27 dec

BOLDOG BENTIVOLIUSZ (kb. 1188-1232)

A Marche-i Sanseverino*-ban elokelo szüloktol született. Neve annyit jelent, mint: jóakaró. Olasz formában: Bentivoglio* Valóban gyermekkorától „jóakaró” volt. Felserdülve egyszer egy ferences atya prédikációját hallotta. Hatására jelentkezett ferencesnek; fel is vették, méghozzá Assisiben, maga Szent Ferenc. Pappá szentelték. A szegények, betegek iránti szeretetével különösen kitunt. Buzgó igehirdeto lett, kinek szavait rendkívüli jelek is erosítették. Tanúk állították, hogy egyszer az erdoben imádkozás közben a levegobe emelkedni látták. A Fioretti beszámol róla (42. f.), hogy egy Ponte Bella Trave nevu helységben elvállalta egy leprás gondozását. Amikor áthelyezték egy kolostorba (Monte Sancino), nem akarta magára hagyni gondozottját, ezért a leprást egy takaróba csavarva vállára vette és a mintegy 15 mérföldnyi távolságra lévo kolostorba vitte egy éjszaka. Mindazok, akik ennek tanúi voltak, állítják, hogy ezt csak természetfeletti erovel tudta megtenni. Istennel való bensoséges kapcsolatáról árulkodnak társalgásai, amikor szívesen beszélt Istenrol és isteni dolgokról. Mindenrol természetesen beszélt, hallgatói érezték, hogy szavai az Isten iránti szeretetbol fakadnak. Vele társalogni épületes és örvendetes esemény volt. Egy ilyen beszéd alkalmával homlokán csillag jelezte az Istentol jövo megvilágosítást. Halála valószínuleg 1232-ben következett be. Dec. 25-rol 26-ra virradó éjjel halt meg. Évszázados tiszteletét IX. Piusz pápa hagyta jóvá.
„Ha szabad és illendo is beszélni, olyasmit beszélj, ami épít. A rossz szokásnak és lelki haladásunk elhanyagolásának nagy része van abban, hogy szánkra nem vigyázunk. Viszont nagy segítség a lélek haladásában az isteni dolgokról való lelki beszélgetés: legfoképpen akkor, ha lélekben, gondolkodásban hasonlók találkoznak egymással Isten színe elott.” (Kempis: Krisztus köv. 1.10.)


Imádság:

Istenünk, te Boldog Bentivoliusznak erot adtál, hogy tanításodat hatékonyan
hirdesse és cselekedetében meg is valósítsa. Közbenjárására segíts,
hogy hivatásunkban huségesek legyünk, és üdvözíto kegyelmedben napról
napra gyarapodjunk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


SZENT FABIOLA özvegy
+Róma, 400.

Már a neve is elárulja, hogy a Fabiusok régi római patrícius- nemzetségéből származott. Egyik őse volt Quintus Fabius Maximus, a Hannibal elleni harc híres hadvezére, aki Vergilius szerint: ,,… egyedül tartotta meg számunkra az államot meggondolt késlekedésével”.

Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) egy Oceanushoz intézett levelében írta le a szent életét. Gyermekkoráról semmit sem közöl. Életének döntő eseményével, egy előkelő rómaival kötött házasságával kezdi történetét. Férje olyannyira bűnös szenvedélyű lehetett, ,,hogy még egy szajha sem” tudta volna vele elviselni a közös életet. Fabiola ezért a polgári jog szerint elvált tőle. Fiatal volt, szíve szeretetre vágyott; s amikor alkalom kínálkozott rá, a keresztény törvények ellenére még férje életében másodszor is házasságot kötött. Még nem tudta, hogy másvalaki, teljesen más választotta ki magának, és bár még nem kereste őt, az már meg is találta. Össze is törte földi szeretetét, amikor második férjét a halál által vette el tőle.

Fabiola mélyen megrendült. Magába szállt, vezeklőruhát öltött, és ,,egész Róma szeme láttára” felvétette magát a Lateráni bazilika vezeklőinek seregébe. ,,Kibontott hajjal, sápadt arccal és ékszer nélküli kezekkel alázkodott meg. Az Úr templomába nem lépett be, hanem mint Mária, Mózes nővére elkülönülten, a táboron kívül tartózkodott, míg az őt kizáró pap vissza nem hívta.”

Az egész böjti időszakban a közösség előtt vezekelt Fabiola, akinek szívében felébredt az Úr iránti ,,szenvedély” és megtérésében részt vett a közösség. ,,A püspök, a papok és az egész nép vele együtt sírt”, a szent töredelem adományával megáldva, valamennyien egy szájjal és egy szívvel vallották bűnösnek magukat, s egy emberként keltek új életre az Úr vérében. Az egyházi közösségbe való újrafelvétele után Fabiola kizárólag Istenhez tartozott. Eladta kiterjedt birtokait, kórházakat épített, támogatta a papokat, szerzeteseket és szüzeket. De nemcsak a pénzével jótékonykodott, hanem önmagát is odaadta. Saját kezével osztotta ki az ételt, és szíve jóságával sok nyomorúságon enyhített. Leprásokat vitt a kórházba, és bekötözte gennyes sebeiket. Róma túlságosan szűk lett számára. ,,Végigjárta a szigeteket, az egész Tirrén-tengert, a volszkuszok vidékét (Latium és Campania), az erősen tagolt tengerpartok rejtett öbleit”, ahol szerzetesek telepei voltak, ,,és mindenütt saját kezével vagy jámbor és megbízható férfiak által osztotta szét gazdag adományait”.

Egy napon hirtelen jeruzsálemi zarándoklatra határozta el magát. Akkoriban az Úr születésének helyén, Betlehemben élt Szent Jeromos Istennek szentelt nők tanítójaként, akik közül néhányan (lásd: Szent Paula, 68. o. és Szent Eusztochium, 516. o.) — mint ő maga is — Rómából származtak. Fabiola rövid időre igénybe vette vendégszeretetüket, és teljes buzgósággal szentelte magát az ,,istenes könyveknek”. Nem értelemből fakadó tudásvágy hajtotta; Isten igéjének kenyerére éhezett, és arra sürgette Jeromost, hogy részeltesse benne. Hozzáfogott, ,,hogy kikérdezzen”, közli a szent tanító Fabiola nekrológjában; ,,mintha még azt is tudnom kellene, amit nem tudok”. Sőt még Jeromos ígéretét is vette, hogy írásban tárja fel számára az ószövetségi események mélységes misztériumait, Izrael pusztai táborhelyeinek krisztológiai értelmét. Fabiola mégsem csatlakozott az Istennek szentelt nők köréhez. Ez az életforma valószínűleg nem felelt meg neki, aki ,,teljesen úton levő”, egészen zarándok volt. Amikor híre kelt, hogy a hunok Jeruzsálem ellen vonulnak, visszatért Rómába, és folytatta apostoli életét.

Vágya arra irányult, hogy teljes szegénységben éljen. ,,Nem arra vágyódott már, hogy ő adjon alamizsnát másoknak, hanem hogy Krisztusért ő maga fogadjon el adományokat.” Hogy megszabaduljon a birtoklás ,,nagy terhétől”, megmaradt vagyonát azoknak a szerzeteseknek ajándékozta, akik meghívására érkeztek mindenfelől. Ez röviddel halála előtt történt. Kívánsága szerint Fabiola minden földi tehertől mentesen hunyt el, s ,,a keresztények magasztalták, a pogányok csodálták, a szegények pedig meggyászolták”. Sírbatételére az egész városból összegyűlt a nép. ,,Zsoltárok hangzottak fel, s a templom aranyozott mennyezetén visszhangzott az alleluja. Itt fiatalok kórusa, amott őszeké, s dicsőítették e nő tetteit”, így írja le Jeromos — Vergilius Aeneiséből vett szavakkal — Fabiola ünnepélyes temetését. Az egész valami győzelmi ünnephez hasonlított. Az emberek ujjongással teltek el annak a nőnek üdvösségén, ,,akinek hazatérésén még a menny angyalai is örvendeztek”.

Jeromos a Római levélből vett szavakkal zárja nekrológját: ,,Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem”, és hozzáfűz még az Úrnak Lukácsnál található szavaiból is egy részletet: ,,Sok bűne bocsánatot nyer annak, aki nagyon szeret”.

SZENT JÁNOS APOSTOL ÉS EVANGÉLISTA

Az Úr tanítványai köréből János kiemelkedő személyiség: Péter után ő a legfontosabb az apostolkollégiumban. Az apostolok közül csak Szent Pál fogható hozzá fogékonyság és a teológiai gondolkodás mélysége tekintetében.

A négy evangélista közül az ő szimbóluma a sas, melynek szárnyalása, magas röpte és napra figyelő tekintete jól kifejezi János sajátságait. A negyedik evangéliumban csak úgy szerepel, mint ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett”, s ez olyan jelző, amelyet a tanítványok közül senki más nem visel.

A szentírásmagyarázókat sokáig foglalkoztatta a kifejezés: ,,a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Kétségtelen, hogy János Péterrel és Jakabbal együtt kiemelkedő szerepet vitt az apostolok körében. Ők hárman alkotják azt a legszűkebb kört az Úr körül, akik vele lehetnek kiváltságos pillanatokban: a színeváltozás hegyén, Jairus házában és az Olajfák hegyén a vérrel verítékezéskor. De még e három közül is János áll a legközelebb az Üdvözítő szívéhez, mert az utolsó vacsorán nem Péter, nem is Jakab, hanem ő hajthatta a fejét Jézus keblére. És húsvét vasárnapjának reggelén, amikor Mária Magdolna futva hozta a hírt, hogy üres az Úr sírja, Péterrel együtt futásnak eredt, látni a mondottakat, s ő, a fiatalabb ért oda elsőnek.

És János valóban fiatal volt, ha meggondoljuk, hogy az evangéliumot 90–100 között írja, Krisztus nyilvános működése pedig 28–30 közé esett. Így János volt az apostolkollégiumban a Benjamin, akit az Úr a legjobban szeretett.

Élete utolsó időszakáról sajnos keveset beszélnek a hiteles történeti források. Sőt, e forrásokban megjelenik egy János nevű presbiter alakja, akiről nem lehet biztonsággal megállapítani, hogy azonos-e az apostollal, vagy másvalakiről van-e szó. A hagyomány azonban azt mondja, hogy János Efezusban munkálkodott, és igen magas korban halt meg. Az evangéliuma utolsó részéből is erre lehet következtetni (21,22 skk.).

Abból azonban, hogy ő volt a ,,kicsi”, s hogy az Úr annyira szerette, nem szabad a kényeztetés felé szabadjára engedni a képzeletünket. Már akkor kemény munkásélet állt mögötte, amikor Jézus hívó szava hangzik feléje, hiszen halász volt a testvérével, Jakabbal együtt. A szülői házban, Zebedeus és Szalóme házában sem a puha kényelem uralkodott. Ugyanazt a nem is veszélytelen foglalkozást űzte napról napra, mint a másik testvérpár, Simon és András. Az evangélium elején pedig kiderül, hogy János már talált is magának egy szigorú mestert, és csatlakozott Keresztelő Jánoshoz, annyira szíven találta a mennyek országa közeledtét hirdető prófétai szó.

Nem sokkal később az Üdvözítő maga is kinyilvánította, hogy Jánost nem puhafából faragták: a bátyjával, Jakabbal együtt a ,,mennydörgés fiainak” nevezi őket (Mk 3,17). Ez a név jelzi, hogy nagyon is a cselekvés emberei voltak mindketten, s olykor dühös türelmetlenséggel ki is törtek. ,,Mester — jelentette az egyik napon János az Úrnak –, láttunk valakit, aki a nevedben ördögöt űzött, de nem tart velünk. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk!” (Mk 9,37). Vagy-vagy: ilyen radikálisan érti János a tanítványok jogait és kötelességeit.

Egy másik eset még jellemzőbb. Jézus tanítványaival együtt a szamaritánusok egyik falujához közeledett. A falubeliek, amikor látták, hogy Jeruzsálem felé tartó zarándokok, nem adtak nekik szállást. Akkor Zebedeus két fia megszólalt: ,,Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az istennyilát, hadd pusztítsa el őket!” (Lk 9,54). Mindjárt ott helyben Isten büntető ítéletével akarja megtorolni a Mester irányában megmutatkozó ellenséges magatartást.

Azon sem csodálkozhatunk, hogy egy szép napon éppen ez a két tanítvány áll oda Jézus elé, hogy személyes várakozásuk és reményük beteljesedését kérjék tőle. A vágyuk pedig az, hogy Jézus intézze úgy, hogy egyikük a balján, másikuk a jobbján kapjon helyet dicsősége országában (Mk 10,30–37). De a megdicsőüléshez az út a szenvedésen át vezet, ezért a Messiásnak vissza kell utasítania a tanítványok kérését, akik még mindig a nép körében élő, harcos Messiás várásában gondolkodnak. A válasz most is a mennydörgés fiaira jellemző buzgóság: a szívükben égő szeretet meggondolatlanságával, nem számolva a következményekkel, föltétel nélkül hajlandónak mutatkoznak arra, hogy igyanak az Úr kelyhéből, a szenvedések kelyhéből, és részt vállaljanak a keresztségben, melyet Krisztus magára vesz (Mk 10,38–40).

Krisztus a maga Messiás voltának kinyilatkoztatását a kereszt felé vezető úton nyilvánította ki. A készség pedig, amelyet János mutatott, nem volt üres szólam. Szeretete hősies és hűséges volt, s ennek legszebb bizonyságát az evangélium akkor szolgáltatja, amikor elmondja, hogy a szeretett tanítvány követte Mesterét végig a keresztúton. Ott állt a kereszt alatt is Jézus anyja mellett, és ott hallotta a szót: ,,Asszony, íme a te fiad!… Íme, a te anyád!” (19,26).

Krisztus megváltó halála és föltámadása a mennydörgés fiainak temperamentumos tettrekészségét is megkeresztelte és megtisztította. Ettől kezdve János minden erejével és képességével a megfeszített, de megdicsőült Messiás örömhírét hirdeti.

Szent Pál oszlopnak nevezi Jánost Péterrel és Jakabbal együtt, amikor arról beszél, hogy ők hárman a kéznyújtásukkal fejezték ki egyetértésüket a pogányok közötti evangelizációval, és hitelesítették a Pál által hirdetett evangéliumot (Gal 2,9).

A Tizenkettő közül Péteren kívül csak Jánost említi név szerint Szent Lukács az Apostolok Cselekedeteiben: ,,Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre!” — így válaszolt Péter, Jánossal együtt bátran a főtanácsnak arra a parancsára, hogy többé nem beszélhetnek Jézusról (3,1–11; 4,13–22; 8,14–25).

Mindarról, amit látott és hallott, János akkor sem hallgatott, amikor kitört a zsidó–római háború, és Jeruzsálem, valamint a templom pusztulása megpecsételte Izrael sorsát (Kr. u. 70). Annyi bizonyos, hogy mindaddig, amíg Szent Pál Efezusban működött, János nem járt ott (54–57 között). Annak azonban semmi nem szól ellene, hogy a zsidó háború kitörésekor János sok más kereszténnyel együtt elhagyta Palesztinát, és az akkori világ egyik nagyvárosában, Efezusban telepedett meg, ahogy ezt a hagyomány mondja.

Ünnepét a nyugati egyházban a 6. század óta, december 27-én ülik.

——————————————————————————–

Igaz, hogy Szent János apostol életének megismeréséhez a legfontosabb forrás az általa írott evangélium, de ezen kívül is őriz a hagyomány epizódokat az életéből.

A Szűzanya halála és mennybevitele után János Efezusba költözött, és atyja lett ennek a nagy kikötővárosnak, ahol Pál apostol és annak tanítványa, Timóteus működött. Ebben a városban találkozott János a császár keresztényüldöző gépezetével.

Az öreg apostolt is elfogták, és a bírói ítélet alapján Rómába vitték Domitianus császár elé. Rómában halálos ítéletet hoztak ellene, s a kivégzés módjául azt határozták, hogy egy forró olajjal teli üstbe kell dobni. A Porta Latina mellett tehát fölfűtötték az üstöt és beledobták az apostolt, de János, aki a tanítványok közül egyedül szenvedte végig Mesterével a kereszthalál kínjait, sértetlenül lépett ki a gyilkos fürdőből. Akkor méregkelyhet itattak vele, s mivel az sem ártott neki, Pathmosz szigetre száműzték.

E szigeten, egy viharos éjszakán, amikor a tenger dübörögve és tajtékozva ostromolta a sziklás partot, Isten egy hatalmas látomásban megnyitotta előtte a menny és a föld titkait, és föltárta neki az Egyház jövőjét. A látottak olyan félelemmel töltötték el, hogy ájultan rogyott a látomást mutató angyal lábához. Sokáig maradt elragadtatásban, s mikor magához tért, már fényes nappal volt, a látottakat pedig kővel jegyezte föl a sziklafalba. Mikor később végre egy halász hozott neki írószerszámokat, akkor pergamentekercsre írta a látomásait, és elküldte a kisázsiai egyházaknak. Így beszéli el a hagyomány a Jelenések Könyvének születését.

Amikor Domitianus császár meghalt, János visszatérhetett Efezusba. A városba érve épp egy Drusiant nevű asszonyt temettek, aki életében nagyon sok jót tett, ezért sokan siratták. Életében sokszor mondogatta, hogy úgy szeretné megérni az apostol visszatérését. János megkérte a halottvivőket, hogy álljanak meg, tegyék le a hordágyat és bontsák ki pólyáiból a halottat. Ezután Jézus nevében parancsolt neki, hogy keljen föl, és Drusiant úgy ébredt, mintha mély álmából térne magához.

Egyszer odament Jánoshoz egy pogány pap, és így szólt hozzá: ,,Ha azt akarod, hogy higgyek a te Istenedben, adj nekem jelet az ő erejéről. Kínálok neked egy próbát: mérget készítek, ha megiszod és nem esik bajod, akkor a te Istened az én Istenem is lesz!” Az apostol tétovázás nélkül beleegyezett. Akkor a pap odavitetett két halálra ítélt gyilkost. Először azoknak nyújtotta a méregpoharat, hogy lássák, János valóban mérget iszik. Előbb az egyik, majd a másik halálraítélt itta ki a kelyhet és esett össze holtan. Ezután János vette át a poharat minden félelem nélkül, keresztet vetett, és kiitta. A körülállók lélegzetüket visszafojtva nézték, mikor rogyik össze… a méreg azonban hatástalan maradt. Ez a pogány papot megdöbbentette, de még nem tért meg, hanem azt mondta: ,,Még mindig kételkedem a te Urad hatalmában. De ha ezt a két halottat is vissza tudod hívni az életbe, akkor megtagadom isteneimet, és megkeresztelkedem!” Akkor János levette a köpenyét, és fölszólította a papot, hogy takarja be vele a halottakat, ő pedig térdre borult és imádkozott. Imádságát befejezve szólt, hogy vegyék le a köpenyt az emberekről. Levették, és azok talpra álltak! Akkor a pap megtért és megkeresztelkedett.

A hagyomány azt is elbeszéli, hogy János egy alkalommal megtérített egy vadóc ifjút, és nevelését egy presbiterre bízta. Az ifjú azonban hamarosan föllázadt, otthagyta védnökét és rablók közé állt. János nem sokkal ezután keresni kezdte a presbiternél, akire eleven kincs gyanánt rábízta, s annak szomorúan meg kellett vallania, hogy a kincs elveszett. János megdorgálta hanyagságáért, majd lóra pattant és a hegyek közé vágtatott, hogy megkeresse elveszett gyermekét. Rablók közé került, akik a vezérük elé vitték. Mikor a vezér meglátta Jánost, szégyenében futni kezdett előle, mert ő volt a keresett ifjú. János azonban, az ősz öreg, utána futott, és kiáltozott neki: ,,Fiam, miért menekülsz atyád elől, aki öreg is, fegyvertelen is? Ne félj! Nekem rólad is számot kell adnom Krisztus előtt. Térj meg, édes fiam, mert Isten küldött hozzád!” Ez szíven találta az elvadult embert, és bánattal a szívében visszajött. János a kiengesztelődés csókjával fogadta, sőt később püspökké is szentelte.

Egyszer az öreg János apostolnak valaki egy eleven fogolymadarat ajándékozott, s ő szeretettel simogatta és becézte az állatot. Meglátta ezt egyik tanítványa, nevetett rajta, és így szólt a társához: ,,Nézd csak, az öreg úgy játszik ezzel a madárral, mint egy gyermek!” János akkor odafordult hozzá: ,,Mit viszel a kezedben, fiam?” ,,Egy íjat.” ,,És mit művelsz vele?” — hangzott az újabb kérdés. ,,Madarakra és vadakra vadászom vele!” — mondta a tanítvány. ,,Hogyan csinálod?” — kérdezte János. Akkor a tanítvány megfeszítette az íjat, kis ideig feszesen tartotta, majd ellazította. János megkérdezte tőle, miért nem tartja állandóan feszesen. Azt felelte rá, hogy azért, mert elfáradna, s mikor lőnie kellene, nem volna erő a karjában. Az apostol akkor így tanította: ,,Látod, így van ez az emberrel is. Nem nézheti állandóan Istent, hanem néha pihennie is kell. A sas ugyan minden madárnál magasabban szárnyal, de neki is le kell szállnia a földre. Ha az emberi lélek kipihente magát, új lángolással tud fölemelkedni az égbe.”

Mikor már nagyon öreg volt, egyre csak ezt ismételgette: ,,Gyermekeim, szeressétek egymást!” Aki ezt teszi — biztosította tanítványait –, megtette, amit tennie kellett.

Halála közeledtével az oltár mellett ásatta meg a sírját. Leszállt a sírgödörbe, imádságra tárta a karját. Ekkor vakító fény villant, s mire a körülállók újra láthattak, a szent teste eltűnt a szemek elől.

——————————————————————————–

Istenünk, ki Szent János apostol által föltártad előttünk Igéd titkait, kérünk, add, hogy amit ő oly nagyszerűen megírt, azt értelmünk kellő fölkészültségével fogadjuk be!

BOLDOG NAZAREI MATTIA klarissza (1230-1300)

A Nazarei család egyike volt a legelokelobbeknek Matelica városában (Camerino* közelében). Mattia azonban már korán Istennek szentelte életét. Ezért amikor apja házasságra akarta kényszeríteni (egyébként a házasság igen elonyösnek tunt), azt a megoldást választotta, hogy – mint Klára – megszökött hazulról a klarisszákhoz, a Szent Mária Magdolna kolostorba. Ott saját maga vágta le a haját, jelezve ezzel elhatározása komolyságát. Apja felháborodva ment utána s haza akarta vinni, Mattia azonban oly meggyozoen beszélt, hogy végül megkapta apja beleegyezését. A kolostorban a tökéletesség útján oly gyorsan haladt elore, hogy kivívta a novérek csodálatát. S amikor pár év múlva az apátno, aki Mattia nagynénje volt, meghalt, a novérek egyhangúlag ot választották apátnonek. Alázatból egy ideig nem akarta elfogadni a választást, csak akkor, amikor a camerinoi püspök a választást örömmel jóváhagyta, s ot bíztatta, vállalja el az elöljáróságot s Isten akaratát lássa ebben. Negyven évig állt a novérek élén mint elöljáró. Okossággal és szeretettel úgy tudott parancsolni, hogy a novérek sohasem szegültek ellene. A szegénység fogadalmának szellemében apai örökségét részben a szegényeknek, részben a kolostornak s a hozzá tartozó templomnak javára fordította (ezt a templomot alapjaiból o építtette), magának pedig semmit sem tartott meg. A novíciát óta gyakorolt önmegtagadásait nem enyhítette; szinte állandóan kenyéren és vízen böjtölt, vezekloövet hordott, magát ostorozta s sokszor éjszakákat virrasztott át. Krisztus szenvedéseinek átélése közben könnyei ömlöttek, néha pedig elragadtatás következett be. Jövendölés, csodatevés is elofordult. Szentségének híre mint jó illat terjedt a környéken, sokan keresték fel, hogy ügyes-bajos dolgukban segítségét kérjék. Halála idejét pontosan tudta elore. Utolsó intelmeiben novéreket a fogadalmak betartására, egymás iránti szeretetre buzdította. Közben arca csodás fényben ragyogott. Holttestét elobb fa-, majd kokoporsóba tették s a Szent Cecília oltár alsó részében helyezték el. A csodák és a megszakítatlan tisztelet láttán XIII. Kelemen pápa ünnepére zsolozsmát, szentmisét engedélyezett.
„Az alattvaló novérek emlékezzenek arra, hogy Istenért lemondtak saját akaratukról. Ezért azt akarom, hogy önként engedelmeskedjenek édesanyjuknak, aki látván egymás iránti szeretetüket, alázatukat és egyetértésüket, a hivatalból ránehezedo terhet könnyebben hordozza.”

Szt. Klára Végrendeletébol.

Imádság:

Urunk, Istenünk, te Boldog Mattia novért mennyei ajándékaiddal halmoztad
el. Add meg nekünk, hogy itt a földön erényes életét kövessük, s így az örök
boldogságban egykor társai lehessünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Nikáretész     szűz, † ~420       

Megbélyegzett Szent Teodor atya

Szent Teodor szerzetesként élt Szent Szabbász palesztinai kolostorában. Szent élete a többi szerzetes előtt tündöklött. Abban az időben Örmény Leó császár alatt újra fellángolt a szentképek elleni harc, amit a VII. egyetemes zsinat már elítélt. Az igazhitű tanítás érdekében Teodor atya Konstantinápolyba ment. A szentképek érdekében kifejtett buzgósága miatt, sebeket és börtönt szenvedett. Leó császár halála után visszanyerte szabadságát, de Teofil császár (829-42) alatt Teodor atya újra börtönbe került. A császár parancsára arcára, és testvérének Teofánnak arcára, tüzes vassal feliratokat sütöttek, amelyek az ő képtiszteletüket gúnyolták ki. Ezért nevezzük őt „megbélyegzett”-nek. Ezután a szent testvéreket a szíriai Apameába száműzték. Teodor atya itt 840 körül meghalt.

Szent Teofán atyáról, Teodor atya testvéréről október 11-én hallottunk.

Szent Teodor püspök

Teodor Konstantinápolyból származott és ott nevelkedett. Érett korában a konstantinápolyi Nagy Egyház papjává szentelték. 76-ban a császár, a nemesek, a zsinat kívánságára pátriárkává tették. Egy idő múlva, hamis vád alapján székétől megfosztották, de 683-ban újra visszahelyezték székébe. Jól kormányozván egyházát, 686 körül halt meg.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: