15 nov
NAGY SZENT ALBERT
*Lauingen, 1200 körül +Köln, 1280. november 15.
Sokaknak csak halvány elképzelésük van Szent Albert működéséről, és alig tudják, milyen gazdagon kitöltött napokat élt, s hogy miért kapta az utókortól a ,,Nagy” megtisztelő jelzőt.
Családi nevén Bollstadti Albert gróf 1223-ban Padovában lépett a domonkosok közé, s ezzel kezdetét vette pihenést nem ismerő lázas tevékenysége, melyet mint szerzetes és pap, tanár és író, provinciális és regensburgi püspök, prédikátor, s végezetül ismét mint hallgatag szerzetes folytatott haláláig.
Albert korának egyik zseniális szellemi építőmestere. Életét látva megsejthetünk valamit a középkori Európa és emberének tágasságából. A nagy építési tervek korszaka ez, amelyek szerint városokat és katedrálisokat építettek; olyan törvényhozás időszaka, amely vallásos lelkülettel kultúrát határozott meg. A közös katolikus hit szolgáltatta az alapot a népek életéhez, az a hit, amely több mint egy évezreden át a politikai közösségben is biztosította a polgárok jogait.
Albert a Duna mentén született. Padovában találkozott Szász Jordánnal, aki a domonkos rend generálisa volt és megnyerte Albertet. Később az Alpokon túlra, Kölnbe küldte őt, abba a nagy középkori német városba, amely Északnyugat-Európa nagy útjainak találkozási pontjában feküdt. Ez a Rajna parti város lett Albert későbbi útjainak kiindulópontja, melyek során az akkor ismert világ felét bejárta. A Rend megbízásából több városban megszervezte a rendi főiskolát: Hildesheimben, Freiburg im Bresgauban, Regensburgban és Strassburgban. De ezek a városok csak állomások Albert Párizsba vezető útján, amely az első európai egyetemre vitte. A Párizsi Egyetemen a domonkosok két professzori székkel rendelkeztek, de a franciáké volt az előjog, hogy saját nemzetbéli professzort jelöljenek rá. Albert az első idegen domonkos, aki itt katedrát kapott.
Kölnben Albert tovább folytatta tudományos munkáját. Megalapította a rendi egyetemet, amelyből később, a 19. század végén kialakult a Kölni Városi Egyetem. Katedrája köré húsz nemzet növendékei sereglettek össze, köztük Aquinói Szent Tamás is, kinek nagysága előtt később a mester, Albert is meghajolt. Még öreg kora ellenére is elsietett Párizsba, hogy Tamás, egykori növendéke tanítását megvédje.
A politikát alárendelte Isten országának. Amikor a Staufi uralkodóház elvesztette hatalmát, az egész birodalom az interregnum bizonytalanságának áldatlan állapotába került; ,,császár nélkül, félelmetes időket” éltek. 1273. október 1-én a német választófejedelmek királlyá választották Habsburg Rudolfot. Ekkor Albert elment a Lyoni zsinatra, és úgy jellemezte a pápa előtt az zjonnan megválasztott királyt, mint az igazság harcosát és a rend emberét. Ezek után X. Gergely a választást elismerte.
Albertot leginkább természettudósként ismerik az emberek. Az első indításokat a természettel való foglalkozásra Itáliában kapta. A természet csodái és rejtélyei először itt tárultak föl előtte. Későbbi élete folyamán a természettudománynak majd minden ágával foglalkozott: orvostudománnyal, fiziológiával, állattannal, növénytannal, fizikával, kémiával, földrajzzal, geológiával, ásványtannal, csillagászattal. Különleges szeretettel volt az élet iránt. A növény- és állatvilágot páratlanul ismerte. Jó megfigyelőképességéhez tudományos pontosság társult, ezért tudott olyan mélységekig behatolni a természet titkaiba, sért el olyan eredményeket, melyek előtt nemcsak a kortársak álltak meg ámulattal, hanem ma is tiszteletet parancsolnak. Természetesen Albert is korának gyermeke volt, ősi felfogások őt is korlátozták, de az elsők közé tartozik, aki nem a tekintélyre támaszkodó hittel, hanem a tapasztalat útján szerzett ismeretek alapján közeledett a természethez. Ezt az eszmét átsugározta a következő időkre is.
Albertnek mint teológusnak legnagyobb eredménye az, hogy fölfedezte Arisztotelész filozófiai írásait, és termékennyé tette azokat a teológia
számára. E műveket megtisztította minden rárakódott arab és egyéb rétegtől, s a tisztán arisztotelészi kincseket hasznosította. Ezzel megteremtette annak lehetőségét, hogy Tamás később nemcsak filozófiai, hanem teológiai kérdésekben is Arisztotelészre támaszkodhassék.
Ha valaki igazán látja Albert életét, önkéntelenül is fölmerül benne a kérdés, hogy egyetlen ember hogyan volt képes minderre? Hogyan élhetett ilyen megterheléssel és ilyen szellemi feszültség közepette? Tetterejének és termékenységének titka mély imádságos életében, Istennel való kapcsolatában rejlik. Van két mondata, amelyek rávilágítanak arra, hogyan is állt Isten színe előtt.
Az első így szól: ,,Uram, én azt szeretném, ha szeretett akaratod szerint ember lehetnék.” Amikor a pápa az immár 77 éves Albertot arra szólította föl, hogy vegye át a regensburgi püspökség vezetését, nem szívesen mondott igent, de a pápa szava számára Isten akaratát közvetítette. Egy tönkrement egyházmegyét kellett ismét életképessé tennie. Őt azonban semmi egyéni becsvágy nem hajtotta, csak az elődje hibáit akarta minél inkább kijavítani és jóvátenni. Két évvel később, mikor a rábízott föladatot végrehajtotta, alázatosan kérte a pápát, engedje, hadd éljen ismét egyszerű szerzetesként. S mikor a pápa beleegyezését adta, abban is Isten akaratát látta.
Albert második mondata: ,,Te magad menj Istenhez. Hasznosabb ez neked, mint ha az összes égben lévő szentet Hozzá küldenéd.” Ez a mondata az emberi lélek és Isten közti közvetlen kapcsolatot hangsúlyozza, amit semmi mással nem lehet helyettesíteni, s ebből ered az ember egész életének vallásos értéke. Albertnek nem lehet a szemére vetni, hogy keveset foglalkozott a világgal, vagy hogy nem tett volna érte eleget. De minden tevékenysége, utazása és kutatása, továbbá az emberiség érdekében tett szolgálata mellett soha nem feledkezett meg az egyetlen szükségesről, s nem is mellőzte azt. Miután a keresztes háború érdekében prédikált Németországban és Csehországban (1263–64) és rövid időt Würzburgban és Strassburgban töltött, 1270-től ismét Kölnben élt. Itt dolgozott általános tisztelettől övezetten 1280. november 15-én bekövetkezett haláláig. XI. Pius 1931-ben avatta szentté. Ünnepét 1932-ben vették föl a római naptárba.
——————————————————————————–
A Nagynak (Magnus) és Egyetemes Tudósnak (Doctor universalis) nevezett Albert egészen alacsony termetű volt, s erről a következő anekdotát beszélték: amikor a pápa előtt, aki még nem ismerte őt, kihallgatáson jelent meg, a Szentatya jóságosan fölszólította az akkor már neves dominikánus szerzetest, hogy nyugodtan álljon csak föl térdeplő helyzetéből. A kicsi, de önérzetes Albert így válaszolt: ,,Már felálltam!”
Ha valaki a középkorban úgy foglalkozott a természettel, mint Albert, és laboratóriumában a többiek szeme elől elrejtetten kísérleteket folytatott, az a nép előtt varázslónak tűnt. Albertről is, akit később úgy tekintettek, mint Doktor Faust mintáját, rendkívüli történetek jártak a nép ajkán. Mesélték, hogy Vilmos, Hollandia királya egyszer a tél közepén látogatta meg Albertet Kölnben, és a kertjében virágokat, meleg napsütést, érett gyümölcsöket és daloló madarakat varázsolt elő, és mindehhez egy bőséges lakomát, melynek ételei és italai a vendégek kezében kísértetté változtak. Azt is mondták, hogy varázsserlegével betegeket gyógyított, s hogy földobott egy kötelet a levegőbe, majd fölmászott rá. Úgy mondják, hogy ő találta föl a puskát, a puskaport, az órát és más hasonló szerkezeteket, egészen addig, hogy szerkesztett volna egy olyan robotembert, amely úgy tudott dolgozni és beszélni, mint egy igazi ember. Tudni vélték, hogy megszelídített egy ördögöt, a levegőben röpült át országokon, és birtokában volt a bölcsek köve. A francia király leányát állítólag láthatatlanná tette és elrabolta.
Ezek mind népies mesék csupán. Valójában Nagy Szent Albert szigorú gondolkodó és kutató volt, aki már a saját korában elmondhatta: ,,A természettudós feladata nem az, hogy mások híradásait egyszerűen átvegye, hanem hogy fölkutassa a természet jelenségeinek okait.” Ezért vállalkozott arra, hogy bányába leszálljon, ahol kőzeteket tanulmányozott; ritkaságokat gyűjtött, Kölnben pedig növényházat rendezett be. Elsőként írta le a virágok porzóit és a nektárt, ismerte a rovarok hasi idegszálát, s leírta a magban a csíra helyzetét. Megállapította továbbá, hogy a fák magassága és lombjának nagysága összefügg a fénnyel és a meleggel. Megállapította a föld gömb alakját és a déli félteke lakhatóságát. Sevillában őriznek egy Albert- kéziratot, amelyet Kolumbusz Kristóf olvasott és lapszéli jegyzetekkel látott el. Albert számára ,,minden tudomány szem, amellyel az ember Istent nézi”.
Albert, aki előítéletek nélkül közeledett a Krisztus előtti és a kereszténységen kívüli világ szellemi értékeihez, kénytelen volt harcba szállni, főleg a saját rendjén belül, a meglátott értékekért: ,,Vannak emberek, akik nem tudnak semmit, de mindenképpen támadják a filozófia alkalmazását, főleg a prédikátor testvérek között, ahol senki nem mond nekik ellent… Ezt néhány lusta ember miatt mondom, akik, hogy a saját tétlenségüket palástolják, mások írásaiban tallóznak, hogy valami becsmérelnivalót találjanak benne. Ilyenek hurcolták meg Szókratészt, űzték el az athéni akadémiáról Platónt, és megutálták Arisztotelészt is.”
Brabanti Tamás tesz tanúságot arról, hogy Albert minden elméleti kutatás mellett nagyon jámbor ember volt, annyira, hogy ,,a német misztika atyja” nevet érdemelte ki: ,,Saját megfigyelésem alapján mondom — hiszen hosszú időn át hallgatója voltam –, hogy a tiszteletreméltó mester, Albert testvér a prédikátorok rendjéből sok esztendőn át éjjel és nappal ápolta az imádságos életet amellett, hogy sokat tanított, olyannyira, hogy szinte naponta elimádkozta a zsoltároskönyvet. Amikor a zsolozsma, az előadások és a disputák véget értek, azonnal az elmélkedésnek adta át magát. Csoda-e ezek után, hogy mindenki mást fölülmúlt a tudományban az, aki az erények utáni törekvésben ily nagy lépéseket tett?!”
Abban az időben az Egyházon belül a ferencesek és domonkosok szembeszálltak és harcoltak egymással, s ezáltal veszélybe került az új rendek fennmaradása és az egyházi megújulás. Albert megjelent Anagniban, a pápai udvarban, és átütő sikerrel megvédte mind a barna (ferences), mind a fekete (domonkos) testvéreket. Egy szimbolikus elbeszélés írja le Albertnek ezt a győzelmét:
Két évvel az említett esemény előtt egy bajor ágostonos kanonok a pápai udvarba ment valami lelki ügy elintézésére. Egy napon a Szent Péter-bazilikában imádkozott és elragadtatásba esett. Azt látta, hogy a bazilika tele van kígyókkal, és sziszegésük betöltötte az egész templomot, sőt egész Rómát is. A szerzetes nagyon megrémült. Egyszer csak meglátott egy embert, amint belép a bazilikába, domonkos habitusban. Míg csodálkozva nézte az ismeretlen domonkos szerzetest, Istentől világosságot kapott, hogy ezt az embert Albertnek hívják. A kígyók heves sziszegéssel vették körül, ráfonódtak kezére és lábára, sőt egész testét is körülvették. Albert egy határozott mozdulattal kiszabadította magát, föllépett az ambóra, ahonnan az evangéliumot szokták ünnepnapokon fölolvasni, Szent János evangéliumát olvasta addig a helyig, ahol ez áll írva: ,,És az Ige testté lett, és közöttünk lakozott.” Akkor a kígyók sziszegése elhallgatott, az állatok elmenekültek, és ismét békés csend támadt.
Albert mint tanító és prédikátor, aki mint ,,Bocskoros Testvér” gyalog járta be egész Európát, elsősorban arra törekedett, hogy megújítsa a méltatlan és pénzéhes klérust. Amikor egy kölni kanonok azzal dicsekedett előtte, hogy a római kúriától fölmentése van több javadalma birtoklására, a szent ezt mondta: ,,Most legalább engedéllyel utazhat a kárhozat felé.” Másutt az egyik előadásában ezt mondta: ,,A Nap sötétedik akkor, ha olyan emberek, mint a pápák, a bíborosok, az érsekek és a püspökök elsötétednek, hiszen nekik világosságot kellene árasztaniuk az egész földkerekségen.”
Amikor regensburgi püspök volt, a hívekben igen mély nyomokat hagytak prédikációi. Egy-egy alapmondatát, illusztráló képpel együtt nagy fatáblákra festették és emlékeztetőül kifüggesztették a templomokban, hogy a püspök szavai állandóan szem előtt legyenek. Néhány ilyen ,,Albert-tábla” szavai ránk maradtak:
A hamis aszkézissel szemben: ,,Ha egy kemény szót türelmesen elviselsz Urunk szeretetében, az jobban tetszik Istennek, mint ha a hátadon szétvernél annyi seprőt, amennyi egy hold földön terem.”
A zarándoklás túlbecsülésével szemben: ,,Ha az Úr kegyelmével állandóan bánatot indítasz a lelkedben, Istennek jobban tetszik, mint ha a világ egyik szélétől a másikig zarándokolnál.”
Isten megismeréséről: ,,Ha Isten titka érdekel, akkor a legszegényebb embert kérdezd, aki örömmel szegény, Isten iránti szeretetből. Ez többet tud Isten titkáról, mint a föld összes tudósai.”
——————————————————————————–
Istenünk, ki Nagy Szent Albertet arra választottad, hogy a tudományt összhangba hozza a hittel, kérünk, segíts minket, hogy hűségesek maradjunk az ő tanításához, és a tudományok fejlődésével egyre mélyebben megismerjünk és megszeressünk téged!
Példája:
    sokat tanulj és légy végtelenül szorgalmas.
    Tudj egészen nagy áldozatot hozni, ha kell.

AUGSBURGI DÁVID (1200-1272)
Amikor Szent Ferenc 1221-ben Speyer-i Cézár atyát 24 más testvérrel együtt Germániába küldte, hogy ott meggyökereztesse rendjét, Dávid nemsokára találkozott azokkal a testvérekkel, akik Augsburgba érkeztek, s felvételét kérte a rendbe. 1235 táján már novíciusmester a regensburgi kolostorban. Késobb, 1243-ban Augsburgba került novíciusmesternek és tanárnak, amikor ott is kolostor épült. Nagy tanítványával, Regensburgi Bertolddal együtt járta be Németország nagy részét és a szlávok lakta vidékeket mint népmisszionárius. Nemcsak szónoklatai, hanem írásai révén is híressé lett. Ezek még ma is nagyrabecsült írások. Ezekben találkozunk pl. a „lyoni szegények” eretneksége ellen írott beszédeivel. Ezek alapítója, Valdes Péter 1197-ben Csehországban halt meg: Németországban és Csehországban is akadtak követoi. Az állami és egyházi rend felforgatására törekedtek. Az aszkétika és a misztika terén is maradandó értéku muveket írt, ezekben az erényekre, a tökéletességre buzdít. Helyesen ítél a látomások és elragadtatásokról. A történészek a középkor misztikusai közt tartják számon. Kiemelik még, hogy egyik legjobb németnyelvu tanítója a teológiának. 1272. nov. 15-én halt meg Augsburgban. Életrajzírói beszámolnak róla, hogy tanítványa, Regensburgi Bertold akkor éppen Regensburgban prédikált. Hirtelen elhallgatott, kinyilatkoztatás útján tudta meg mestere halálát. Ezt hallgatói tudomására is hozta és imádságukat kérte. Dávidot méltatva alkalmazta rá a szent hitvallókról szóló liturgikus himnusz szövegét: „Jámborul, okosan,… makulátlanul élt.” Kortársai úgy emlegették, mint aki „minden erényben kitunt”. Egyes ferences naptárak a „boldog” jelzovel illetik.
Augsburgi Dávid mondásaiból:
„Ne adjunk semmit az emberek ítéletére! Az emberi dicséret ne áltasson, az emberi gonoszság miatt ne gerjedj haragra… Figyelj a kis dolgokra is. Ne gondoljuk mindig, hogy nagy dolgokat tehetünk. Nagy dolog az, ha a kicsit Isten iránti nagy szeretettel végezzük.”
Imádság:
Istenünk, benned bízók oltalmazója, aki nélkül senki sem szent, add kegyelmedet, hogy vezetéseddel úgy használjuk az ideigvaló javakat, hogy elnyerjük az örökkévalókat. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Demeter vértanú
Szláv származású volt, a trákiai Doad-ban született. Publius prefektusnak feljelentették, hogy keresztény. Amikor elfogták, és a prefektus kihallgatta, bátran megvallotta keresztény hitét, és leleplez te a bálványimádás haszontalan voltát. Ezért 307-ben lefejezték Makszimián császár uralkodása alatt. Testét istenfélő keresztények temették el.
Mától kezdődik Egyházunkban a karácsonyra előkészítő böjti idő.
Szent Elpidiosz és vértanútársai
Elpidiosz a hitehagyott Julián császár alatt tagja volt az államtanácsnak. Mivel hitét nem akarta megtagadni, a hitehagyott császár megkínoztatta. Ezután Markellosz és Eusztochiosz keresztényekkel vad lovakhoz kötözték, hogy azok marcangolják szét őket. Mivel sértetlenek maradtak, tűzhalálra ítélték őket, és a tűzben adták vissza lelküket Istennek, a IV. század közepén.

Szent Fintán     hitvalló, † 878.

Szent Guriász és vértanútársai

Dioklécián és Makszimián római császár keresztényüldözése idején élt Edessza mellett, a magányosságban két ember: Guriász és Számon. Mindketten edesszaiak voltak. Azért vonultak ki a városból, mert a benne levő törvénytelenségeket nem tudták elviselni. Azon kívül, minden világi gondtól mentesen Istennek akartak élni. Erre tanították azokat is, akik őket felkeresték. Sok pogányt vezettek el a bálványimádásból az igaz Isten tiszteletére. Ezért elfogták az üldözők és kihallgatások után a börtönbe zárták őket. Végül kardhalált haltak 3o6-ban. Ebben az időben élt szintén Edesszában Abib diakónus. Házról-házra járva tanította a pogányokat az igaz hitre, a keresztényeket pedig megerősítette a türelemben és kitartásban. Licinius császár halálra ítélte és tűzben megégették 322-ben.

Szent Lipót     őrgróf és hitvalló, † 1136.   

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: