péternek még az élete is veszélyben forgott. Ezután elindult, hogy meglátogassa coronai egyházmegyéjét. Pétert a király kancellárja, Mézičres Fülöp lelkivezetőjének választotta, s kettőjükben megszületett egy új keresztes háború terve. 1362-ben Európa felé indultak, hogy segítséget szerezzenek.

Avignonban Péter már új pápát talált, V. Orbánt (1362–70), aki kinevezte Kréta érsekévé, s 1363. április 11-én meghirdette a keresztes háborút. Miközben Péter király sorra járta az európai udvarokat, ő maga békítő küldetéssel Milánóba indult, hogy meggyőzze Bernabo Viscontit arról, adja vissza Bolognát Albornoz bíborosnak. Hosszas utazásai mellett 1364. január 15-től február 7-ig Bologna városát is kormányoznia kellett, de végül március 13-án megszületett a béke.

Visszatérve Avignonba, májusban Konstantinápoly latin pátriárkája és az elhunyt Talleyrand bíboros után a keresztes hadjárat pápai legátusa lett. Közben Ciprus és Genova között háború robbant ki, melynek békés lezárását a pápa ismét Péterre bízta.

1365. június 27-én indult a keresztes flotta Velencéből. Júliusban Rhodoszon pihentek meg. Október 9-én már Alexandria kikötőjében voltak, és Péter lelkesítése nyomán bevették a várost. Megtartani azonban nem tudták, s a törökök bosszúból porrá égették Alexandriát. A sereg október 16-án érkezett Ciprusra. Péter Famagostában készülődött az Avignonba való visszatérésre, amikor a karácsonyi ünnepek alatt megbetegedett, s miután minden vagyonát szétosztotta, 1366. január 6- án meghalt a famagostai kármelita kolostorban.

A törökök 1571-ben elfoglalták Ciprust, s ami utánuk megmaradt, azt az 1735. évi földrengés pusztította el. Így Péternek egyetlen ereklyéje sem maradt ránk. Sírjánál azonban a temetésétől kezdve csodák történtek. Tiszteletét 1628-ban hagyták jóvá a kármelita rend és a perigeux-i egyházmegye számára.

——————————————————————————–

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Thomasius Péter, a kármelita rend nagy fényessége Aquitániában oly szegény szülőktől született, hogy fölcseperedvén faluról-falura járt, és koldulással tartotta el magát. Ragyogó tehetségével azonban a tanulmányokban úgy előrehaladt, hogy miután fölvették a kármelita rendbe, több éven át tanította a filozófiát és a teológiát hallgatói nagy gyarapodására. Mivel műveltségéhez kiváló életszentség társult, III. Ince pápa a szicíliai királyságban lévő Patti, majd 1359-ben a görögországi Corona püspökévé nevezte ki. Mivel érdemei tovább növekedtek, 1363-ban Kréta szigetének érseke, végül 1364-ben Konstantinápoly latin pátriárkája lett. Közben a Szentszék követeként királyoknál és fejedelmeknél járt, többek között Lajos magyar királynál: a Velence és Magyarország közötti viszályt akarta elsimítani, s Budán tárgyalt annak érdekében, hogy a megbékélt ellenfelek együtt induljanak a Szentföldre. Lajos király jóságosan meghallgatta kérését, hogy a Velence ellen indított fegyvereseket hívja vissza, és haragját az igaz hit ellenségeire fordítsa. Péter szavától meggyőzve Velencének tízéves fegyverszünetet ajánlott, s ígérte, hogy seregestül a Szentföldre indul. Erre esküt tett Péter apostoli nuncius kezébe, akitől pápai fölhatalmazás alapján megkapta a kereszt zászlaját, s a kinevezést, hogy e vállalkozás vezére legyen. A velenceiek azonban visszautasították a béke föltételeit, amin Péter nagyon bánkódott, s megjövendölte nekik, hogy a háború számukra rossz véget fog érni. A magyarok ugyanis Péter imádságától támogatva bevették Zárát, s megvervén a velencei sereget, egész Dalmáciát elfoglalták. Küldetését befejezve Péter, miután sok jeles dolgot tett az Egyházért, Ciprus szigetén Famagostában fáradozásai boldog végéhez elérkezett.

——————————————————————————–
Kérünk, Istenünk, Szent Péter püspök közbenjárására engesztelődj meg irántunk, add meg bűneink bocsánatát, és minden betegségtől szabadíts meg minket!

SZENT PILGRIM
+Passau, 991. május 20.
Pilgrim, akit latinul Pellegrinusnak hívtak, a 10. század legtevékenyebb püspökei közé tartozott. Halála után boldognak és szentnek tisztelték, de tisztelete a 12. század után annyira elhalványult, hogy a bollandisták a 17–18. században föl sem vették az Acta Sanctorumba. Nemes családból született. Neveltetését Niederaltaichban kapta. Pap lett, majd I. Ottó császár kinevezte Passau püspökévé. A nagybátyja, Frigyes salzburgi érsek volt. Amikor a bajor és a karintiai Henrik háborúzott egymással, Pilgrim hűséges maradt II. Ottóhoz. Városát 971-ben földúlták. Nagy része volt a magyarok által elpusztított keleti grófságok helyreállításában. Ennek érdekében zsinatokat tartott 985–991 között Lorchban, Mauternban és Mistelbachban.

Nagy érdemei vannak a magyarok megtérésében: egy szerzetese, Prunwart által sikerült elérnie Géza fejedelem megtérését.

——————————————————————————–

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Géza, az utolsó pogány magyar fejedelem, amint meglátta az igaz hit halvány világosságát, minden erejével azon volt, hogy a környező tartományokból katolikusokat hívjon Magyarországra. Mindenekelőtt Pilgrim passaui püspökhöz küldött levelet, és tekintélyes küldöttséggel kérte, hogy jöjjön Magyarországra, s tanítsa a népet Isten törvényére. Kéréséhez hozzátette: szívében már elhatározta, hogy Krisztus híve lesz, és szabadságot ad mindazoknak, akik a katolikus hitre akarnak térni. A fejedelmet Pilgrim közismert életszentsége és csodái indították arra, hogy elsőnek őt hívja meg. Pilgrim püspököt pedig bizonyos hálára kötelezte a magyarok iránt az a nagylelkűség, amellyel a rokonaival bántak. Érthető tehát, hogy a fejedelem megragadta a lehetőséget, hogy Pilgrim megmutathassa háláját. Pechlarni Rudigerus ugyanis, az a híres férfi, kinek nemzetségéből Pilgrim született, a birodalom Pannóniával határos részén élt. Nem tudjuk, mi okból, Henrik császár megharagudott rá és száműzte a magyarok közé. Hosszú ideig volt a magyarok között, és sok jótéteményben részesült közöttük. Háláját örökségül hagyta utódainak. Géza lelkében ez reményt ébresztett arra, hogy Pilgrim eleget fog tenni a baráti meghívásnak. Mikor tehát Pilgrim nem emberi megfontolásból, hanem mint passaui püspök beavatkozott Pannónia vallási ügyeibe, először Gézát s rövid időn belül 5000 magyart keresztelt meg. Ezért őt tekintik egész Magyarország első apostolának. Emlékét május utolsó napján ünneplik.

SZENT SALAMON KIRÁLY
+Pola, 1077.
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Salamon, I. András magyar király fia még nem volt négy esztendős, amikor eljegyezték III. Henrik római császár leányával, Zsófiával. Öt éves korában magyar királlyá koronázták. Miután fölserkent, változó szerencsével uralkodott. Győztes háborúkat vezetett a besenyők és a bolgárok ellen, Dalmáciában és Horvátországban Zolomírt (Zvonimír) visszaültette királyi trónjára. Kevésbé volt sikeres a rokonaival, Gézával és Szent Lászlóval folytatott harca. László fogságába esett, és a visegrádi várban raboskodott, ahonnan csodával szabadult meg: Szent István sírjának fedőlapját — amikor László ki akarta emelni a holttestet — mindaddig nem tudták megmozdítani, míg Salamon vissza nem nyerte szabadságát. Később ismét háborút kezdett, de László újra legyőzte, s akkor a Szentlélek megvilágosítására fölismervén a mulandó dolgok hiúságát, titokban elhagyta a csatateret, letette a koronát és a sisakot, és magányba vonult. Itt megtapasztalta, hogy senki sem boldogabb annál, akit a világ gyűlöl. Barlangokban rejtőzött, füvek és vadalma volt az eledele, száraz lomb volt az ágya, forrásvíz az itala, s vadak bőre a ruhája. Böjtölt, vezekelt, éjjel-nappal imádkozott, és kereste a környéken lakó szent remetéket. Végül teljesen ismeretlenül 1077-ben fejezte be földi életét az isztriai Polában, ahol minden évben szeptember 28-án ünneplik, s szent testének ereklyéit nagy tisztelettel őrzik.

BOLDOG SEBESTYÉN
+1007.
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:

Sebestyén, Asztrik társa a szerzetben és a katolikus hit magyarországi terjesztésében, Szent Márton kolostorában volt szerzetes. A kolostort Pannónia hegyén Szent István király építette a győzelem emlékére, melyet a lázadó pogányok felett Szent Márton segítségével aratott. Sebestyén oly vallásos és erényes volt, hogy amikor a szent és apostoli király, ki minden erejével arra törekedett, hogy országában megszilárdítsa a katolikus hitet, megalapította a két érsekséget és a tíz püspökséget, és elnyerte az örök jogot az Apostoli Szentszéktől, hogy érseket, illetve püspököt állítson, szentsége és tudománya kiválósága miatt kiemelte őt a kolostorból, hogy mindenkinek világítson, s Krisztus ezredik esztendejében kinevezte az esztergomi egyház első érsekévé. Kedves viselkedése, kiváló műveltsége, főként pedig erényessége miatt mindenki, de főként a király igen kedvelte. Közölte vele a terveit, melyekkel sok üdvös intézkedést hozott az ország számára. István ugyanis az egyenrangú emberek között azokat kedvelte jobban, akik vallásosabbak voltak, s különösen azokat szerette, akikről úgy hitte, hogy Isten előtt a legkedvesebbek. Miközben Sebestyén a reá bízott egyháznak gondját viselte, kiváló alkalmat kapott a türelem gyakorlására: elveszítette mindkét szeme világát. Vakságát mint Isten rendelését nyugodt lélekkel viselte. Úgy döntött, hogy lemond az érsekségről — nehogy az újonnan egybegyűlt nyáj letérjen az igazság útjáról, mivel a pásztor nem képes eléggé szemmel tartani –, és a római pápa jóváhagyásával átadja Asztriknak. Inkább akart a tisztség nélkül élni, mint hogy megmaradván benne a nép pásztorát veszítse. Három év múlva Isten jósága visszaadta látását. A király parancsára ekkor újra elfoglalta az érseki széket, és nyáját nagyon szentül, egészen haláláig, december 30-ig kormányozta.


BOLDOG SZÁDOK és TÁRSAI
+Szandomír, 1260. június 2.
Domonkos hagyomány szerint Szádok zágrábi prior volt. 1221-ben maga Szent Domonkos küldte Magyarországra, Boldog Pállal és más három testvérrel együtt. 1259–60-ban a szandomíri konvent priorja volt. Följegyezték, hogy a város ostroma előtti napon a novícius, akinek a martirológiumot kellett olvasnia, a következő nap vértanúinak fölsorolását a testvérek nagy megdöbbenésére így fejezte be: ,,Szandomírban 49 vértanú szenvedése”. Másnap, 1260. június 2-án a tatárok megrohanták a várost, behatoltak a domonkosok Szent Jakab- templomába, és megölték Szádokot és társait, miközben ők a Salve Reginát énekelték. Innen ered az a domonkos szokás, hogy a haldokló testvér ágyánál a Salve Reginát éneklik. Szádok társai a következők voltak: Pál, szubprior, Malakiás szónok, András elemozsinárius, Péter kertész, Jakab novíciusmester, Ábel számvevő, Simon gyóntató, Kelemen, Barnabás, Illés, Bertalan, Lukács, Máté, János, Fülöp; három diákonus: Joachim, József és István; négy szubdiákonus: Tádé, Mózes, Ábrahám, Vazul; klerikusok: Dávid, Áron, Benedek, Onofrius, Domonkos, Mihály, Mátyás, Mór, Timóteus; fogadalmas tanulók: Jordán, Felicián, Márk, János, Gerváz, Kristóf, Donát, Medárd, Bálint; novíciusok: Dániel, Tóbiás, Makár, Rafael, Izaias; Cirill szabó, Jeremiás cipész, Tamás orgonista.

Tiszteletüket VII. Pius pápa 1807-ben hagyta jóvá. Ünnepüket a domonkos rendben június 2-án ülik.

——————————————————————————–

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír Szádokról:

Szádok Szent Domonkos tanítványa volt, őt küldte az Úr nagy magyarországi szőlejébe. A magyar származású Boldog Pál testvérrel elsőként érkeztek az ország határára. Éjszaka Szádok buzgón imádkozott, hogy ezen a földön is meg tudjon telepedni a rend, s akkor nagy sereg ördögöt látott, akik így kiáltoztak: ,,Jaj nekünk, mert kiűztök birodalmunkból, és megzavarjátok városainkat!” E látomástól még jobban föllelkesültek, Szádok csak bátrabb lett, és virrasztással, imádsággal, vezekléssel, böjtöléssel szüntelen imádsággal könyörgött Istenhez a misszió sikeréért. Azután katekézissel, nyilvános és magánbeszélgetésekkel, a szentségek kiszolgáltatásával és egyéb, a lelkek üdvösségére hasznos jámbor cselekedetekkel áldozta magát a nép javára. Hosszú időn át serényen fáradozott, Isten pedig bőséges aratással jutalmazta, mert sokakat vezetett Krisztus hitére. A nagy zsákmány feletti örömében még többet akart fáradni. Magyarországból Lengyelországba hívták, és váratlanul Szandomírben priorrá választották. A konvent 48 szerzetesét atyaként irányította, s inkább övéi, mint a maga javát kereste. 1260-ban a tatárok megtámadták, és nemes harc után, Jézus és Mária nevével az ajkán, a pogányok kardjai és lándzsái alatt dicsőséges halált halt. Emlékezete ma is él: Szandomírban június 2-án sok hívő sereglik össze, hogy megünnepelje a vértanút.

BOLDOG SZALÓME

*Krakkó, 1211. +Skala, 1268. november 17.
Szalóme Szőke Leszek krakkói herceg leánya volt. Atyja és II. András magyar király között megegyezés született, hogy az akkor három éves Szalómét eljegyzik András király hat éves fiával, Kálmánnal, akit III. Ince pápa fölhatalmazása alapján az esztergomi érsek halicsi fejedelemmé koronázott. E fejedelemség mindössze három évig volt a gyermekeké, mikor Misztiszláv fejedelem elfoglalta, őket pedig fogságba vetette. Kálmán és Szalóme a fogság idején tisztasági fogadalmat tettek, s nemsokára visszatértek a magyar udvarba.

Szalóme 1227-ben nagykorú lett, de kifejezte, hogy tartja magát szüzességi fogadalmához, Kálmán pedig, amíg atyja élt, Dalmácia és Szlavónia kormányzója volt. 1241-ben egy tatárok elleni ütközetben esett el. Szalóméról ebben az időszakban csak annyit tudunk, hogy támogatta a ferences és domonkos kolostorokat, és tevékenyen részt vett Boldog Kinga és Boleszláv házasságának megkötésében. 1242-ben hazatért Lengyelországba, ahol három évvel később belépett a szandeci klarisszákhoz. Testvérével, Boleszlávval együtt templomot és kolostort alapított a ferencesek és a klarisszák számára Zawichostban, ahová maga is átköltözött. A tatároktól félve 1259 márciusában a nővérek egy része Skalába települt, ahol Szalóme egy új kolostort alapított. Hercegnő létére engedelmességével tűnt ki a többiek közül. 1268. november 17-én halt meg. Testét később a krakkói ferencesekhez vitték át, ahol ma is őrzik. Boldoggá avatását 1650-ben kezdték meg, tiszteletét 1672-ben hagyták jóvá.

——————————————————————————–

Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:

Szalome, akit Szalonikának is mondanak, Szandomiria hercegének leánya, Szemérmes Boleszláv lengyel király nővére volt. Három éves korában Magyarországra hozták, hogy megismerje az itteni szokásokat, mert András magyar király fiának, Kálmánnak, a későbbi halicsi fejedelemnek menyasszonyául szánták. Életmódja már gyermekkorában annyira szent volt, hogy a király előtt hamarosan világossá váltak azok a vágyak, melyeket a Szentlélek ébresztett Szalome szívében. Jegyesével együtt tanult, és a tudásban annyira előre haladt, hogy a misében a latinul hallott evangéliumot otthon magyarul is el tudta ismételni. Mikor eljött az ideje, Kálmán hitvese lett. A királyi menyegző befejeztével közös szándékkal megegyeztek abban, hogy külön ágyuk lesz, és tisztaságukat mindketten szűzen megőrzik, Isten és az Ő Szeplőtelen Anyja iránti szeretetből. Szalome az éjszakákat imádságban és virrasztásban töltötte, amennyire csak erejéből tellett. Nagyon egyszerű ruhákban járt, hogy alattvalói fényűző öltözködését fékezze. Testének és lelkének tisztaságát oly gondosan őrizte, hogy a legkisebb veszedelem elől is félve menekült. A kísértések erőssége szerint kétszeres vagy háromszoros ciliciummal sanyargatta testét, hogy a belső ellenségeken erőt vehessen. Mikor hitvese 1241-ben elköltözött az élők közül, Szalome elhagyta a fejedelmi udvar hiúságait. Egyedül Istennek akart élni, ezért vagyonát a szegényeknek, a ferences testvéreknek és a klarissza nővéreknek adta. A klarisszák közé lépett, és az általa előre megmondott napon, 1268. december 15-én jámbor módon meghalt. A körülötte imádkozó apácák a lelkét csillagként látták az égbe szállni.

——————————————————————————–

Istenünk, ki Boldog Szalómét megtanítottad arra, hogy a földi uralkodás helyett a te országodat szeresse, közbenjárására kérünk, add, hogy tiszta és alázatos szívvel szolgáljunk Neked, és Benned megtaláljuk igazi életünket!

Imádság:

Istenünk, te Boldog Szalómét a földi királyság világi gondjaiból a tökéletes szeretetre hívtad. Példájára és közbenjárására add, hogy tiszta és alázatos szívvel szolgálhassunk neked, és elnyerjük az örök dicsoséget. Krisztus, a mi Urunk által.

Kosztka Szent Szaniszló  

Szent Szilvia

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: