13 nov
TOULOUSE-I SZENT LAJOS
*Brignoles (Provance), 1274 február +Brignoles, 1297. augusztus 19.
Anjou Lajos a későbbi nápolyi király, II. Anjou Károly második fia és V. István magyar király unokája volt. 1288-ban két testvérével együtt túszként III. Alfonz aragóniai király udvarába került, s hét évet töltött ott.
Fogsága első évét a moncadai várban töltötte, 1289–93-ig Ciurana várában őrizték. Ezután Castile, Barcelona, majd ismét Ciurana volt a börtöne. Fogságukban két ferences, Francesco Brun (későbbi gaetai püspök) és Pietro Scarier (későbbi rapollai püspök) volt mellettük. Leveleztek Olivi Péter ferencessel, aki vigasztalta és bátorította őket. A fogság alatt Lajosban megérlelődött a papi hivatás, a ferencesekkel való kapcsolat pedig a rend felé irányította. 1294-ben V. Celesztin engedélyével fölvette a tonzúrát, s a pápa októberben rábízta a lyoni érsekséget: ,,annak ellenére, hogy még kiskorú vagy, s hogy túszként ellenségeid fogságában élsz”. E kinevezést 1295 áprilisában VIII. Bonifác semmisnek nyilvánította.
1295-ben meghalt II. Károly elsőszülött fia, Martell Károly, s a trónöröklés Lajosra szállt, ő azonban ez év októberében kiszabadulva a fogságból, Montpellier-ben be akart lépni a ferencesekhez. A rendfőnök, félve a király haragjától, nem engedélyezte a belépést. Lajos tehát Rómába ment, ahol VIII. Bonifác karácsonykor szubdiákonussá szentelte. Ezután Nápolyba ment és lemondott a trónról testvére, Róbert javára. Az érsek május 19-én pappá szentelte.
Már a katalóniai fogság idején föltűnt Lajos egyszerűsége, alázatossága és jámborsága, melyekben szentelése után tovább tökéletesedett. Vágya, hogy ferences lehessen, nem csökkent. Ezért mikor a pápa 1296 decemberében Toulouse püspökévé akarta kinevezni, csak úgy fogadta el, ha ferences lehet. December 24-én tett fogadalmat (a ferences ruhát azonban a pápa parancsára nyilvánosan nem viselhette), 30-án pedig megkapta a püspöki kinevezést. 1297. február 5-én, miután a római Ara Coeli-templomban ünnepélyes misét pontifikált, levetette püspöki ruháit, és nyilvánosan magára öltötte a ferences habitust. Atyja emiatt nagyon megharagudott rá.
1297 májusában érkezett Toulouse-ba, s már júniusban elindult Katalóniába, hogy békét teremtsen II. Jakab és Foix hercege között. Útjáról visszatérőben augusztus folyamán megállt szülővárosában, Brignoles-ban, ahol váratlanul megbetegedett, és augusztus 19-én meghalt. A hagyomány úgy tudja, hogy csak a halál akadályozta meg, hogy lemondjon püspökségéről. A marseilles-i ferences templomban temették el. Testét itt őrizték 1423-ig, amikor V. Alfonz aragóniai király ereklyéit átvitette Valenciába, ahol a katedrálisban helyezték el.
Temetése után a sírjánál csodák történtek. Boldoggá avatását 1300- ban indították el, és 1317-ben avatták szentté. Ünnepét a rendben augusztus 19-én ülik.
——————————————————————————–
Hevenesi Gábor a 17. század végén így ír róla:
Lajos, a szicíliai királynak, Károlynak és V. István leányának, Máriának fia 1274-ben született. Atyját Péter aragóniai király egy tengeri csatában legyőzte, és a 14 éves Lajost atyjáért cserébe túszként Katalóniába vitte. Hét évvel később Lajos, megutálván a földi kincseket, s megtanulván, hogy elméjével és vágyaival többre törekedjék, elhatározta, hogy belép a ferencesek közé. Oly gyorsan haladt a tudományokban, hogy a teológiában való jártasságáért a ,,csodálatos” melléknevet kapta. Rómában szubdiákonussá, Nápolyban diákonussá és pappá szentelték. Bonifác pápa kinevezte Toulouse püspökévé, de a kinevezést csak úgy fogadta el, ha továbbra is megtarthatja a Szent Ferenc szerzetében tett fogadalmakat. Püspökként is megfeledkezve királyi származásáról, minden világi pompát távol tartott házától, de még inkább szeretetétől és érzületétől. A legszükségesebb javain kívül mindent a szegényeknek adott. Hogy szűzi tisztaságban tudhassa gyenge testét, különféle módokon sanyargatta: szigorú böjtöléssel, virrasztásokkal, durva ruhákkal, az Isten kedvéért vállalt gondokkal s fáradozásokkal törte meg testének erejét. Derekán kötelet viselt sok csomóval, hogy testét alávesse a léleknek. E kemény élet megtörte egészségét, és a megtört test utat nyitott a léleknek az ég felé. Míg teste lázban égett, 1299-ben lelke boldogan szárnyalt az ég felé. Szent testét Marseilles-ben, a ferencesek templomában temették el. Sírjánál a sántákkal, vakokkal és süketekkel történt sok csoda mellett a szájából kivirágzott rózsa tanúskodott szentségéről. 1317-ben történt szentté avatása után unokaöccse, Károly, Magyarország királya, Lippán ferences templomot és kolostort épített a tiszteletére.
——————————————————————————–
Istenünk, örök dicsőség királya, aki Szent Lajos püspöködnek megadtad, hogy a földi királyságnál többre tartsa a mennyek országát, szűzi tisztaságban éljen és szeretettel szolgálja a szegényeket, kérünk, segíts minket, hogy példáját követve mindenben a Te országodat keressük, és elnyerjük az élet koronáját!
Imádság:
Istenünk, te Szent Lajos püspököt arra tanítottad, hogy a mennyek országát a földi ország elé helyezze, és ártatlansággal meg a szegények iránt való nagy szeretettel ékesítetted, add meg nekünk is, hogy erényeit utánozva: a földön, vele együtt koronát nyerjünk a mennyben. A mi Urunk Jézus Krisztus  által.
BOLDOG BÁTORI LÁSZLÓ
+Budalőrinc, 1484 körül
Gyermek- és ifjúkoráról keveset tudunk. A hagyomány szerint a Szent István korabeli Gutkeled nemzetségből eredő főrangú család, újabb kutatók szerint egy nyírbátori polgárcsalád sarja volt. Föltehetően Itáliában és Franciaországban tanult. 1435-ben Somló birtokosa volt. Valószínűleg részt vett katonáival Hunyadi János oldalán a török elleni harcokban. Emellett a korabeli főurak életét élte. Mikor azonban látta, hogy V. László udvara Hunyadi János árvái ellen fordul, a világból kiábrándulva belépett a pálos rendbe.
Szerzetesi életének java részét a rend anyaházában, Buda mellett, a hatalmas és népes Szent Lőrinc-kolostorban élte le. Buzgóságával csakhamar példaképe lett társainak. Mátyás király is többször fölkereste akolostort. Talán e látogatások elől is menekülve László engedélyt kért, hogy kiköltözhessen a közeli nagyhárshegyi barlangba. A kolostorral továbbra is kapcsolatot tartott, napjait azonban a remeték életrendje szerint osztotta be: imádság, elmélkedés, kétkezi munka.
Munkájának legbecsesebb gyümölcse a jóformán teljes első magyar bibliafordítás volt. Mátyás király saját könyvtárában adott helyet a műnek, mely később sok más Corvinával együtt eltűnt. Nem maradt ránk az a Szentek élete sem, melyet valószínűleg latinból fordított.
Élete utolsó szakaszát ismét a kolostorban töltötte. Halála napján még misézett. A kolostor templomában, a Szent István-oltár előtt temették el. Sírja a kolostorral és a templommal együtt elpusztult a török időkben. Egykori barlangját 1911-ben mint Bátori-barlangot ünnepélyesen megnyitották. 1929-ben oltárt is építettek benne. Ünnepe a pálosoknál: február 27.

TISZTELETREMÉLTÓ BATTHYÁNY STRATTMANN LÁSZLÓ
*Dunakiliti (Moson vármegye), 1870. október 28. +Bécs, 1931. január 22.
A honfoglalás koráig visszanyúló magyar főnemesi család sarja. A családból több egyházfejedelem, törökverő hős, államférfi és politikus vált híressé.
László tíz éves korától a jezsuiták kalksburgi, majd kalocsai intézetében nevelkedett. 1890-ben érettségizett, utána a bécsi Gazdasági Akadémián, majd a Rudolphiana Tudományegyetem kémia szakán tanult. 1896-ban bölcsészdoktorrá, az orvosi kar elvégzése után, 1900- ban orvosdoktorrá avatták. Orvosi pályáját sebészként kezdte meg. Közben — 1898. november 14-én — feleségül vette Coreth Mária Teréziát.
1901-ben az atyjától kapott köpcsényi uradalom kastélya mellett húsz- , később harmincágyas kórházat rendezett be szegény betegek számára. Kórházat létesített a körmendi kastélyában is, s kora legmodernebb gyógyászati eszközeivel szerelte föl. Maga is készített ilyen eszközöket. Kórházaiban sebészként főleg szemműtéteket végzett. A szegényeket ingyen kezelte, látta el orvossággal, a nincsteleneket pedig ruhával és pénzzel is támogatta. Három vármegye betegei keresték föl, naponta 60–100 beteg érkezett. Mindig a legelhagyatottabbakkal kezdte, a gazdagokat lehetőleg más orvoshoz küldte. 1921-től évenként általában ötezer beteget látott el a körmendi kórházban; életében mintegy 30.000 szemműtétet végzett. A saját költségén segítőtársakat, orvosokat, ápolónőket fogadott föl. Mindez fölemésztette vagyona nagy részét, az állam mégis a teljes vagyona után vetette ki az adót, amit ő — utánajárásra nem lévén ideje — meg is fizetett.
Az első világháború alatt a bevonult köpcsényi orvos teendőit is ellátta. Legfőbb segítsége a felesége volt. 11 gyermekük közül a szent életű Ödön 21 éves korában meghalt.
1907-től haláláig naponta elimádkozta latinul Szűz Mária kis zsolozsmáját, családjával együtt szentmisét hallgatott, este rózsafüzért imádkozott. 1916-ban feleségével, Ödön fiával s sógornőjével (Coreth Lilivel, aki később bencés apáca lett) belépett a ferences harmadrendbe. Operáció előtt és alatt mindig imádkozott, s gondoskodott betegei lelki gondozásáról is. Távozásukkor egy-egy vallásos kiadványt vagy legalább egy szentképre nyomtatott imádságot adott a kezükbe.
Ritkább műtéteiről orvosi lapokban számolt be, évi jelentéseit kinyomatta. Több magas kitüntetést kapott, de legkedvesebb kincse a Mária kongregációs érme volt, melyet halálos ágyán László fiára bízott. Németújváron temették el a ferences templom alatti családi sírboltban, az oltár mellett. Boldoggá avatásáért a bécsi és a szombathelyi egyházmegye fáradozik.

TISZTELETREMÉLTÓ BOGNER MÁRIA MARGIT

November 13.
*Melence (Torontál vármegye), 1905. december 15. +Érd 1933. május 13.

A Szeplőtelen Fogantatás ünnepének nyolcadnapján született, a keresztségben az Etelka Mária Anna nevet kapta. Édesapja, Dr. Bogner János adóügyi jegyző volt. Édesanyja, Schiller Etelka hat gyermeknek adott életet. Bognerék mélyen vallásos, bensőséges családi életet éltek. Az apró termetű, örökmozgó, örökvidám Etelka a ház napsugara volt, és az maradt mindhalálig, korán megözvegyült édesanyja és — sokszor a mindennapi megélhetéssel küszködő — nővértársai számára egyaránt.
Édesapját 1906-ban Torontál-Tordára helyezik, így Etelka itt kezdi meg elemi tanulmányait. Az iskolában korán kitűnik rendkívüli értelmi képességeivel.
1914 őszén súlyos vörhenyen esik át. Közvetlenül utána nem látszik, hogy nyoma maradna a betegségnek, egy év múlva azonban nem tudja behajlítani a térdét. Az orvos csípőcsontgyulladást állapít meg. Tíz hónapig nyújtott lábbal kell feküdnie, kifeszített lábát háromkilós homokzsák húzza. Így végzi az elemi iskola negyedik osztályát. Vidám természete most sem hagyja cserben: kézimunkázik, énekelget, olvas, kérésére édesanyja kinyitja az ablakot, amikor társai a ház előtt játszadoznak, hogy lássa őket. Nem panaszkodik, szomorúság nem látszik rajta. Máskor a szomszéd kislányok veszik körül, és a sok játékkal, babával az ő ötletei, utasításai szerint játszanak. A babáknak imádkozniuk is kell: amelyik kislány tartja a babát, az imádkozik helyette. De azért lassan telnek ezek a hónapok, és az eleven kislány már alig várja, hogy ismét pajtásai között ugrálhasson. Négy hónapig gipszet visel, utána is csak géppel tud járni. Betegsége hét évig tart, jobb lába egész életére merev marad.
1915. október 17-én — Etus későbbi szerzetesi névünnepén — meghal az apa. A család megélhetési gondok miatt Nagybecskerekre költözik, Etus itt kezdi meg a polgárit a Miasszonyunkról nevezett Iskolanővéreknél. Otthon, amiben csak tud, segít édesanyjának, kismamaként gondozza két öccsét, legtöbbet azonban derűs természetével és rendíthetetlen lelkierejével ad sokat nélkülöző és gondok között őrlődő anyjának és környezetének.
A négy polgári után kereskedelmi szaktanfolyamot végez. Merev lába ellenére a legelevenebb diákok közé tartozik. A kamasz Etus nem különösebben vallásos. Előfordul, hogy a diákmise alatt megbeszélik a napi eseményeket. Megtörténik, hogy hiába várja édesanyja otthon az ebéddel: tudja, Etust már megint bezárták, mert ismét rossz fát tett a tűzre. Saját őszinte bevallása szerint ilyesmiket csinált: fölírta a táblára, hogy elmarad az óra, és a tanár üres tantermet talált; rendetlenkedett az énekórán; cigarettázott; eljegyzési kártyákat gyártott és betette a társnői padjába; utánozta a tanárt, és ezzel megbontotta a fegyelmet.
Mégis mindenki szereti. Tudják róla, hogy félárva, hogy súlyos anyagi gondokkal küszködnek, mégis mindig megosztja tízóraiját a nála is szegényebbekkel, ha észreveszi, hogy nincs ennivalójuk. Az előző napi csínytevések feledtetésére rendszerint nagy csokor virággal (és huncut mosollyal) jelenik meg az illető tanár előtt. Otthon hosszasan meséli az iskolai szenzációkat, és akkor boldog, ha mindenki nevet.
Ezen a ,,kis úton” 1923. június 1-e, Etus bérmálásának napja mérföldkövet jelent. A Szentlélek veszi birtokába a tizennyolc éves lány lelkét, hogy előkészítse a kegyelem csodáját, Bogner Etelka megtérését. Fölhangzik szívében a hívás: ,,Kövess engem!” — és ő visszavonhatatlan Igennel válaszol.
1924-től lelki élete rendezettebbé válik. Többet imádkozik, állandó gyóntatót választ, teljes odaadással végzi a zárdában szokásos lelkigyakorlatot. És amint Isten felé fordul, úgy mind jobban megismeri önmagát és minden hibáját: hiú, sok benne a tetszeni vágyás, szeret szórakozni, öltözködni… a kötelességteljesítésben felületes, szétszórt… feledékeny, s ezzel másoknak sok bosszúságot okoz… gyakran önfejű. Bánattól és szeretettől indítva — lelkiatyja, a jezsuita Csávossy Elemér bátorítására — két örök és egy ideiglenes fogadalmat tesz: örökös tisztaságot fogad, és kötelezi magát, hogy utolsó leheletéig küzdeni fog a tökéletességért, azaz ,,mindenben azt teszi, ami Jézusnak jobban tetszik”. Ettől kezdve (1926 május) minden törekvése szeretetből vállalt fogadalmának megtartására irányul. Arra, hogy mindig hűséges legyen Jézushoz. Jelmondatául választja a két szót: SEMPER FIDELIS.
Még mielőtt a frissen megtértek hibáiba esne és a megtérése előtti évek miatt aggályossá válna, kezébe kerül Lisieux-i Szent Teréz önéletrajza, akit 1925-ben avatott szentté XI. Pius pápa. Biztos ösvényen érzi magát: ,,Bizalommal tettem kezem az övébe, hogy vezessen… és ujjongó örömmel követem az én kis égi újoncmesternőmet, lélegzetvisszafojtva hallgatom tanítását. Mindig mellettem van. Mindig mondja, hogy mit tegyek. Ó, Teréz tudja, hogy az ő kis testvérkéje nagyon gyönge, gyarló, hogy egyedül éppen semmire sem képes, hát szorosan mellé áll, hogy a mennyei Jegyes karjaiba vezesse. Megtanítja, hogy soha egy pillanatra sem szabad elcsüggedni.
Lelki életének központja az eucharisztikus Jézus lesz. Szeretne meggyógyulni, hogy szerzetes lehessen: hosszú és nehéz küzdelmébe kerül, hogy elfogadja fizikai gyengeségét, amely leküzdhetetlen akadályt jelent, akár legnagyobb álmáról, a Kármelről, akár más szerzetes intézményről legyen is szó. De fogadalma értelmében nemcsak vállalja az áldozatot, hanem szorosan magához is ölel minden keresztet. Egyet kér csak: erőt.
A nyári hónapokat rendszerint Zsidópusztán töltik. Itt Etusnak még az Oltáriszentséget is nélkülöznie kell. Hosszú órákat tölt imádságban, mindenkitől félrehúzódva elmélkedik.
1926 a lelki megpróbáltatások éve. Nagy kísértések érik, úgy érzi, a reménytelenség és a kétségbeesés útján jár. Naplójában nem részletezi a kísértések mibenlétét, csak annyit mond, hogy nem volt olyan oldal és mód, ahonnan és ahogyan az ördög ne támadta volna. Aztán bénító fáradtság vesz rajta erőt. Ekkor, ilyen állapotban teszi le a tökéletességre törekvés örök fogadalmát (eddig alázatból csak ideiglenes fogadalma volt).
Közben édesanyja megkeresi a lelkiatyját: térítse észre Etust, aki csak a lelkiekkel törődik, pedig a jövőjére kellene gondolnia. Hiszen ők szegények, Etusnak magának kell majd gondoskodnia megélhetéséről, testi fogyatékossága miatt úgysem számíthat arra, hogy szerzetes lehet. Páter Csávossy, aki már több éve lelkivezetője Etusnak, biztos a lány hivatásában, megkísérli tehát a lehetetlent. Beajánlja Etust a pesti angolkisasszonyoknak. A főnöknő első benyomásai a találkozást követően igen kedvezőek, de az orvos véleménye lesújtó: ilyen egészséggel Etus pár hónap alatt kidőlne a szerzetben. Krisztus lélekben már eljegyzett menyasszonya csak később vallja be: szenvedése szinte elviselhetetlen volt. De szeret, és ezért most is hűséges. Megéli a nagy istenszeretők tapasztalatát: minél közelebb kerül Krisztushoz, annál szenvedélyesebben vágyódik utána. ,,Igen, Jézusom, én nem akarok mást, csak azt, amit te. Csak vonj szorosan magadhoz a kereszten, olyan szorosan, hogy soha gyengeségből vagy gyarlóságból el ne hagyhassalak” — írja Naplójában.
Kilencedet kezd Kis Szent Terézhez, kérve, adjon valami jelet, szerzetes lehet-e valaha, vagy sem? A kilenced után álmot lát: látja magát fiatalon a ravatalon, szerzetesi ruhában. Nagyon örül, de unokanővérén kívül senkinek sem beszél a dologról. Édesanyja csak a halála után tudja meg.
1927 elején megbetegszik. A spanyolnátha és a mellhártyagyulladás annyira legyöngíti, hogy ismét Zsidópusztán kell erőre kapnia. Jót tesz neki a levegőváltozás és a titkolt remény. S amikor Zsidópusztáról visszatér, megkapja az értesítést, hogy beléphet a vizitációs nővérek thurnfeldi kolostorába.
1927. augusztus 6-án búcsúzik a szülői háztól, melyet soha többé nem lát viszont. Hazáját is el kell hagynia, idegen nyelven kell majd imádkoznia. Örömmel, sőt ujjongva hagyja el a világot, de szíve nem érzéketlen szeretteinek fájdalma iránt; és áldozata ezzel nem kevésbé tökéletes. Augusztus 10-én érkezik a tiroli Thurnfeldbe, este fél kilenckor lépi át új otthona küszöbét. Édesanyjának hosszú és részletes levélben számol be az útról és új életének első napjairól.
Levelei mindig csak örömöt sugároznak. Belső küzdelmeiről, próbatételeiről csak Naplójának sorai sejtetnek valamennyit. Küszködik a honvággyal, nehézségei vannak a nyelvvel (melyet sohasem tanult meg tökéletesen), de kifelé mindig csak mosolyog. Úgy, amint ezt a rend alapítója, Szalézi Szent Ferenc ünnepén megígéri: ,,Jézusom, én megígérem neked, hogy mindig vidám mosolyt láthatsz arcomon a te segítségeddel. Én nem akarok soha sírni, ha mégoly nehéz keresztet küldesz is. Mindig arra gondolok, te a tabernákulumból figyelsz szívszorongva, mennyire tudlak szeretni… akkor lesz erőm mosolyogni”. Épp e szavai sejtetik azt, amiről ő konkrétan sohasem beszélt, hogy Adelhaid nővérnek (mint a rendben hívták) minden boldogsága mellett megvoltak a maga kis keresztjei.
Míg ő a beöltözés nagy napjára (1928. április 10.) készül, a Vizitáció Magyarországon való megtelepítésének három évtizedes terve teljesedőben van. Az Úr őt választotta ki arra, hogy a Szűz Mária látogatásáról nevezett női szerzetesrend első magyarországi kolostorában az első novícia, az első fogadalmas nővér és a szeretet első áldozata legyen. A beöltözéskor a Mária Margit nevet kapja Alacoque Szent Margit Mária tiszteletére, de nevét megfordították, mert a vele együtt Érdre készülő főnöknőnek is Margit Mária a neve.
A kis csapat augusztus 2-án hagyta el Thurnfeldet és 4-én, Havas Boldogasszony vigíliájának estéjén érkezett meg Érdre. Az új kolostor felavatása előtt nyolcnapos lelkigyakorlatot tartanak. Mária Margit Naplója sejteti, mennyire fölfokozta Isten lelkében a vágyat a vele való tökéletes egyesülés és örök találkozás után: ,,Oh, Jézusom, én nem akarom kutatni a te szent terveidet, hisz tudod, hogy egy pillanattal sem szeretnék előbb menni hozzád, mint ahogy te akarod, de valahogy úgy érzem, közeleg életem hajnala… Oh, Jézusom, az én életem hajnala.. amikor a nevemen szólítasz: Mária!… és én szomjazom erre a szóra… Jézusom, ugye hamar szólítasz, ugye hamar hívsz.. ,, Ezt követően hozza meg élete — saját szavai szerint — legnagyobb áldozatát: egészségéért aggódó lelkiatyja és elöljárói szavára fölajánlja magát Isten előtt a hosszú életre.
Az új alapítás meglehetősen sok tennivaló elé állítja az egész közösséget. Az intézet egy része majd nevelőotthon lesz, ahol Mária Margit is tanítani fog (gyorsírást és franciát). Egyelőre azonban mindenki azt teszi, amire szükség van, keményen dolgoznak reggeltől estig. Margit lába egyszer fölmondja a szolgálatot, attól kezdve csak a kevésbé megterhelő munkákat végezheti. Változatlanul vidám és boldog leveleiben szent gyakorlatiassággal számol be napjaikról: ,,Képzeld (mamám), konyhamesternői méltóságra emelkedtem pár hét alatt. No csak ne rémüldözz. Nem is vagyok olyan rém ügyetlen, még különösebb bakot nem lőttem”, bár: ,,Tisz. anyánk azt állítja, hogy fukar vagyok. De ez nincs így. Igaz, nehéz 26 emberről gondoskodni, és méghozzá csak egy tehenünk van, amely a tejadással igazán fukar, bizony sóhajtozok néha még egy tehénért. De azért mégis szép olyan szegénynek lenni, mint a Szent Család. Őnekik még kevesebb volt. Nekünk meg igazán elegünk van. Én is megtértem, bízom, te is meg lennél elégedve, annyit eszem. A gyorsírás is vígan megy a gyerekeimmel, akik azonban nagyobbak, mint én.”
1932. május 16-án, Pünkösdhétfőn teszi le örök fogadalmát. Naplójába, melyet három éve nem vett a kezébe, e napon írja az utolsó szavakat: ,,Én Istenem… és mindenem…!”
Eddig csodálatosan kitartó egészsége hirtelen gyöngülni kezd, az orvos szerint mindkét tüdeje meg van támadva, de különösen a bal. Szeptember 10-én lelkiatyja kezéből fölveszi az utolsó kenetet. Az Úr azonban nem siet. Mária Margitnak — mint példaképének Kis Szent Teréznek is — a hosszú szenvedés kelyhét kell kiinnia.
Betegségében mindig ugyanolyan vidám, nyájas, sőt tréfás. Csak a legutolsó időkben, mikor fájdalmai elviselhetetlenekké válnak, esedezik enyhülésért. Türelmetlennek, követelőzőnek sohasem látta senki.
Édesanyját, rokonait refrénszerűen vigasztalja s készíti föl átköltözésére: ,,Legjobb mindent a Szent Szívre bízni”. Közben azonban egész szívével átérzi édesanyja fájdalmát: utolsó napjaiban nem tud szabadulni a gondolattól, hogy anyja nem éli túl az ő halálát.
Mikor a főnöknője figyelmezteti, hogy örök fogadalmának évfordulója következik, így szól: ,,Ezt már az égben szeretném megülni”. És az Úr teljesítette vágyát.
Május 13-ra virradóan ezt mondta: ,,Ez lesz az utolsó napom”. Reggel áldozik, aztán megkezdődik haláltusája. ,,Embertelen kínokat szenvedek” –sóhajtja, azután segítséget kér. Délután öt körül szólal meg utoljára:
,,Már nem látok többé!” És néhány perccel később: ,,Köszönöm!”
Május 15-én temették el, sírjára ez a felirat került: ,,BOGNER MÁRIA MARGIT NŐVÉR. Élt 28 évet. 1933.V.13.”
Sírja ma az érd-óvárosi templom kertjében van.

Istenünk, ki az alázatosakat fölmagasztalod és a téged szeretőket viszontszereted, tekints kegyesen Mária Margit alázatára és szeretetére, és add, hogy őt mihamarább mint a szeretet és a hűség példaképét oltárainkon tisztelhessük. Általa ajánlom neked jelen ügyemet… Kérlek mutasd meg, hogy közbenjárása kedves előtted! (Ima a boldoggá avatásért) 
BOLDOG ESZKANDÉLI MÁTÉ
+14. század első fele
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Eszkandéli Máté budai polgár volt. Miután megismerte az igazságot a Szent István király idején fölgyulladt evangéliumi világosságból, zarándokként Jeruzsálembe indult. Fölkereste Krisztus szenvedésének helyeit, s annyira fölébredt benne az életszentség utáni vágy, hogy a Sion hegyén, egy barlangban remeteéletet kezdett. Néhány évet töltött a magányban, s Istennel eltelve és az ő szeretetétől lángolva másokat is föl akart gyújtani. Teret keresett az apostolkodáshoz, és csodálatos, mennyi helyet bejárt. Főleg a pogányság sötétségétől megvakultakat kereste, hogy megismertesse velük az igaz Istent, és akit ő küldött a földre, Jézus Krisztust. Legnagyobb vágya az volt, hogy az igaz hit világosságára vezesse őket. Így tehát jámbor vágyától vezetve — melyet mint a későbbiek bizonyítják, Isten ébresztett benne — elhatározta, hogy Indiába megy. Nem is késlekedett: hosszú és veszedelmekkel teljes utazás végén Isten vezetésével elérte Japánt, és egészen az ország belsejéig hatolt. Nagy bátorsággal kezdte hirdetni Isten országát előbb szent életével, majd hatásos prédikációval. Isten különleges ajándékaként nagy csodákat művelt, s ezzel sokakat a keresztény hitre térített, és annyira meggyökereztette bennük az igaz tanítást, hogy azt többé nem tudta kiforgatni a lelkekből semmiféle babona. A pogányokhoz mindig a saját anyanyelvén, azaz magyarul szólt, s beszéde a Szűzanya tiszteletéről, az ő dicséretéről és kiválóságáról szólt. Mikor pedig egyre szélesebb körben terjedt szentségének híre, s még a boncok közül is többen megtértek, a többiek irigységből véget vetettek életének. Az ottaniak mind a mai napig tisztelik a vértanút.

SZENT I. MIKLÓS pápa
*Róma, 800. után. +Róma, 867. november 13.
Nagy Károly hatalmát, amely összefogta a korabeli Európa magvát képező országokat, Róma és a pápaság is elismerte. Károly viszont tisztelte Péter utódát és az apostolfejedelmek sírjait őrző várost, s az Egyház védőjének tekintette magát. A pápák ezt el is ismerték. Amikor azonban egy fél évszázaddal később I. Miklós foglalta el Péter székét, nyilvánvalóvá és elfogadottá vált a pápaságnak mint isteni alapítású, lelki hatalomnak az egyéb földi hatalmakat megelőző elsőbbsége.
Miklós apja művelt római hivatalnok volt, s fiát korán elvezette a világi és lelki tudományok kincseivel való találkozáshoz. Miklós személye annyira megnyerte II. Sergius (844–847), IV. Leó (847–855) és III. Benedek (855–858) pápát is, hogy nagyrabecsülésükkel és kegyükkel folytonosan növekvő részt vállalhatott a legfőbb egyházvezetés ügyeiben. Így ő volt az, aki a római zsinat előtt 853. december 8-án felolvasta a pápa beszédét, s a zsinat aktái között megtalálható Miklós diákonus aláírása. Különösen bizalmas és szívélyes volt a viszony a jóságos III. Benedek s diákonusa és utóda között. A Liber Pontificalis, a pápák életrajzainak ez a régi gyűjteménye azt közli, hogy a pápa jobban kedvelte őt rokonainál, a nap egyetlen óráját sem akarta nélküle eltölteni, és egyetlen egyházi ügyet sem akart nélküle eldönteni. Úgy látszik, hogy hasonló megbecsülést tanúsított iránta II. Lajos császár (850–875), mert arról értesülünk, hogy Miklósnak III. Benedek utódjául történt megválasztása inkább az éppen jelenlevő császár kegyéből, mint a római papság akaratából történt.
Kilenc éven át vezette az új pápa az Egyházat (858. április 24-től 867. november 13-ig). Olyan évek voltak ezek, amelyekben egyik viszálykodást a másik követte.
Már az első év vége felé teljes sikerrel járt egy következményekben gazdag vitája. A bizánci császári udvar pártviszálykodásai során nemcsak Teodóra császárnőt taszították le, hanem Szent Ignác (798 körül- -877) konstantinápolyi pátriárkát is jogtalanul letették. 858. december 25-én felszentelték az utódját: Photioszt (820 körül–891), a nagy hírű tudóst, a császár kancellárját, szellemileg bizonyára a legjelentősebb személyt azok közül, akik valaha is elfoglalták Bizánc pátriárkájának a trónusát. Ő is, meg a császári erőszakkal letett és elűzött Ignác is Rómában kereste a jogát és elismertetését. Bár Photiosznak sikerült elsőként az eset kivizsgálására odarendelt pápai követeket megnyerni a maga számára, Miklós pápa nem sokáig fogadta ezt el. Miután értesült az előzményekről, tavasszal zsinatot hívott össze, először a Szent Péter, majd a Lateráni bazilikába, s Photioszt kiátkozással fenyegette meg arra az esetre, ha továbbra is pátriárkának nevezi magát, és Ignácot akadályozza hivatala gyakorlásában. Ezzel megpecsételődött a törés Róma és Bizánc között, mert Photiosz — aki meg volt győződve pátriárkává történt emelésének jogos voltáról, és akit a császár is támogatott — nem is gondolt arra, hogy meghajoljon a pápa ítélete előtt. Nincs hiány ma sem olyan megítélésben, amely szerint Miklós pápa az Ignác barátai révén történt egyoldalú tájékoztatás következtében hamis képet alkotott magának a Bizáncban lezajlott eseményekről, és jogtalanul járt el Photiosszal szemben. Mentségére legyen mondva: Miklós tudatosan meg akart akadályozni egy jogtalanságot, vagy meg akarta azt torolni, és inkább beletörődött a skizmába, mint hogy feláldozza azt, amit jogosnak tartott.
A pápa egy másik beavatkozását követelte meg a viszályt kereső ravennai János metropolita sokféle túlkapása. Amikor látszott, hogy minden figyelmeztetés hiábavaló és a ravennaiak a pápa segítségét kérték, I. Miklós Ravennába ment (ez volt az egyetlen alkalom, hogy pápaként elhagyta Rómát), és anélkül, hogy szigorú intézkedésekhez kellett volna nyúlnia, sikerült helyreállítania a rendet.
Teljesen más jellegű volt jogi vitája Hinkmar (806 körül–882) reimsi érsekkel, a frankok birodalmának szellemileg, jellemében és befolyásában kiemelkedő egyházfejedelmével. Itt Péter utódának elsőbbségéről volt szó a függetlenné és hatalmassá vált érsekkel szemben. Vele kapcsolatban aztán Miklós hajthatatlan szívósságot és megfontolt okosságot tanúsított, míg csak Hinkmár meg nem hajolt a római Szék tekintélye előtt.
I. Miklós pápa nemcsak pátriárkákkal és metropolitákkal szemben tudta megvédeni hivatala jogát és hatalmát. Az előző eseteknél határozottabban kellett eljárnia II. Lothár királlyal (855–869) szemben, aki házasságtörő viszonyban élt Valdradával, hitvesével, Teutbergával pedig gyalázatosan bánt. Ismételt segélykérésére a pápa azt tapasztalta, hogy az ország püspökei a házasságtörő király oldalára álltak, és Valdradát királynővé koronázták. Most avatkozott be Miklós pápa. Legátusok küldésével és egy zsinatnak Metzbe való összehívásával akarta megtalálni a tisztánlátást és a jogot. A legátusok azonban — amint egyikük már Bizáncban is tette — méltatlanul cserbenhagyták. A pápa írásait csak töredékesen vagy meghamisítva tárták a zsinat elé, úgyhogy az Teutbergát elítélte, s jóváhagyta Lothárnak Valdradával kötött házasságát. Gunthar és Thietgaud érsekeknek kellett a gyűlés aktáit bemutatniok Rómában. Azt hitték, hogy Miklós nem lát át a hamis játékon, de miközben a két érsek még Rómában tartózkodott, lesújtott rájuk a pápa ítélete: Lothár kettős házasságát a legélesebben elítélte, a két méltatlan érseket pedig, mivel bűnük nyilvánvaló volt, mindenféle formális eljárás nélkül letette. Most hát bosszút forraltak. Sikerült nekik II. Lajos császárt a maguk oldalára állítaniok, és a pápa elleni hadjáratra indítaniok. Január végén egy jól felszerelt hadsereg vonult a semmiféle földi hatalom által nem támogatott pápa ellen. Ő az imádságban keresett menedéket: böjtre és vezeklésre hívta fel Róma népét, és körmeneteket rendelt el. Eközben a császár elfoglalta a várost. Amikor egy körmenet imádság és ének közepette be akart vonulni a Szent Péter templomba, egy fegyveres csoport megtámadta, bántalmazta az imádkozókat; széttörték a kereszteket, eltépték a zászlókat, és a Krisztus keresztjéből való ereklyét az út porába taposták. A pápának csak nehezen sikerült Szent Péter sírjához menekülnie. Két nap és két éjjel rejtőzött ott étlen-szomjan. A kereszt-ereklye meggyalázója azonban hirtelen meghalt, maga a császár megbetegedett, a rómaiak pedig fellázadtak a frankok erőszakoskodásai ellen. Erre a császár engedett. Okos hitvese egyengette a megértés útját. A császár elfordult Thietgaudtól és Gunthartól, a pápa Lothár házasságával kapcsolatos ítéletének bírálatáról már nem esett szó. A fegyvertelen győztes lett, Istenbe vetett szilárd bizalma és az igazság nem csalta meg.
I. Miklósnak nem jutott osztályrészül nyugalmas uralkodási idő. Sohasem kereste a harcot, de nem is tért ki előle. Nemcsak hivatala, hanem jellemének legbensőbb vonása, igazságérzete is arra késztette, hogy védelmezze hivatalának jogait és méltóságát, ha ellenük támadtak. Egyetlen jogtalanságról sem hallgathatott, akár ellene követték el, akár mással szemben. Nem öntetszelgő frázis volt, hanem legbensőbb érzületének kifejezése, amikor így írt: ,,Az igazságtalanságtól szenvedő testvéreinknek segítségére kell sietnünk…, … hogy olyannak ne mutatkozzunk, mintha a fülünket elzártuk volna a szegények és elnyomottak segélykiáltása elől.” Amikor törvényt ült, nagyon körültekintő volt. Mindig gondolt arra, hogy meghallgassa a másik oldalt is, ezért némely döntését elhalasztotta, amíg a tényállás meg nem világosodott előtte. Különösen figyelemreméltó azt látnunk, hogy még az olyan büszke és keménynyakú ellenfelével is, mint a reimsi Hinkmár, milyen igazságosan tudott eljárni. Jóllehet Hinkmár néhány papjának vele szemben igazságot kellett szolgáltatnia, mégis amikor szerencsét kívánt nekik, egyben intette is őket, hogy érseküktől sohase tagadják meg a köteles tiszteletet, és többé ne viseltessenek iránta ellenséges érzülettel, ,,mert — írja — a ti talpraállításotokkal senkit sem akartunk bukásba taszítani, és nem azért akartuk erősíteni az egyik pártot, hogy a másiknak a méltóságában és jogában kárt kelljen elszenvednie”. Magához Hinkmárhoz ezt írta: ,,Az igazságosság útját betartva elhatározzuk: úgy élünk vele, hogy Szentségedet semmiképpen ne károsítsuk”.
Jelentős államférfiúi képességével, erkölcsi erejével és nagy akaraterejével jutott el győzelmeire, egyben pedig elérte, hogy a világ és az Egyház nagyjai meghajoltak hivatalának méltósága előtt, amelynek isteni alapítását és megerősítését mindenféle politikai és katonai hatalom nélkül, pusztán akaratának becsületességével és hitének mélységével állította meggyőzően mindenki szeme elé.
BOLDOG CSÁK MÓRIC
*Ugod, 1270 körül +Győr, 1336. március 20.
Csák Demeter fia volt, gazdag és nemes családból származott. (A hagyomány tévesen sorolta őt a Csáki családba.) 1301 körül feleségül vette Aba Amádé nádor leányát, Katalint. Háromévi házasság után a házastársak közös megegyezéssel bevonultak a domonkosok Nyulak szigetén lévő férfi, illetve női kolostorába. Aba nádor azonban Móricot kiragadta akolostorból, mert azt akarta, hogy hatalmas örökségét kormányozza. Látván, hogy Móric erre nem hajlandó, Budán bebörtönözte. Mintegy hat hónap múlva, kiszabadulván a börtönből, Móric visszatért a domonkosok közé, ők azonban féltek a nádor és a Csák család haragjától, ezért nem tartották a szigeten, hanem Bolognába küldték. Így Móric neveltetését és képzését Itáliában nyerte el, s csak fölszentelése után tért vissza Magyarországra.
Harminc évet töltött különböző domonkos konventokban. A győri konventben halt meg, és ott is temették el. 1494-től március 20-án boldogként tisztelték.
——————————————————————————–
Életéről így ír Hevenesi Gábor a 17. század végén:
Móricról, aki a magyarok között nagyon tekintélyes Csák családból származott, Isten Anyja jelenésben jövendölte meg terhes édesanyjának, hogy a gyermek kedves lesz Isten és az emberek előtt. Kisgyermek kora után a tanulásban annyira előrehaladt, hogy a többieknek mindig példaképe volt jámborságban és a többi erényben is. A tanuláson kívüli időt imádságban vagy szerzetesekkel folytatott jámbor beszélgetésben töltötte. Nagyon kedvelte a szerzeteseket. Az egyik domonkos testvért, aki atyai várukban tartózkodott, térden állva kérlelte, hogy beszéljen neki a szentek életéről. Az elbeszélést hallgatva könnyekre fakadt, és szívében megszületett a vágy, hogy amint teheti, ő is szerzetes lesz. Mikor nagykorú lett, meg is akarta valósítani vágyát, atyja azonban megtiltotta, és akarata ellenére feleségül adta hozzá Amádé nádor leányát. Ez azonban csak késleltette, de meg nem változtatta Mór szándékát. Három évig ugyanis a legszentebb módon éltek együtt, majd kölcsönösen megegyeztek abban, hogy Móric belép a domonkosokhoz, felesége pedig kolostorba vonul. Már mindketten elkészültek az útra, mikor a dolog Amádé nádor tudomására jutott, s mivel Móricot nem tudta más belátásra bírni, börtönbe zárta. Elvette tőle a szabadságát, de nem a szándékát. Másfél évig tartották börtönben, s mivel hajlíthatatlan maradt, végül megengedték, hogy szerzetbe lépjen.
A rendben harminc kerek esztendeig soha nem evett húst. Éjjel és nappal ciliciumot viselt, hogy lelke megfékezze a testét. Vácott éjszaka zárt ajtókon át ment be a templomba, s míg szokatlan fény ragyogta körül, az egész éjszakát imádságban töltötte. Végül Győrött 1336. március 20-án szentként fejezte be életét. Életében és halála után csodákat tett.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: