23 jan

LY ANDRÁS pap
*Csing-ku, 1692. +Ly-pao-tho, 1774. január 23.

Ha Ly Andrást, a kínai világi papot besoroljuk az Egyház jelentős szentjei vagy boldogjai közé, nem azért történik, mert Kína első papjainak egyike volt, nem is mint hithirdetőnek és szervezőnek jelentős sikerei miatt, hanem mert mint már a halála után írta Boldog Moye János-Márton (lásd: 251. o.): ,,Non est inventus similis illi (nem lehetett hozzá hasonlót találni), — a legragyogóbb talentumokkal rendelkezett, számos könyvet írt, s az üldözések és zaklatások egész sorát állta ki”. Egy ismerőjének ehhez a bizonyítványához csatlakozik az a szerencsés körülmény, hogy kínai papok tollából való dokumentummal rendelkezünk, amely egyedülálló nemcsak Kína, hanem az egész világ missziós történetében; egy latinul írt naplóval, amely 1924. évi kiadásában 677 sűrűn nyomott oldalt tesz ki. Az európai hithirdetők és kínai munkatársaik bizonyságait megerősíti ez a napló, amelyet egyáltalán nem kinyomtatásra szántak, és csak 1906-ban vált ismeretessé Adrien Launay, a párizsi missziós szeminárium történésze és levéltárosa révén.

Ly András 1692-ben született Senszi tartományban, de már gyermekkorában Szecsuán tartományba került; a párizsi misszionáriusok, La Baluere és Basset vették magukhoz az eszes gyermeket, és már a latinra is tanították. Amikor a hithirdetőknek az 1707. évi rítusvita következtében el kellett hagyniok Szecsuán tartományt, a tizenöt éves András is csatlakozott hozzájuk. Makaóban kapta meg a tonzúrát 1709-ben Ch.-T. Maillard de Torunon (1668–1710) pápai legátus kezéből, olyan kínos kísérő körülmények között, hogy ezek egész életére belevésődtek emlékezetébe. Az összegyűlt európai misszionáriusok között ugyanis egyesek kikeltek a kínaiak pappá szentelése ellen, s egyikük ez alkalommal erre a kemény ítéletre fakadt: ,,A kínaiak büszkék, állhatatlanok és hálátlanok, s ezért nem szabad őket pappá szentelni”. Még a párizsi misszionáriusok kantoni hivatalában is hallania kellett később ilyen szavakat: ettől kezdve ugyanis András Ayuthiának, Sziám egykori fővárosának a párizsi misszionáriusok által alapított szemináriumában végezte tanulmányait.

Miután 1725-ben msgr. de Cicé, Sziám apostoli vikáriusa pappá szentelte, a következő évben ismét Kínába ment. A párizsi misszionáriusok kantoni prokurátora a fiatal papnak a Fukien tartománybeli missziós területet jelölte ki, amelyet az ottani hithirdetők a későbbi vértanú püspök, Boldog Sanz Péter (lásd: 298. o.) vezetése alatt gondoztak. Már három év múlva azonban egy üldözés menekülésre késztette, két évvel később pedig súlyos betegsége arra kényszerítette, hogy hagyja el Fukient, és a párizsi misszionáriusok kantoni képviseletén keressen gyógyulást. Mivel azonban az orvosok úgy ítélték, hogy Fukien tengeri klímája káros az egészségére, a prokurátor Szecsuán hegyes vidékére küldte, az ott tevékenykedő hithirdetőkhöz, Joachim de Martiliat-hoz ( 1706–1755), aki a következő időkben azután atyai barátja lett. Szecsuáni együttes munkájuk csupán rövid életű volt, mert az akkori apostoli vikárius, Müllener német lazarista unszolta őket, hagyják el Szecsuán tartományt és Hukuangban tevékenykedjenek. Csak 1737-ben adta át a Propaganda Kongregáció Szecsuán tartományt jogszerűen a párizsi misszionáriusoknak. J. de Martiliat-t Yünnan apostoli vikáriusává nevezték ki, és msgr. Müllener 1741-ben püspökké szentelte. Msgr. Müllener és utódja, a dominikánus Maggi halála után reá hárult Szecsuán, Hukuang és Kveicsu vezetése is. Mielőtt még azonban Joachim de Martiliat püspök lett volna, Andrással együtt sínylődött a kínai börtönben. A fogság mind enyhébb lett, végül visszaadták a szabadságukat.

1746-ban a Fukien tartományban dühöngő keresztényüldözés átcsapott Szecsuánba is. Martiliat és András egyik helyről a másikra menekült, míg végül a püspök számára nem maradt más hátra, mint hogy Makaóban keressen menedéket. Röviddel megérkezése után,1747. január 17-én írt kínai munkatársának, hogy amennyire lehetséges, a misszió minden eseményéről és kérdéséről szabályszerűen értesítse. András örömmel vette ezt a megbízatást, és évről évre rendszeresen elküldte Makaóba csaknem naponta készített feljegyzéseit. A naplóvezetés annyira szokásává vált, hogy püspökének halála (1755) után is folytatta. Ez az a napló, amely 1747. június 15-ével kezdődik, és amelyet 1763 végéig folytatólagosan vezetett a párizsi misszionáriusok makaói prokurátora számára.

Ez a napló nemcsak a szecsuáni fiatal misszió és a szomszédos tartományok egyháztörténetének különösen értékes forrása, hanem különösképpen tanulságos az üldözések alatti missziós módszerek és lelkipásztorkodás szempontjából is. Ezen túlmenően kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük egy akkori kínai pap jellemét és magatartását.

6.000 keresztény élt Szecsuánban, amikor Andrásra hárult a gond és felelősség az óriási területen szétszórt seregért. Hogy e kicsiny nyájak nagyobb részben kitartottak a hitük mellett, és új megtérésekkel még gyarapodtak is, az ennek az egyszerű és alázatos kínai papnak az érdeme. Ha meggondoljuk, hogy Szecsuán tartomány 566.000 négyzetkilométer, megértjük, mekkora fáradságot és lemondást követelt a keresztényeknek csupán a gondozása is, hozzátéve, hogy Andrásnak nem volt valami jó az egészsége; felfogjuk továbbá, hogy emberileg egyszerűen lehetetlen volt oly sok, többnyire magányosan lakó keresztényt szabályos időközönként felkeresnie. Éveken át nélkülözniük kellett a papi segítséget és tanítást. Sok helyütt ezért kihűlt a hit, és így teljességgel érthető a hithirdető gyakran ismétlődő panasza a keresztények tudatlansága, a pogány erkölcsök és néhány aposztázia miatt. 1750-ben egy másik kínai pap, Ly Lukács érkezett a sziámi szemináriumból Szecsuánba; idősebb névrokona gondos apaként látta el, és bevezette a missziós munka gyakorlatába.

1754-ben kapta meg első francia hithirdetőjét, Lefévre-t munkatársául, aki azonban méltóságon alulinak találta, hogy tanácsokat fogadjon el egy tapasztaltabb kínai paptól. Ismét üldözések kezdődtek, s ezek során mindkettő, András és Lefévre is áldozatul esett. Fogságból fogságba hurcolták őket, amíg végül azután a francia misszionáriust Makaóba száműzték, majd azután 1792-ben a francia forradalom áldozataként kellett meghalnia; Andrást viszont mint kínait szabadon engedték. 1756-ban lépett a missziós területre François Pottier, a későbbi apostoli vikárius, és kezdettől fogva szívélyes és bizalommal teli érzéseket táplált kínai testvére iránt. Pottier hamarosan jogilag András felettese lett, mert Martiliat halála (1755) után a Propaganda Kongregáció a már Makaóban tartózkodó P. Raymondot Szecsuán apostoli vikáriusává nevezte ki, ő pedig Pottier-t a vikáriusává. 1762-ben azután a sziámi szeminárium egy professzorát, P. J. Kerhervét nevezték ki apostoli vikáriussá. Ő Andrást javasolta püspöknek és apostoli vikáriusnak a Propaganda Kongregáció számára: ,,Ly András úr bizonnyal alkalmasabb lenne erre a posztra. Ez a tiszteletreméltó hitvalló mindenkinek a megítélése szerint a szecsuáni misszió lelke és támasza. Püspökké szentelése a szecsuáni keresztények hitét újból megélénkítené, a szeminárium tanulóit pedig reménységgel töltené el… a keresztelések száma megsokszorozódna…”

A hithirdető kívánsága nem teljesült ugyan, mert 1767-ben Pottier-t választották meg apostoli vikáriussá, azt mégis mutatja, hogy milyen nagyra becsülték missziós körökben a kínai papot. András ebben az időben bizony már öreg és megtört volt ahhoz, hogy felnőhessen ilyen feladatra. 1761 után egy üldözés alkalmával hosszú börtönt kellett elviselnie. Amikor kiszabadult, betegsége és nagyothallása nem tette többé lehetővé, hogy szétszórt keresztény közösségeket gondozhasson. Pottier helyettes vikárius ezért rábízta a Csengtu város közelében levő, mintegy 700 keresztényt számláló közösséget. Itt nemcsak — mint előzően — termékeny lelkipásztori tevékenységet fejtett ki, hanem elindított egy új munkát is: megalapította Kína első kisszemináriumát, hogy előkészítse azokat a tanulókat, akik a sziámi szemináriumban akarták folytatni tanulmányaikat. A mindenfelé uralkodó nagy szegénység miatt a misszionáriusok ezt ,,Krisztus születése szemináriumának” (Séminaire de la Nativité) nevezték. Pottier, aki 1769-ben megkapta kinevező bulláját, ide hívta a misszionáriusait — köztük Franciaországból és Sziámból való erősítések is voltak –, hogy velük együtt közösen végezzen lelkigyakorlatot püspökké szentelése előtt. Alig kezdték meg azonban ezt, amikor hirtelen felbukkanó csapat tört rájuk, három mandarinnal az élén. Mindenki menekült, amilyen gyorsan csak tudott. Csupán Gleyo misszionáriust fogták el, aki 1777-ig a kínai börtönökben szenvedett. Andrásnak is sikerült elmenekülnie és ismét új menedéket találnia. 1770-ben egy feljelentés következtében mégis arra kényszerült, hogy az újból megnyitott kisszemináriumot feloszlassa és meneküljön. A szeminaristákat Sziámba tudta küldeni, maga pedig egy kicsi, távol eső közösségben, Ly-pao-thóban talált utolsó földi menedékhelyére. Itt halt meg 1774. január 23-án, nyolcvankét éves korában.

E rövid életrajz sajnos csak halvány képet tud nyújtani a kínai pap gazdag személyiségéről. Különösen az első években mutatkozott kiváló szervezőnek. Naplói számos pontos évszámot tartalmaznak, a keletkezőben levő új közösségek vásárlásait és bérleti szerződéseit, fáradozásait a hitoktatók és keresztény elöljárók elmélyültebb képzése érdekében, és gondoskodását a Makaóval való kapcsolat fenntartásáról s az évenként küldött futárokról. Emellett igazi hithirdető volt, aki minden kínálkozó alkalmat kihasznált, hogy a pogányokkal megismertesse a keresztény hitet és jártassá tegye őket benne.

Egy sor általa szerkesztett írás állt a pogányok térítésének szolgálatában. Módszere a párizsi misszionáriusok alapvetését követte, s egyszerűsített formájában mint ,,alulról felfelé” történő haladás jellemezhető (ellentétben a jezsuitákéval, amely ,,felülről lefelé” akart haladni). Folytonosan új közösségek alapítására törekedett, s ezeket azután egészséges és vallásos családok magva köré tömörítette. Hogy ez a rendszer is eredményes volt, mutatja az a tény, hogy Szecsuán a hierarchia 1947. évi felállításakor már nyolc egyházmegyére oszlott (közülük három a kínai világi klérusé volt). A már megnyert keresztényekre irányuló lelkipásztori tevékenységét is alig méltathatjuk kellőképpen. A szentmise ünneplése, kivált a nagyobb ünnepeken, amikor a keresztények messziről sereglettek össze, központi ügy volt számára. E célból általánosan érthető kínai nyelvre fordította le az Ordo Missaet; Moyéval imakönyvet adott a keresztények kezébe, amely felettesei utasításainak megfelelően csak az Egyház liturgikus könyveiből való imádságokat tartalmazta. A kínai újévnek, a kínaiak fő ünnepének megülését nagy szeretettel és alkalmazkodással igyekezett valóban vallási liturgikus ünneppé formálni.

Egész misszióspapi élete számára érvényes eme alázatos vallomása: ,,A lelkipásztorkodás és a papi hivatal a művészetek művészete. Senki nem állíthatja, hogy bármely halandó akkora bölcsességgel, tudománnyal és isteni okossággal rendelkezik, amelynek birtokában sohasem téved le a helyes útról. De őszintén és férfiasan küzdöttem”.

Szent Emerencia (Emerenciána)     vértanú, † 304           

Szent Ildefonz     püspök, hitvalló, † 667       

Alamizsnás Szent János     hitvalló, † 616           

Szent Kelemen és Agatangel vértanúk

Kelemen a galáciai Ankirában született pogány atyától és keresztény anyától. Atyja korai halála után anyja nevelte és kereszteltette meg. A gyermek jó előhaladást tanúsított a keresztény életben. 12 éves volt, amikor halálos ágyán fekvő anyja megjövendölte neki a vértanúságot. Anyja halála után anyja barátnője, a gazdag, istenfélő és gyermektelen Szofia vette őt magához és saját jó példájával nevelte a keresztény erényekben. Abban az időben nagy éhség támadt Galáciában. Egyes pogányok, élelmiszer hiányában kidobták gyermekeiket. Szófia összeszedte ezeket a szerencsétleneket, táplálta és nevelte őket. Nagy segítségére volt ebben Kelemen. Tanította ezeket a gyermekeket és készítette a szent keresztségre. Erényes életének híre volt, hogy 20 éves korában megválasztották Ankira püspökévé. Nemsokára kitört Dioklécián császár üldözése a keresztények ellen. Kelement is elfogták, kihallgatásra vitték, és ő bátran megvallotta hitét. Sok kínzást kellett kiállnia különböző városokban különböző hóhéroktól 28 éven keresztül. Csodálták, hogy ezek ellenére élve maradt. Fára függesztették, éles vasakkal szaggatták, úgy, hogy csontjai kilátszottak. Ütötték, lassú tűzön sütögették. Isten csodásan meggyógyította a szenvedő testet. Börtönbe vetették, vadállatok eledelére adták, zsákba varrva tengerbe dobták, mégis sértetlen maradt. Kínzásai közben sok csodát tett, betegeket gyógyított és sok pogányt térített Krisztus hitére. Vértanúi halála istentisztelet közben történt. Az oltárnál állva, az üldözők rátörtek, hátulról levágták fejét, amely az oltárra esett. Ez 312. január 23-án történt.

Kelemennel szenvedett az ő tanítványa Agatangel vértanú. Ő egyike volt azoknak, akik a római börtönben őrizték Kelement. A szent főpap térítette a keresztény hitre. A főpap társa lett a szenvedésekben Rómától Ankiráig. Húsz évig szenvedett a börtönben, aztán karddal lefejezve lett Krisztus vértanúja.

ALBERTONI Boldog LUDOVIKA özvegy, III. r. (1471-1533)
Elokelo római családból származott. Kiváló erényei miatt már hajadon korában leánytársai példaképe lett. Jakab nevu nemes ifjúhoz adták férjhez. A házasságból három leány született, akiket Ludovika istenszeretetre és a bun kerülésére nevelt. Férje halála után felvette a ferences III. rend ruháját és abban járt. Az imának, önsanyargatásnak, jótékonykodásnak élt. A szegényeken legszívesebben titokban segített. Megtette, hagy a kenyérbe rejtette a pénzt s így segített a rászorulókon. Amikor maga is szegénnyé lett, örült, hogy hasonlóvá lehetett a szegény Üdvözítohöz. 1527-ben átélte Róma feldúlását V. Károly császár zsoldosai által. Sokat elmélkedett Jézus szenvedéseirol, követve a ferences hagyományt. Megkapta Istentol a könnyek adományát. Gyakran sírt Jézus szenvedése és saját bunei miatt. A ferences hagyomány·tud csodáiról, jövendöléseirol is. Az elore megmondott napon, 1533. jan. 31-én halt meg. Sírja a Tiberis-menti Szent Ferenc templomban (S. Francesco a Ripa) egy oldalkápolnában van. Ezt a kápolnát még életében építtette családja. Ludovikát 1671-ben avatta boldoggá X. Kelemen pápa. A boldoggá avatás után hamarasan, 1675-ben Bernini, a híres szobrászmuvész gyönyöru márványszobrot faragott: a haldokló Ludovikát ábrázolja. Szent Ferenc idejében a mostani templom közelében zarándokház volt, Szent Ferenc itt szokott megszállni társaival, amikor Rómában járt. A közelben van Settesoli „Jakóba testvér” háza, aki vendégül szokta látni szeráfi atyját. Tetemesen hozzájárult a Vízparti Szent Ferenc templom építési költségeihez.
„Ügyeljetek, hogy ne az emberek szemeláttára s az o kedvükért tegyétek a jót, így semmi jutalom nem vár reátok mennyei Atyátoknál. Amikor tehát alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb. Így alamizsnád titokban marad, és Atyád, aki a rejtekben is lát, megfizet neked.” (Mt 6, 1-4).


Imádság:

Istenünk, Boldog Ludovika különösen kitunt a szegények iránti szeretetben; közbenjárására add, hogy téged minél jobban szeressünk, felebarátainknak pedig szolgálatára legyünk. Krisztus, ami Urunk által.

Boldog Margit     szerzetes, † 505       

WARD MÁRIA rendalapító
*Mulwith, 1585. január 23. +Hewarth, 1645. január 30.

1585. január 23-án született, amikor I. Erzsébet idejében a katolikusokat elkeseredetten üldözték. Olyan környezetben nőtt fel, amely vallását buzgón gyakorolta, és szilárdan kitartott a katolikus Egyház iránti hűségében. Szülei gyakran kockáztatták az életüket, amikor papot rejtettek el a házukban. Nagyanyjának, Wright Orsolyának, akinél Mária korai gyermekségének néhány évét töltötte, a hite miatt tizenegy évig tartó fogságot kellett elszenvednie. Mária éber lélekkel fogadta magába a nagy angol hitvallókról és vértanúkról szerzett értesüléseit.

Isten gazdag adományokkal halmozta el: kiemelkedő természetes bájjal, világos értelemmel és hajlíthatatlan akaraterővel; ő pedig fel is használt mindent, hogy mindig mindenben Isten nagyobb dicsőségére járjon el.

Már korán érezte szerzetesi hivatását. Mivel Angliában minden kolostort feloszlattak, külföldön akarta célját elérni. Családja és barátai ellenezték tervét; árulásnak tűnt számukra, hogy olyan időben, amikor a fenyegetett angol egyház rászorul minden hű gyermeke tevékenységére, valaki a kolostor békéjébe akar visszavonulni. Ugyanakkor a westmorelandi gróf örököse Mária kezére pályázott, s ezzel a házassággal sokat nyert volna a katolikusok ügye. Kezdetben Mária gyóntatóatyja is úgy látta, hogy ez a kapcsolat Isten akarata, csakhamar felismerte azonban, hogy felfogása keresztezi Isten terveit. A huszonegy éves Mária a flandriai Saint-Omer klarissza kolostorába került. (A rend megválasztásában teljesen papi tanácsra hagyatkozott; kívánsága csak az volt, hogy ,,a legszigorúbbat válassza, hogy lelkét ne csak részben, hanem teljesen és mindenestül Istennek adhassa”.) Azt remélte, hogy a visszavonult szemlélődésnek és a zsolozsma istendicséretének élhet majd, de a helyét a kolduló nővérek között jelölték ki. Naponta be kellett járnia a környék falvait, s gyakran gúnyos beszédek kíséretében, és az összeroskadásig kimerülve élelmet gyűjteni a kolostor számára. Nehezítette helyzetét egy térdén támadt gennyes kelevény. Mária mindenben Isten akaratát látta, de csaknem egy év múlva a kolostor általános vizitátora alkalmatlannak találta erre az életmódra. Letette a szerzetesi ruhát, elhagyta a vallon konventet, és egy sugallat hatására ugyanott kolostort akart alapítani a klarissza rend angol tagjai számára, s erre a célra fordította vagyona nagy részét.

Novíciaként belépett az új kis közösségbe, ahol imádkozva és vezekelve mélységes belső békét élvezett. Csakhamar úgy érezte azonban, hogy Isten ellenállhatatlan erővel ragadja meg; így közölte később: ,,Legnagyobb vigasztalásom annak felismerése volt, hogy Istennek terve van velem. Eközben megmutatkozott számomra, hogy nem kell megmaradnom Szent Klára rendjében; valami mást kellett tennem, de hogy mit és milyen természetű dolgot, azt nem láttam és nem is tudtam kitalálni. Csak azt értettem meg, hogy ez valami jó és Isten akarata szerinti dolog lesz.”

Hónapokon át próbálta Mária főnöknője parancsára félretenni ezt a megtapasztalását, mint amit az ördög az ő megzavarására sugallt, és a számára oly kedves kolostori életet tovább folytatni. Végül azonban Isten egyértelmű hívását kellett felismernie, s meg nem értve és megvetetten elhagyta a kolostort.

Miután így három évet a kontinensen időzött, visszatért a családjához Londonba. A következő hónapokat világi apostolkodással töltötte. Haldoklókat és betegeket látogatott, előkészítette őket a pap jövetelére, gyermekeket oktatott a hitigazságokra, gondozta a szegényeket, báli ruhában elvegyült a nemesi társaságban, arra gondolva, hogy itt is embereket vezessen vissza az Istenhez. Mária csakhamar talált fiatal munkatársakat. Amit azonban tenni tudtak, csekély volt. Szükségesnek látszott, hogy Anglia fiatalságát a hit alapjaira oktassák, és meg is erősítsék benne, hogy később képviselhessék majd hazájukban a katolikus Egyház ügyét. Mária biztos helyen, a kontinensen telepedett le, első hét társnőjével és növendékeinek egy csapatával, s Saint-Omerben megalapította első iskoláját. Az oktatás és (járványos időkben) a betegek ápolása mellett az ,,angolkisasszonyok” a kor özvegyi ruhájába öltözve apácaéletet éltek, de klauzúra és zsolozsma nélkül. Voltak, akik ezt nehezményezték, mert nem felelt meg az Egyház hagyományának. Ward Máriától azt kívánták, hogy közösségével csatlakozzék valamelyik meglévő női rendhez, és hogy jóváhagyott regula szerint éljen. Ő ezt elutasította, de nem tudta megmagyarázni, hogy valójában mit akar intézetével, miután ő maga évek óta bizonytalanságban maradt felőle. Végre 1611-ben megkapta Isten titokzatos útmutatását, és felismerte célját. Megbízatásának végrehajtása minden ellentmondással szemben könnyű lett számára, összevetve a korábbi évek sötétségével. Arra törekedett, hogy Isten akaratával szembe ne állítson önmagában semmiféle akadályt, hogy Isten végrehajthassa általa művét.

Miközben a tagok száma és munkája is megnövekedett a kontinensen, Mária visszatért Angliába, és Londonban megalapította első házát. Tevékenysége nem maradt sokáig elrejtve. Fejére nagy vérdíjat tűztek ki. Legelkeseredettebb ellensége, a canterbury anglikán érsek azt mondta róla: többet ártott, mint sok pap, és szívesen kicserélte volna hat-hét jezsuitával. Miközben országszerte kutattak utána, tárgyalás végett önként a palotába ment, és amikor hiába várt üldözőire, belevéste nevét az egyik ablakba.

Attól kezdve életének nagy részét a kontinensen töltötte; egyre újabb házakat alapított, és fáradozott az egyházi jóváhagyásért. Ma érthetetlennek tűnhet, hogy eszméje: ,,valamiféle vegyes életmód” — tudniillik a kolostori élet összekapcsolása ,,a felebaráti szeretetnek a kolostoron belül el nem végezhető gyakorlataival” — oly nagy ellenállásra talált. Ennek történeti alapjai összetettek. Szerepet játszhattak benne a személyét és művét ért rágalmak, továbbá a jezsuita rend tagjainak ellenállása is, akik féltek a ,,második rendtől”. Más oldalról mint ,,jezsuita nők” ellen — ahogy a nép nevezte őket — a jezsuita rendnek az Egyházon belüli ellenfelei léptek fel velük szemben. Mária következetes törekvése, hogy intézetét (Institutum Beatae Mariae Virginis = A Boldogságos Szűz Mária Intézete) közvetlenül a pápának rendelje alá, ellenfeleket támasztott számára a püspökök között.

A Szentszék elé terjesztette intézetének tervét, római útra is vállalkozott, hogy ügyét maga tárja a pápa és a bíborosok elé; házat nyitott Rómában, hogy mindenki meggyőződhessen ügyének igaz voltáról — mindez mégsem tudta feltartóztatni az intézetre mért megsemmisítő csapást. Voltak már házai Saint-Omerben, Londonban, Ličge-ben, Kölnben, Trierben, Rómában, Nápolyban, Perugiában, Münchenben, Bécsben, Pozsonyban; az intézet taglétszáma már százakra emelkedett, amikor VIII. Orbán pápa 1631-ben kiadott bullájával feloszlatta. Magát Máriát mint eretneket egy müncheni klarissza kolostorban őrizték. Halálos betegen elmondhatta: ,,Sohasem mondtam vagy tettem semmit, sem nagyot, sem kicsit Őszentsége vagy a szent Egyház tekintélye ellen”. Inkább lemondott volna a haldoklók szentségéről, mint hogy a visszavonás látszatába keveredjen. Visszanyerte egészségét, és három hónap múlva elengedték a fogságból. Életműve darabokban hevert, házait feloszlatták, a nővéreket hazaküldték. Mária azonban töretlen erővel indult el harmadik római útjára, és a pápa lába elé vetette magát, aki megengedte, hogy néhány társnőjével együtt az ő különleges felügyelete és oltalma alatt megnyisson egy házat, és lányok nevelésével foglalkozzék. Müncheni házát is visszaállíthatta. Lassanként újból növekedni kezdett alapítása.

Mária azonban arra érezte magát hivatottnak, hogy visszatérjen hazájába. Anglia megtérítésének szentelte élete utolsó éveit Londonban és Yorkban. 1645. január 30-án halt meg.

Alapításának jóváhagyását nem érte meg. 1703-ban a szabályzata jóváhagyást nyert ugyan, de 1749-ben XIV. Benedek pápa megtiltotta, hogy rendalapítóként tiszteljék. Ezt a tilalmat 1908-ban X. Pius feloldotta, miután az angolkisasszonyok rendjét már 1877-ben jóváhagyták. 1978-ban kapta meg a rend a Szent Ignác-i konstitúciók használatának jogát.

XII. Pius a világi apostolok 1951-ben tartott kongresszusán úgy emlékezett meg Ward Máriáról, mint aki ,,a katolikus Angliával ajándékozta meg az Egyházat történelmének legsötétebb és legvéresebb óráiban”. A mai Egyház feladata, hogy méltányolja Ward Mária apostoli eszméjének hatékonyságát és személyének sugárzó erejét.


Szent Mauvszim atya

Szentünk a IV. században élt Szíriában. Falujában egyszerű nevelést kapva jó előmenetelt tett a keresztény erényekben. Később egy helységnek lett szellemi vezetője. Azt tette és mondta, ami az Isten törvényében van. Önkéntes szegénységet vállalt magára és teljesen átadta magát a szegények szolgálatára. Kunyhójában az egyik edény a kenyéré volt, másik az olajé. A szükséget szenvedőt saját kezével elégítette ki, és a két edény mindig tele volt. A IV. század végén hunyt el.


Irgalmas Szent Paulin püspök

Paulin a franciaországi Bordeauxban született nemes és gazdag családból. Kiváló képesítést kapott, a szenátori tisztségig vitte. Házasságra lépett, és 25 éves korában felesége térítette a keresztény hitre. Megismerve az igaz hitet, Paulin lemondott a tisztségről eladta gazdag vagyonát és a keresztény szeretet cselekedeteire fordította. Mivel nem volt gyermekük, árvákat fogadtak örökbe és nevelték őket. Azután feleségével Spanyolországba utaztak és Barcelona környékén teljes önmegtartóztatásban éltek. Szent életéért Barcelona lakói kérésére pappá szenteltette magát. Később a kampániai Nólába ment, ahol a püspök halála után őt kívánták püspöknek. Egész lélekkel állt be utána püspöki hivatásának gyakorlásába. Amikor Alarik gótjai kifosztották Nólát is, a szent főpap az egyház kincseiért egymásután váltotta ki a keresztény foglyokat. Egy özvegyasszony egyetlen fiáért már nem tudott fizetni. Őmaga lett a váltságdíj érte. Afrikában mint kertész szolgált a király rokonánál. Amikor felismerték a többi rabbal együtt hazaküldték. Paulin 431-ben fejezte be életét istenes halállal, közvetlenül a Liturgia után.

PENYAFORTI SZENT RAJMUND 1175 Barcelona közelében született, Pennafort várában. Családja a királyi házzal állt rokonságban. Tehetségesen tanult, híres tanár volt.

A barcelonai egyházmegye kanonokja lett, majd a domonkos rendbe lépett. IX. Gergely pápa rendeletére az egyházjogi dekretálisok gyűjteményét állította össze.

Később rendje elöljárója lett, igen jó szabályokkal kormányozta rendjét. A bűnbocsánat szentségének jó és gyümölcsöző kiszolgáltatásáról szóló ‘Summa casuum’ című írása kiemelkedő.

Támogatta a fogolykiváltók rendjének megalakulását és működését.

1275. január 6-án halt meg Barcelonában. 1601-ben avatta  szentté VIII. Kelemen pápa, 1671-ben került be a római kalendáriumba, akkor január 23-ra. A liturgikus reform során került ide, közelebb halála napjához.

Példája:
    Legyél sokoldalú és nagyon szorgalmas!

Szent Szalaman atya

Szalaman az Eufrátesz nyugati partján fekvő Kaperszán városából származott. A magányosságra vágyva, a folyó túlsó partján talált egy magányos barlangot, abba bezárkózott, és imádságban, elmélkedésben, megtartóztatásban élte hallgatag életét. Egyedül Istennel beszélgetett. Mivel senkihez nem beszélt, a folyó másik partján élő lakosok éjszaka mentek el kunyhójához, hogy hallgassák imádságát. A lakosok szétszedték kunyhóját és átvitték őt magukhoz a másik oldalra. Elhunyt 400 körül.
Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: