17 jan
DOLLENCZ ALFRÉD vértanú (1853-1920)
A Torontál megyei Nagyszentmiklóson született s 1876-ban lépett be a Ferencrendbe, a Mariana tartományba. 1882-88-ig mint ünnepélyes fogadalmas testvér Pozsonyban muködött sekrestyésként. Ekkor régi vágya teljesült: a Szentföldre került. Ain-Karemben, majd Jeruzsálemben volt a missziós atyák szolgálatára, utána két pap rendtársával a törökországi Mugiukderesiben, egy szilíciai községben szolgált. A Ferences Martyrologium szerint „a kereszténység atyjai, orvosai, tanítói, papjai voltak.” Árvagyermekeket is gondoztak. (E városban már a 19. században is muködtek ferencesek, 1895-ben itt szenvedett vértanúságot Boldog Lilli Szalvátor – lásd nov. 22. – és hét örmény keresztény). A környéken 1919 óta a. hatalom a franciák kezében volt. A mohamedánok szüntelenül lázongtak az európaiak s általában a keresztények ellen. Mikor fovárosuk is a franciák kezére került, bosszúból kétezer keresztényt gyilkoltak meg. Alfréd testvér és társai is aggódtak, mi lesz velük és árváikkal. A környéken már mindenfelé üldözték a keresztényeket. Egyik napon beállított hozzájuk egy Oglu Ali nevu férfi, és barátságot színlelve azt ígérte nekik, hogy házában elbújtatja oket az árvákkal együtt. Sajnos hittek neki és elmentek vele. Amikor Ali házába értek, az elovette pisztolyát s agyonlotte a három ferencest 1920. jan. 23-án. Egy misszionárius társa kevéssel Alfréd testvér vértanúsága elott ezt vallotta. róla: „Szerencsés vagyok, hogy együtt lehetek Alfréd testvérrel, mert azonfelül, hogy vigyáz a templomra, a hospiciumra (rendházra), segítségemre van még mint gyógyszerész, mint orvos, és gondozza mindazokat, akik csak betegként jelentkeznek a. misszióban.”
„Megaláztál minket a sakálok földjén,
ránk borítottad a halál árnyékát…
Teérted gyilkolnak mindennap bennünket,
és leölésre szánt juhoknak tekintenek.
Kelj fel, miért alszol, Uram,
kelj fel és ne taszíts el mindörökre.”
43. zsolt.


Imádság:

Istenünk, te Alfréd testvért, aki dicséretes szorgalommal tevékenykedett a misszió szolgálatában, a vértanúság dicsoségével tuntetted ki, add, hogy példája minket is ösztönözzön Krisztus követésére. Ki élsz és uralkodol mindörökkön örökké.

REMETE SZENT ANTAL
*Kome (Egyiptom), 251/52. +356.

Aki rászánja magát, hogy annak a Szent Antalnak az életét kutassa, akinek a kereszténység a legrégibb időtől fogva a ,,Nagy” megtisztelő jelzőt adta, készüljön föl jónéhány meglepetésre. Még ha elutasítja is az egész csodás színjátékot, amely körülfonja az Antal-legendát, kénytelen lesz számos dolgot csodálkozással tudomásul venni. Tulajdonképpen már az is szinte érthetetlen, hogy több mint 1600 év után még mindig emlegetik a nevét. Hiszen Antal csak egy szegény közép- egyiptomi fellah, földműves volt, és nem vitt végbe semmiféle történelemalakító tettet, mint ahogyan nagy államférfiak vagy egyházi kiválóságok szokták. És mégis csak ,,csodára” gondolhat az ember, amikor alaposabb vizsgálódás után látja, hogy neve milyen mélyen belevésődött az osztatlan kereszténység történetébe, hogy alakjából micsoda magával ragadó erő áradt, amely sok kortársát is elbűvölte; s amikor fölismeri, hogy ez a világtól futó remete, aki egyre nagyobb magányra törekedett, indította el a monasztikus élet hatalmas mozgalmát, amely a külső és belső támadások dacára sok-sok évszázadon át fennmaradt, és még ma is töretlen. És ha az ember azt is tudja, hogy éppen az európai kereszténység — különösen a 14. és 18. század között — a Szent Antal-tiszteletnek hányféle változatát hozta létre, akkor önkéntelenül szeretne közelebbit és pontosabbat tudni erről az emberről.

Antalt alakját a korai idők legtöbb szentjénél több legenda övezi, amelyből költők és más művészek merítettek ihletet; elég, ha csak a festő Matthias Grünewaldra (+ 1528) hivatkozunk. Ezek a legendák alkalmas irodalmi formák az érzékfeletti valóság megközelítésére.

Antalról azonban nemcsak a legendák elbeszélései állnak rendelkezésünkre, hanem cáfolhatatlan, történelmi súlyú tanúbizonyságok is, amelyeket nyugodtan összevethetünk régi korok más történelmi személyiségeiről tanúskodó forrásokkal. Ez ugyan nem állítható minden megszorítás nélkül arról az Antal-életrajzról, amelyet Alexandriai Szent Atanáz érsek 365 táján, tehát alig tíz évvel a nagy szerzetes atya halála után írt. Ez az antik regényformát követő életrajz ugyanis túlságosan célzatos irat ahhoz, hogy történelmi utalásaiban gyanútlanul meg lehessen bízni. Nagyon is világosan fölismerhető a szándék, hogy a szerzője keresztény hősi eposzt akart írni.

Rajta kívül vannak azonban megbízható tanúságtevők a 4. század szerzetesi irodalmából, különösen Pakhomiosz írásai. Ott van azután az a hét levél, amely Antaltól ránk maradt. Ezekben egyénisége természetesen háttérben marad a tárgyalt kérdések mellett. Mindenekelőtt az Atyák mondásai (Apophtegmata Patrum) címen ismert nagy gyűjteményben találhatók tetemes számban Antal mondásai, amelyekből jobb képet kapunk egyéniségéről, mint hosszú beszédekből vagy beszámolókból.

Amikor Antal 251-ben vagy 252-ben megszületett Koméban, Közép- Egyiptom egyik falujában, a régi kereszténység éppen talán legsúlyosabb megpróbáltatását élte át. Decius császár (249–251) restaurációs politikájának megfelelően keresztényüldözést indított, amely az egész Római Birodalomra kiterjedt. Egyetlen keresztény sem volt már biztonságban, függetlenül attól, hogy az Imperium Romanum melyik tartományában élt: ma vagy holnap a császári törvényszék elé hurcolhatták. És sokan bizonyultak gyengének. Annál fenségesebben ragyogott a hűségesek hitvalló bátorsága. A következő évtizedekben, egészen 313-ig, amikor Konstantin császár kiadta a milánói türelmi rendeletet, a kereszténység vállalása életveszélyt jelentett. Aki meg akart maradni kereszténynek, annak állandóan készen kellett lennie a vértanúságig való helytállásra.

Antal jómódú házban nőtt föl. Amikor húsz éves lett, meghaltak szülei, és ráhagyták a családi örökséggel való gazdálkodást és a húgáról való gondoskodást. De egyszer csak történt valami, ami egy csapásra véget vetett annak, hogy a fiatalember csak úgy békésen éldegéljen a világban. Egy alkalommal a szentmisén az igehirdetésre figyelve hirtelen belévágott a fölismerés, hogy neki szól az, amit a lektor Máté evangéliumából éppen olvasott: ,,Ha tökéletes akarsz lenni, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között… Aztán gyere, és kövess engem!” Az ige nem volt ismeretlen előtte, de az ifjú Antal úgy érezte, hogy akkor és ott hangzik el először, és egyenesen a szívébe kiált. Olyan ellenállhatatlan ereje volt a szónak, hogy követnie kellett. Úgy tett, amint hallotta: eladta a családi birtokot, és ami nem volt szükséges a húgáról való gondoskodáshoz, a szegényeknek adta. Azután megkezdte az új életet, amelyről még nem is sejtette, hová fogja őt vezetni.

Hogy miből is áll a ,,lelki élet”, teljesen ismeretlen volt előtte. Mi okosabbat tehetett volna hát, mint hogy utánozza azokat, akiket a keresztény közösségben különösen jámbor embereknek tartottak: az ,,aszkéták” voltak ezek, akik Istennek tetsző életet akartak élni, ki- ki a maga módján. Hozzájuk hasonlóan Antal is visszavonult a hétköznapi élettől, és teljesen a vallásos gyakorlatoknak adta át magát, elsősorban a zsoltár-imádkozásnak. Kezdetben még a falu közelében lakott. Aztán hamarosan a líbiai sivatagban egy sziklasírban húzta meg magát, majd később egy omladozó kastély romjai között. Egy barátja hordta neki a nélkülözhetetlen szűkös eledelt. Ettől eltekintve minden összeköttetést megszakított a külvilággal. De minél inkább eltépte a földi ragaszkodások kötelékeit, annál elviselhetetlenebb lelki támadások érték. Ősi keleti elképzelések szerint — aminek visszhangját Jézus megkísértésének történetében is megtaláljuk — a sírok és az elhagyott helyek, mindenekelőtt pedig a sivatagok a démonok hazája voltak. Antal ebbe a birodalomba hatolt be, és ott épített ki magának szállást. Hogyan is történhetett volna másképpen, mint hogy a démonok támadást indítottak ellene. Antal pedig — az apostol intelmének megfelelően — ,,Isten teljes fegyverzetét” öltötte magára, hogy ,,a sátán cselvetéseinek ellenállhasson” (Ef 6,11). Így ő lett a győztes. Amikor végül húsz év után ismét az emberek közé ment, úgy jelent meg előttük, mint bölcs férfi, aki ,,ismeri a mélységes titkokat és telve van Istennel” (Antal élete). A szigorú önsanyargatások ellenére nem tört össze a teste. Arcán azoknak a hatalmas tapasztalatoknak fénye tükröződött, amelyek bensőleg átalakították.

Nevét hamarosan fölkapta a hír. Mindenfelől özönlöttek hozzá az emberek, akik imáiba ajánlották magukat, vagy szerzetesi életet akartak élni az ő vezetése alatt. Antal nem tudta a kérők ostromát elhárítani. A közeli és távoli környéken mindenfelé remeteségek nőttek ki a földből. Így a világ elől menekülő remetéből a ,,szerzetesek atyja” lett. Mindenesetre ez még nem volt a szerzetességnek az a formája, amely később Pakhomiosz kezdeményezéséből kialakult. Mert jóllehet számos tanítvány sereglett Antal köré, ő sohasem fogta össze őket olyan tartós közösséggé, amelynek közös szabályzata van. Az a szerzetesi szabályzat, amely a neve alatt ránk maradt, valójában későbbi korból származik.

Bármennyire szerette is Antal a sivatagot és az Istenben elmerült magányos életet, abban semmi sem akadályozta meg, hogy az emberek közé menjen, ha a kereszténység napi problémái úgy kívánták. Ez történt, amikor Maximinus Daja császár idejében (308 táján) az alexandriai börtönökben sínylődő hitvallókat erősítette a hitükért vívott harcukban. Egy másik alkalommal, élete vége felé, püspök-barátja, Atanáz kérésére ment a fővárosba, hogy nyilvánosan föllépjen az ariánusok ellen. De ezt igazolja a már említett vonzerő is, amelyet Antal a lakosság minden rétegére gyakorolt, föl egészen a magas klérusig és a császári udvarig. Maga Konstantin és gyermekei is leveleztek vele.

90 éves elmúlt már, amikor útra kelt, hogy szemtől szemben láthassa a másik nagy remetét, Pált (lásd január 15-én). Találkozásukat Szent Jeromos leírásából ismerjük.

356-ban halt meg Antal, 105 éves korában. A sírja — mivel kérte testvéreit, hogy titokban temessék el — 200 éven át ismeretlen volt. 561-ben megtalálták, ereklyéit Arles-ban, a Szent Julien-templomban őrzik. A koptok és a szírek remetéi Szent Antal fiainak tekintették magukat. Franciaországban a 11. században alapítottak egy betegápoló társulatot, melyből az antonita rend fejlődött ki. Két nemes férfi, apa és fia anyarozstól megbetegedett, és Szent Antal ereklyéjétől meggyógyult. Hálából kórházat építettek és ápolták a hasonló bajban szenvedőket. Mivel Szent Antal az anyarozs okozta gyulladás ellen hathatós közbenjárónak bizonyult, magát a bajt Szent Antal tüzének nevezték. Antalt a tizennégy segítőszent között is tisztelték.

Antal szellemi útját, vallás-erkölcsi törekvéseit a megalkuvást nem ismerő határozottság jellemezte, ugyanakkor minden volt, csak nem rajongó, vagy a valóságtól idegen álmodozó. Bár radikális követelményeket állított föl magával szemben, meggyőzően józan és szerény volt. Ismerte az ember előtt álló határokat: Isten titkainak és döntéseinek kifürkészése nem a mi dolgunk. Jobb beismerni tudatlanságunkat azokban a dolgokban, amelyek meghaladják az embert. Az a döntő, hogy az ember magára figyeljen. Még ha birtokolná is egy szerzetes a csodás gyógyítás adományát, saját üdvössége felől akkor is rettegésben kellene élnie. Az ördög cselvetéseivel szemben csak egy segít: az alázat.

Antal rendelkezett józan emberismerettel, érzékkel a helyes mérték iránt, valamint bölcsességgel, amellyel el tudott igazodni a dolgok között. Jámborságának lényeges vonása volt testvériessége. Nem véletlen, hogy a szerzetességben ismét új csengést kapott a szó: ,,testvér”. Az Egyházban régen elfelejtették Jézus evangéliumi figyelmeztetését (Mt 23,8), különbséget tettek a ,,lent” és a ,,fent” között. A szerzetesek Antalt követve vissza akartak térni a kezdeti kereszténységhez. Ezért nevezték magukat egymás közt ,,testvérnek”, és arra törekedtek, hogy testvérként is bánjanak egymással. Antal arra tanította övéit, hogy élet és halál a felebarát iránti magatartástól függ.

Meg volt győződve arról, hogy a szerzetest a saját fáradozásai nem jogosítják föl arra, hogy önmagában bízzék. Mert az embernek az az igazi nagy teljesítménye, ha Isten előtt elismeri a bűneit, és utolsó leheletéig kész a gonosz támadásainak elhárítására. Amikor egy napon az egyik szerzetes megkérdezte, hogy mit kell tennie, ezt a választ kapta: ,,Ne bízz igaz voltodban, ne aggasszon, ami elmúlt, és fáradozz azon, hogy nyelvedet és gyomrodat féken tartsad” (vagyis hallgass és böjtölj).

A koptok, a szírek és a bizánciak január 17-én ünneplik Szent Antalt. Jeruzsálemben már az 5. században ugyanezen a napon emlékeztek meg róla. Rómában a 12. században vették át az ünnepét.

——————————————————————————–

Az Atyák mondásai tudósítanak Szent Antal jellemző mondásairól és viselkedéséről, amelyek az evangéliumból fakadó jámborságát és vallásos józanságát tanúsítják.

Egyszer egy szerzetest társai szerfölött dicsőítettek Antal jelenlétében. A szent hívatta és próbára tette őt, hogy képes-e a megbántás elviselésére. Amikor erre képtelennek bizonyult, ezt kellett hallania: ,,Olyan faluhoz hasonlítasz, amelynek házai kívülről díszesek, belülről azonban kifosztották a rablók.”

Valaki egyszer tanúja volt annak, hogy Antal a látogatóba érkező szerzeteseket milyen — szerinte éppen nem aszketikus — módon fogadta és vendégelte meg. Az az ember vadász volt. Antal fölszólította, tegyen nyilat az íjára és feszítse jól meg. Az ember úgy tett, de megjegyezte: ,,Ha túlságosan megfeszítem, eltörik.” Erre az ősz Antal ezt mondta: ,,Így fognak járni a szerzetesek Isten művének végzése közben (a szerzetesek aszketikus gyakorlatait értették ezen abban az időben), ha mértéken túli erőfeszítést kívánunk tőlük.” Máskor meg ezt mondta: ,,Sokan elemésztik testüket önsanyargatásaikkal, de mivel hiányzik belőlük az ítélőképesség adománya, messze járnak Istentől.”

A szent kiemelkedő testvéri magatartásáról ad hírt a következő történet: Egyszer egy szerzetes Abba Elias ,,kolostorában” bűnbe esett, és kitaszították. Antalhoz jött, aki szívesen fogadta, aztán visszaküldte kolostorába. A szerzetesek azonban ismét elkergették. Visszatért tehát Antalhoz és elmondta: ,,Nem akarnak újra befogadni.” Akkor Antal követet menesztett oda, s ezt üzente: ,,Egy hajó hajótörést szenvedett és rakománya elveszett. Csak nagy fáradtsággal tudott kikötőbe menekülni. Ti azonban azt is a tengerbe akarjátok szórni, ami megmenekült.” Amikor a szigorú szerzetesek megértették Antal szavait, visszafogadták a testvérüket.

——————————————————————————–

Istenünk, ki Remete Szent Antalnak megadtad, hogy a pusztában szolgáljon Neked, kérünk, segíts minket közbenjárására, hogy önmagunkat megtagadván Téged mindig és mindenek fölött szeressünk!



Szent Eleuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Júlián     remete, hitvalló,   † ~370       


Szent Meleuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Szpeuzippusz     vértanú, † ~175       


Szent Szulpiciusz     püspök, † 644       

Reklámok
16 jan
Szent Péter apostol bilincsei

Heródes Agrippa zsidó király, mivel kedvében akart járni a népnek, karddal lefejeztette az idősebb Szent Jakab apostolt. Pétert is börtönbe záratta, hogy húsvét után ugyanezt tegye vele is. Isten angyala azonban leszállt a börtönbe. Az apostolt kettős lánccal bilincselték meg és 4×4 katona őrizte, hogy el ne meneküljön. Az angyal megjelenésekor a láncok lehulltak az apostolról, a börtön ajtai megnyíltak előttük, és mindketten feltűnés nélkül elhagyhatták a börtönt. Kimentek egy utcányit, az angyal eltűnt, Péter pedig a jeruzsálemi tanítványokat kereste fel. Utána elment egy más helyre, a hagyomány szerint Rómába. Így olvassuk ezeket az Apostolok Cselekedetei könyvében a Szentírásban. Az apostol bilincseit, mint drága kincset először Jeruzsálemben őrizték. Sok csoda történt általuk. Aztán Eudokia császárnő tulajdonába kerültek. Egy részét Konstantinápolyba, a másik részét Rómába küldte. Ez a láncdarab a hagyomány szerint összeforrt azzal a lánccal, amelyet Szent Péter a római fogságban viselt. A szent bilincseket ma is ott tisztelik.

Szent Adjútusz     vértanú, † ~1220        

Szent Akkarziusz     vértanú, † ~1220

SZENT BERÁRD ÉS VÉRTANÚ TÁRSAI (I. r. 1220.)

Szent Ferenc 1219-ben hat szentéletu társát a hitetlenek közé küldte, hogy hirdessék köztük Krisztus tanítását. Egyikük, Vitálisz testvér azonban Spanyolországban megbetegedett és nem tudta folytatni útját. Öten mentek tehát tovább: Berárd, Péter, Ottó, Akkurziusz és Adjutusz. Közülük az elso három pap volt. Coimbrában, a királyi városban néhány napot idoztek, aztán a mohamedánok megszállta Sevillában prédikáltak. Be akartak menni a mecsetbe is, de a mohamedánok kiabálva ütötték, verték oket. Így jutottak el az uralkodóhoz, ahol egyre bizonygatták, hogy az egyedül igaz vallás Krisztus vallása, Mohamed hamis próféta. A fejedelem halálra ítélte oket, de mégis úgy rendelte, hogy ha elhagyják az országot, életben maradnak. Ok elhagyták Sevillát, de nem vissza, hanem Marokkó felé vették útjukat és ott is hirdették a keresztény hitet. Börtönbe vetették oket. Az itt tartózkodó Don Pedro infáns kieszközölte az emírnél, hagy a hithirdetok az o foglyai legyenek. Berárdék azonban innen megszöktek, s a fovárosban, Marrakesch-ben ismét prédikálni kezdtek. Újból elfogták s börtönbe zárták oket. Az emír kegyetlenül megkínoztatta oket, s amikor látta, hogy a kínzással nem megy semmire, noket és pénzt ígért nekik, ha mohamedánok lesznek. A vértanúk ezt felelték: „Asszonyaid és pénzed nem kell nekünk, mert mindezeket Krisztus szerelméért szemétnek tekintjük.” Akkor az emír kegyetlen haragra lobbant, felkapta kardját és egymás után fejükre mért ütésekkel saját kezével végzett velük. Ez 1220. jan. 16-án történt. A szent rendalapító, amint meghallotta a vértanúság hírét, boldog elragadtatással felkiáltott: Most már van öt igazi kisebb testvérem. A vértanúk földi maradványait hamarosan Coimbrába vitték, ahol Isten csodákkal megdicsoítette oket. Vértanúságuk sok hivatást támasztott. Az elsok között volt Ferdinánd ágostonrendi kanonok, a késobbi Páduai Szent Antal. A Ferenc-rend elso vértanúit IV. Sixtus avatta szentté 1481-ben. Emberi okosság – isteni bölcsesség. Berárd és társai magatartását sokan – teológusok, történészek – oktalanságnak ítélték akkoriban és késobb is. Hithirdetésük teljesen eredménytelen volt, egyetlen mohamedánt sem térítettek meg, sot a keresztényekre haragították a moszlimokat. Isten azonban csodákkal megdicsoítette oket. „Isten azt választotta ki, ami a világ szerint oktalan, hogy megszégyenítse a bölcseket.” (1Kor 1, 27)


Imádság:

Istenünk, te Szent Berárd és vértanú tárcainak dicsoséges viadalával megszentelted a Kisebb Testvérek Rendjének kezdetét. Engedd, hogy amint ok készek voltak érted meghalni, úgy mi is állhatatosan tanúságot tegyünk rólad
életünkkel. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Danaktosz vértanú

Szentünk az egyházközség felolvasója volt Avlon városában Makedóniában az Adriai tenger partjánál. Amikor a barbárok rátörtek a helységre, el akarta rejteni előlük a szent edényeket. Az ellenség azonban elfogta, és arra kényszerítette, hogy áldozzon Dioniziosz pogány istennek. Mivel Danaktosz erre nem volt hajlandó, lefejezték. Ez a II. században történt.

CAPPENBERGI SZENT GOTTFRIED premontrei szerzetes
*Cappenberg, 1097. +Ilbenstadt, 1127. január 13.

Csak harminc évig tartott a hatalmas, gazdag Cappenbergi Gottfried élete, aki öt évvel korai halála előtt lemondott minden hatalmi törekvéséről és birtokáról, s alázatosan ,,Krisztus szegényévé” lett. Az éppen csak megalakult premontrei rendnek ajándékozott mindent, amit nemes nemzetsége birtokolt, és belépett a birtokain alapított kolostorba. Mielőtt Szent Norberttel (lásd: A szentek élete, 253. o.) találkozott volna, saját élménye és elhatározása alapján tért meg. Öccsét, Cappenbergi Boldog Ottót (+1171), mindkét nővérét és hitvesét, Juttát is sok akadály ellenére a világtól való elfordulás útjára vezette, és nagy hatású, szentként tisztelt mintakép lett sokak számára anélkül, hogy hivatalosan szentté avatták volna.

Mindez a pápaság és a császárság, az Egyház és a birodalom közti hosszú küzdelem, az invesztitúraharc végén történt, röviddel az 1122. évi wormsi konkordátum előtt, amely egy kompromisszumos béke által egyelőre lezárt mindenféle küzdelmet. Cappenberg grófja, akit már fiatalon jámbornak és szelídnek ismertek, harcosként is visszariadt a jogtalanságtól. És mégis elkerülhetetlenül belekeveredett ama küzdelembe, mely Németországban a királyság és a hatalomra törő fejedelmi nemesség között váltakozó sikerrel folyt.

Gottfried rokona volt Németország legjelentősebb fejedelmi és uralkodói nemzetségeinek. Ifjú korában nőül vette Arnsbergi Frigyes lányát, kinek nem volt testvére. Felesége gazdag dél-vesztfáliai öröksége a cappenbergieknek Münsterlandban, az Alsó-Rajnánál és Wetterauban messzire nyúló birtokával talán Északnyugat-Németország legnagyobb területévé nőtt volna össze, ha Gottfried le nem mondott volna róla; premontrei kolostort alapított az országos uralom és fejedelmi dinasztia helyett. Ősei váráról el lehetett mondani, hogy uralkodik Vesztfálián: Cappenberg a Dortmund és Münster közti erdős magaslaton fekszik; körös-körül tág kilátással a sík vidékre, mintha uralkodói székhelyeknek épült volna. Amikor Gottfried lemondott a világról, a münsteri püspök szerette volna megszerezni e várat püspöksége és uralma szilárd védőbástyájául. Gottfried azonban semmi áron sem egyezett bele ebbe, sem vételi, sem cserealapon. Várának és egész birtokának többé nem a hatalmat, a háborút, a világot és jogtalanságát kellett szolgálnia, hanem egyszer s mindenkorra ,,be kellett lépnie a mennyei engedelmességbe, Isten békéjébe”. Hogyan jutott el mindehhez?

Grófi sarjként hadakozás közepette nőtt fel. Apját korán elvesztette. 1120-ban Gottfried a császár képviselőjeként még közvetített Dortmundban a város és apósa, Arnsbergi Frigyes egy vitájában. A következő tavasszal azonban mindkét cappenbergi testvér már a császár ellenségeinek táborába állt. A Münster körüli csatában nagy részben felperzselték a várost. Régi dómja is lángok martaléka lett. Cappenbergben úgy tudták, hogy Gottfried gróf bűnösnek érezte magát a dóm felégetésében. Vezeklésül mélyen megrendülve lemondott a világi életről, de nemcsak saját lelki üdvössége miatt lett szerzetes, vagy alapított kolostorokat. Rábeszélte testvéreit és feleségét is a világtól való elfordulásra; egész nemesi nemzetségét ki akarta szakítani a hatalom világából. Lovagi szolgáit (105 volt a számuk) jól felszerelve kárpótlásul átadta a münsteri püspöknek.

1121 késő őszén, kilenc hónappal a münsteri dóm leégése után találkozott Szent Norberttel, aki vándorprédikátorként Krisztus szegénységét követő, apostoli életre vállalkozó férfiakat és nőket keresett a Laon melletti Prémontré közössége számára. Gottfried hallotta kölni prédikációját, s csakhamar az új rendnek ajándékozta egész kiterjedt földbirtokát; ott létesült az első három német premontrei kolostor: Cappenbergben, Varlarban és Ilbenstadtban, s később még egy női alapítás a Wesel melletti Averndorpban. Wormsban azon a napon, melyen megkötötték a konkordátumot, Norbert közbenjárására Gottfried császári menlevelet kapott a cappenbergi kolostor számára, amelyet Münster püspöke röviddel azelőtt szentelt fel. Norbert maga is odament első prépostként, és csak most vette fel rendjébe Gottfriedet és testvérét, Ottót, aki később ottani prépost lett.

Gottfried szokatlan elhatározása hallatlan nagy feltűnést keltett kortársai körében, de nem mindenütt csodálatot és tiszteletet. Némelyek eszeveszettnek tartották, amiért alázatosan a hatalomtól megfosztva akart élni, nem akarta többé grófnak és úrnak hívatni magát, hanem csak ,,Krisztus szegényének”. Mások gúnyolták és gyalázták; Arnsbergi Frigyes valósággal tombolt haragjában, mert veje lánya hozományát is ki akarta vonni mindenféle hatalomgyarapodás alól, és nem akart az ő örökségébe lépni. Elmondta Norbertet csalónak, árulónak, Gottfried megrontójának, akasztással fenyegette, és csapattal vonult Cappenberg ellen, amikor Norbert is ott volt. Tehetetlenül és megszégyenülten kellett azonban visszavonulnia, mert a fenyegetettek egyáltalában nem kívántak védekezni, hanem meggyóntatták egymást, és a halálra készülve imádkoztak. Az Arnsbergi gúny tárgya lett a birodalom fejedelmei szemében, akik kevésbé voltak vakok a ,,keresztény alázatosság e ragyogó példájával” szemben, s akik saját előnyüket keresték, mint pl. a staufi herceg, Sváb Frigyes, aki megvette cappenbergi rokonaitól sváb váraikat, és értékes ereklyéken kívül olyan vételárat adott értük, amellyel ki tudták fizetni Prémontré új rendje pápai megerősítésének költségeit.

A Staufok — mindenekelőtt Barbarossa Frigyes, akinek a keresztapja Gottfried testvére, Ottó volt — a későbbiekben is támogatták és megajándékozták a cappenbergi kolostort. Gottfried lelkülete számára nehezen volt elviselhető, hogy testvére ügyes vezetésével hamarosan tehetős nemesi ház lett belőle; míg ő maga alkalmazkodott Norbert szigorú akaratához. Az ő kívánságára, de nehéz szívvel ment el szeretett hazájából Prémontrébe, hogy felvegye az alsóbb rendeket, azután pedig Magdeburgba, ahol Norbert az új császár, III. Lothár alatt érsek, birodalmi fejedelem és birodalmi kancellár lett — kétségtelenül Gottfried fájdalmas csalódására. ,,Alig tudta elviselni, hogy szeme előtt lássa a világ pompáját és tolakodását.” Betegen tért haza Magdeburgból, és mindössze harmincévesen halt meg az ilbenstadti kolostorban. Ott is, Cappenbergben is, ahová ereklyéinek egy részét átvitték, és ahol azóta szentként tisztelik, felállították síremlékét.

Szent Henrik     remete, † 1127        

Szent Honoratusz     püspök, hitvalló, † 420        

Szent Izidor     remete, hitvalló, † ~400        

Szent Leonilla és vértanútársai

Mindnyájan Galliában szenvedtek vértanúságot Marcus Aurelius keresztényüldözése alatt a II. században. Leonilla idősebb korában lett keresztény. Egy alkalommal 3 fiú unokája a bálványáldozatból származó húst vitt haza neki. A nagymama a húst a kutyáknak dobta, és az éppen ott tartózkodó Benignus pap előtt kérte az unokákat, hogy forduljanak el a bálványoktól és ismerjék meg az igaz Istent. A három unoka: Szpeuszippusz, Eleuszippusz, Meleuszippusz, egy különös álom után hajlottak nagyanyjuk szavára és megkeresztelkedtek. Összetörték a bálványszobrokat és lebeszélték az embereket a bálványimádásról. Ezért mindnyájukat megkínozták. Először fára feszítették, majd tűzben elégették őket, de a tűz nem károsította meg szent testüket. A három unoka után Leonillát karddal végezték ki. Jovilla akkor vallotta meg keresztény hitét, amikor látta a többi vértanúk állhatatosságát. A hóhérok hajánál fogva Felfüggesztették és sebesítették, aztán lefejezték. Szent Neón látta a vértanúk szenvedéseit és leírta azokat. Az írást átadta Turvonnak, Jovilla férjének. Ő is megvallotta keresztény hitét. Ezért addig ütötték, amíg vissza nem adta lelkét Istennek. Szent Turvon nemsokára szintén vértanúságot szenvedett, követve az előbbi szent vértanúkat.

Szent I. Marcell     pápa, vértanú, † 309        


Szent Othó     vértanú, † ~1220        


Szent Péter     vértanú, † ~1220        

15 jan
Szent Habakuk     próféta       

Szent Ida     szűz, † 569       

PIEVEI BOLDOG JAKAB III. r. (kb. 1250-1304)Észak-Olaszországban, Pieve di Cadore városban született. A hagyomány szerint édesanyja még gyermeke születése elott látomásból ismerte meg fia jövojét: látott egy fiút, aki kezében egy templomot tartott. Más alkalommal vérvörös liliomot látott: ezekbol sejtette, hogy fia pap és vértanú lesz. Jakab valóban papnak készült; nemcsak teológiát tanult, hanem civil és egyházjogot is. Nem vett részt társai kilengéseiben, megorizte lelke ártatlanságát. Miután pappá szentelték, szeretetével a szegények felé fordult, életét az o szolgálatukra akarta áldozni. Belépett a. ferences III. rendbe és hordta annak ruháját is. Tudását felhasználva védte a szegények, elnyomottak, özvegyek és árvák jogait, és eloszeretettel végezte papi szolgálatait szegény templomokban. Szülovárosa kapujánál volt egy régi kórház, mellette egy elhagyatott templom, mindketto düledezo állapotban. Szüleitol örökölt vagyonából megvásárolta ezeket és helyreállította. O maga is odaköltözött, és ott szolgálta a szegényeket. A kórház levéltárában talált egy hivatalos iratot, ami bizonyította, hogy a ház körüli földek egy része a kórház tulajdona volt, amit egy tehetos városi vezeto használt jogtalanul. Jakab eloször szép szóval igyekezett meggyozni az embert, hogy adja vissza a földeket a kórháznak. De mivel ez nem hallgatott a szép szóra, beperelte a bitorlót. Meg is nyerte a pert, de ez életébe került. A gonosz ember képmutató módon meghívta egy napon házához, hogy ott ünnepeljék meg a kibékülést. A találkozó után szolgái a hazafelé igyekvo papot megölték 1304. jan. 15-én. A tetemet az árokba dobták és befedték száraz gallyakkal és rozsével. Bár tél volt, a száraz gallyak kihajtottak és levelet növesztettek. A közelben dolgozó emberek észrevették és megtalálták a holttestet. Nagy tisztelettel eltemették a templomban. Amikor 174 év múlva kibontották sírját; testét épségben találták. Tiszteletét a pápa 1806-ban hagyta jóvá. A szervita rend is magáénak vallja és tiszteli Boldog Jakabot. Alamizsnálkodó Boldog Jakabnak is nevezik.
„Többet ér a böjt imádsággal, meg az alamizsna igazsággal párosulva, mint a nagy vagyon, ha jogtalansággal jár együtt. Mert az alamizsna megment a haláltól és megtisztít minden buntol. De akik vétkeznek és rosszat tesznek, azok ellenségei saját életüknek.” (Tób 13, 8-10)

Imádság:

Istenünk, te Boldog Jakabot, a szegények pártfogóját égi dicsoséggel koronáztad. Add, hogy akinek égi születésnapját ünnepeljük, közbenjárásával segítsen az örök élet elnyerésére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

EGYIPTOMI SZENT MAKARIOSZ szerzetes, pap
*Felső-Egyiptom, 300 körül. +Szketisz, 390 körül.
A Nílustól nyugatra, északnyugat-délkeleti irányban szeli át a Líbiai- sivatagot egy időszakos patakmeder, a Vádi-en-Natrun. Nevét a benne található nátronról kapta. Délkeleti végében, ahol Kairó felől a karavánút beér a vádiba, még ma is áll a Der Abu-Makar, a Makariosz- kolostor. Minden valószínűség szerint nem messze tőle töltötte el hosszú életének túlnyomó részét Szent Makariosz, akit kortársai ,,az egyiptomi” és ,,a nagy” melléknévvel ruháztak fel. A völgy legzordább része, Szketisz neve örökre összefonódik Makarioszéval. A szent életének ideje csaknem betölti a 4. századot, amelyben az Egyház meghódította az egész akkori római birodalmat, és amelyben a birodalom határain gyorsan és erőteljesen felvirágzó szerzetesség jelentősen elmélyült.

A 3 – 4. század fordulóján született egy egyiptomi faluban. Már ifjú korában visszavonult egy cellába, talán a saját falujában, vagy nem messze tőle. Példás életmódja miatt megkapta az egyházi rend fokozatait, valószínűleg a diákonusságig bezáróan. Amikor megkísérelték, hogy lelkipásztorul megnyerjék egy kis falu számára, elmenekült egy másik faluba. Ott azután hamarosan megrágalmazta egy gyermeket váró fiatal lány, hogy ő a gyermek apja. Alázatosan vállalta rossz hírbe keveredését minden következményével együtt, és keményen dolgozott azért, hogy elláthassa ,,asszonyát” és ,,gyermekét”. Az ég azonban kinyilvánította ártatlanságát: amikor elérkezett a szülés ideje, a nő nem tudott szülni, míg hazugságát vissza nem vonta. Amikor a falu lakói ünnepélyesen meg akarták követni Makarioszt, a megtiszteltetéstől való félelmében elmenekült. Harmincéves volt akkor.

Úgy látszik, hogy ez volt a fordulópont az életében. A pusztába vonulva Szketisz lett a birodalma. Ő volt az első, aki meg merte tenni, hogy ebben a rettenetes, meddő és néptelen pusztában letelepedjen. Hatvan évig — egyetlen megszakítással — kitartott ezen a helyen; hosszú időn át csak két testvérével élt együtt a remeteségben, akik közül az egyik segítette, amikor később az emberek kezdtek odaáramlani. Egy maga vájta barlang alkotta a lakóhelyét, egy másik az oratóriumát. A szerzetesek első nemzedéke számára a sivatag olyasféle, mint egy nagy szenvedély. Egyszerű és őszinte volt az emberek ottani élete, mint maga a sivatagi táj. Tudunk-e azonban valami valóban határozott dolgot belőle? Azért mentek a szerzetesek, a magányosság és az egyszerűség e megszállottjai távol az emberek köréből, hogy senki se lássa és ne is hallja őket, s ne is kelljen látniok és hallaniok semmit, hanem csak Isten maradjon számukra egyedül. Hogy meghallhassák ezt az egyetlen hangot, minden más hangot el kellett némítaniok, mégpedig nemcsak a külsőket, hanem még inkább a belső hangokat. Amit tehát Makariosznak tennie kellett — mindenekelőtt a begyakorlás első éveiben –, az volt, amit minden szerzetesnek is tennie kell: olvasni a Szentírást, elmélkedni, imádkozni, megsiratni a bűneit, böjtölni, virrasztani, keményen dolgozni, hogy teljesen Istennek adhassa át magát. Létfenntartását szorgalmas kosár- és kötélfonással biztosította. Alkalmanként segített a fellahoknak a Nílus völgyében lévő földjeiken az aratásban.

Állhatatosságával csakhamar nagy tökéletességre jutott, hírneve pedig egyre terjedt. Testvérek gyűltek köréje, s alávetették magukat tanításának és vezetésének. Idővel elviselhetetlenné vált, hogy a Szketiszben sem pap, sem templom nem volt található, s a testvéreknek több mint hetven kilométeres utat kellett megtenniök a sivatagban, hogy eljussanak a legközelebbi nagyobb szerzetestelepülésig, ha részt akartak venni a szentmisén. Így történt azután, hogy Makarioszt negyvenévesen — feltehetően Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) tanácsára — pappá szentelték. Szketiszben később négy templom is létesült.

Nemcsak a testvérek áramlottak Makarioszhoz, hanem messziről érkeztek az emberek, hogy tanácsot és segítséget kérjenek, bármilyen fáradságos és veszélyes volt is az utazás a sivatagon át. Bárki kérte, mindenkivel önzetlenül megosztotta belső gazdaságát, amelyhez kemény lemondás és csendes szemlélődés által jutott. Nagy volt a hatása, számos pogány megtérését is neki tulajdonították.

Szent Cassianus (lásd 400. o.) nagyon jellemző leírást hagyományozott ránk a Makarioszt körülvevő szerzetesek köréből. Egy öreg szerzetes egyszer azt mondta, hogy csak négy atyáról tud, akik eljutottak a teljes szerzetesi tökéletességre, akikben éppúgy megvoltak a remeték erényei, mint a kolostorban élőké. Közéjük tartozott két Makariosz nevű férfi is. (A másik: Alexandriai Szent Makariosz; lásd: 20. o.) Mindenki másnál mohóbban élvezték a pusztaság titkát, s így eljutottak a szív teljes tisztaságára, ám ugyanolyan megadással viselték el az emberek tolongását és a testvérek gyöngeségeit, mintha semmi más tennivalójuk nem lett volna, mint hogy szokásos kötelességeiket teljesítsék a jövevények iránt.

A Makariosznak tulajdonított számos kijelentés és anekdota közül némelyik bepillantást enged szerzetesi tanításába és szívének mélységébe.

A vasárnapi istentisztelet befejeztével Makariosz egyszer ezekkel a szavakkal bocsátotta el a szerzeteseket: ,,Meneküljetek, testvérek, meneküljetek!” Amikor megkérdezték tőle, hogy hová menekülhetnének egyáltalán, hiszen mégiscsak a sivatagban vannak, Makariosz ujját az ajkára tette, és így szólt:

,,Ettől meneküljetek!” — ezzel bement a cellájába és becsukta maga mögött az ajtót.

Amikor egyszer megkérdezték Makariosztól, hogy mit ért az emberek előli menekülésen, így válaszolt. ,,Ülj le a celládban, és sirasd meg bűneidet!”

Történt egyszer, hogy két remetetelep, Szketisz és Nitria között az úton egy pogány ember nagyon megvert egy remetét, mert az szidalmazta. A még haragtól feldúlt emberrel találkozott Makariosz és szeretettel köszöntötte: ,,Üdvözlégy, munkás!” A pogány megdöbbenve kérdezte: ,,Ugyan, mi jót látsz rajtam, hogy köszöntél nekem?” ,,Láttam, hogy dolgoztál — hangzott a válasz –, csak nem jól.” Ennek hallatára az úgy megindult, hogy megtért és remete lett. Amikor ezen álmélkodtak a többiek, Makariosz megjegyezte: ,,A gonosz beszéd megrontja a jókat, a jó beszéd pedig a rosszakat is jóvá teszi.”

Egy fiatal remete azon panaszkodott, hogy kísértések gyötrik. Makariosz tudta, hogy ennek a henyélés az oka, ezért azt mondta, dolgozzék egész nap és csak napnyugta után egyen. Amikor ismét találkoztak, megkérdezte, hogy gyötrik-e még a kísértések. Az így válaszolt: ,,Még pihenésre sincs időm, hogyan lenne időm a kísértésekre?”

Egy másik alkalommal ezt a kijelentést tette: ,,Ha a megvetést úgy tekinted, mint a dicséretet, a szegénységet olyannak, mint a gazdagságot, az ínséget, miként a bőséget, akkor nem halsz meg. Lehetetlen ugyanis, hogy aki valóban hisz és Isten félelmében tevékenykedik, áldozatul essen a tisztátalan szenvedélyeknek és a démonok ámításának.”

,,Az imádkozás alkalmával nincs szükség sok szóra — mondotta a testvéreknek. Arra van szükségünk csak, hogy így imádkozzunk: ,Uram, amint akarsz és tudsz, könyörülj rajtam!’ A kísértésben pedig így kiáltsunk: ,Uram, segíts!’ Hiszen Ő tudja a legjobban, hogy mire van szükségünk.”

Önmagát és tökéletességét nem sokra tartotta, s nem gondolta magát különbnek vagy jobbnak a világban élő egyszerű kereszténynél. Talán a legszebben mutatkozott meg az alázatossága abban, hogy teljesen lemondott arról, hogy bárkit is megítéljen, lett légyen az bár a legnyilvánvalóbb bűnös is. Szelídsége és nyájassága közmondásos volt; szófukar és elutasító csak akkor lett, ha valaki dicsérni kezdte. Tanítványainak ezt az életszabályt mondta: ,,Ne okozz fájdalmat senkinek; ne ítélj meg senkit! Ehhez tartsd magad, és megtalálod az üdvösséget.” Innen eredhetett ez a mondás:

,,Makariosz Istenhez hasonló a földön. Ahogy Isten oltalmazza a világot, úgy fedi be Makariosz apát a bűnöket. Úgy nézi, mintha nem látná, úgy hallgatja, mintha nem hallaná őket.”

Szent Mikeás     próféta       

Szent Mór     hitvalló, † 584       

REMETE SZENT PÁL*Egyiptom, 228. +Egyiptom, 341. v. 343.
Aki Budapesten a kéttornyú Egyetemi templom homlokzatát megfigyeli, két szent életnagyságot meghaladó szobrát látja: az egyik Remete Szent Pált, a másik Remete Szent Antalt ábrázolja. Nem véletlenül, hiszen a templom is, és a hozzáépült ház is a Remete Szent Pálról pálosoknak nevezett, ősrégi, magyar alapítású szerzetesrend tulajdona volt. Alapítónak Pált nem mondhatjuk, legfeljebb csak közvetve, annyiban, amennyiben ő volt a szerzetességnek mint a világtól elvonuló életformának első kezdeményezője.

Hazája, Egyiptom is a római birodalom tartománya volt, s így a Decius császár által megindított keresztényüldözés őt is érintette. Láthatta, hallhatta a vértanúk hősi helytállását, tanúja lehetett nem egy keresztény hittagadásának. Az utóbbit megvetette, az előbbire nem érezte magát elég erősnek, ezért a harmadik utat választotta: elrejtőzött, majd a sivatagba menekült, hátrahagyva minden vagyonát. Ott egy hegy tövében kies barlangra talált: benne tiszta forrás csörgedezett, a barlang felső nyílásán besütött a nap, a bejáratánál pedig nagy pálmafa adott árnyékot és gyümölcsöt. Olyan hely volt ez, ahol — nagy önfegyelmezéssel — meg lehetett élni… Szentünk ide húzódott, s bár időközben az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár türelmi rendelete nyomán teljesen megszűntek, életéből hat évtizedet mégis itt töltött, imába és munkába merülten.

Élete vége felé egy másik egyiptomi remete, Szent Antal látogatta meg őt. Kettejük találkozása az egyházművészet kedvelt témája.

Remete Szent Pál életét a vallásos képzelet korán kiszínezte. Ennek egyik eleme a képein látható holló. Arra utal, hogy mindennapi táplálékát az a fél cipó jelentette, amit Isten rendelésére egy holló hozott neki a csőrében… Oroszlánnal együtt is ábrázolják, mert a legenda szerint két oroszlán kapart számára a sivatag homokjában sírhelyet. Később a kosárfonók tartották őt védőszentjüknek. Az egyiptomi remeték ugyanis — különösen később, amikor már közösségeket alkottak — kosárfonásból, ill. kosaraik eladásából tartották fenn magukat.

Halála évét 341-re rögzítették. Holtteste előbb Konstantinápolyba került: onnan a velenceiek vitték magukkal városukba 1240-ben. Nagy Lajos királyunk idején a budaszentlőrinci pálos tartományi és anyaházba hozták. A török uralom idején nyoma veszett.

——————————————————————————–

A szent életét így írja le Szent Jeromos, aki maga is tapasztalatból ismerte a pusztai remeték életét:

Decius (259–261) és Valerianus (253–260) császárok idejében igen nagy üldözés támadt az egész világon a keresztények ellen, de főképpen Thébában, Egyiptom tartományában, a Nílus folyó vizeinél. A császárok szolgái vagy inkább ördögei minden igyekezetükkel keresték a keresztényeket, hogy igen kegyetlen gyötrelmekkel mind testi, mind lelki életüktől megfosszák őket, megtagadtatva velük az igaz hitet.

Pál tizenöt esztendős volt, mikor sógora — hogy jószágát, amelyet atyja hagyott rá, megszerezze — el akarta őt árulni a kegyetlen üldözőknek, nem tekintve felesége könnyeire. Ezért Pál elhatározta, hogy mindenét elhagyja, s a pusztába megy lakni a vadak közé, gondolva, hogy azok kegyesebbek lesznek hozzá, mint az emberek.

A pusztába érkezve egy barlangot talált, mellette egy forrást és egy pálmafát. Úgy megtetszett neki a hely, hogy elhatározta, ott éli le életét, mert ételt ad neki a pálmafa gyümölcse, italt a forrás, ruhát meg a pálmafa levelei. Pál kilencvennyolc esztendeig élt itt.

Senki ne csodálkozzék ezen — mondja Szent Jeromos –, mert bizonyságom Jézus Krisztus az ő angyalaival, hogy én két remetét láttam Szíria pusztájában, kik közül az egyik ötven esztendeig volt egy barlangban, és egész idő alatt makkból készített kenyérrel és zavaros vízzel élt. A másik egy régi kútban lakott, s naponta csak öt száraz fügét evett, semmi egyebet.

Abban az időben, amikor Pál a pusztában élt, Szent Antal barát is ott lakott, aki kilencvenesztendős lévén elgondolkozott azon, vajon van-e valaki, aki nála több időt töltött a pusztában. És jelentették neki, hogy van egy nála tökéletesebb, s induljon el keresésére. Mindjárt útnak indult a jó öregember, egy botocskával támogatva megrokkant testét.

Egy egész napig ment, de semmi mást nem talált, csak vadak csapásait. Az éjszaka nagy részét imádságban töltötte, majd másnap megint útnak indult, s hamarosan talált egy barlangot, melynek közelében figyelni kezdett, van-e odabent valaki. Állhatatosan figyelve észrevette, hogy fény van benn a barlang egyik szegletében. Nem tudta a szent ember, mit tegyen: bemenjen-e vagy bekiáltson? Míg így tanakodott magában, egyszerre csak becsukták előtte a barlang ajtaját, és ő kívül maradt.

Akkor Antal megértette, hogy ott van az, akit ő keres. Leborult a földre és alázatosan kérte, nyisson neki ajtót. Így beszélt: ,,Te tudod, ki vagyok én és honnan jövök; és noha nem érdemlem meg, hogy meglássam arcodat, mindaddig el nem megyek innen, amíg nem láttalak. Te befogadod a vadakat, és azok szállást vesznek nálad, miért vetsz meg engem, aki ember vagyok? Szorgalmasan kerestelek, és ó, szerencsémre meg is találtalak. Miért nem akarod, hogy bemenjek hozzád? Ha nem engeded, hogy életben lássalak, tudd meg, hogy halva fogsz találni az ajtód előtt, és fáradoznod kell majd a testem eltemetésével, mivel nem akartál látni engem.”

Nagy sóhajtásokkal mondta e szavakat Szent Antal a vágy miatt, mivel látni kívánta Szent Pált, az Isten szolgáját. Pál az ajtó mögül így felelt neki: ,,Jó atyám fia, én nem tudom, mi a kívánságod, amit könyörgések és könnyhullatások erejével akarsz. Ha meghalni jöttél ide, ne csodáld, hogy nehezen nyitok neked ajtót” — és ezt mondva kitárta ajtaját.

Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, és aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerősök lennének, és nagy hálát adtak Istennek. Azután leültek a forrás közelében, és Pál szólni kezdett: ,,Íme, itt van, akit a pusztában annyi fáradsággal kerestél. Íme, a már megsenyvedt tagok megőszült szőrrel fedve. Íme, az ember, ki majd porrá lesz. De minthogy a szeretet minden dolgokat elszenved, a fáradságon kívül, melyet keresésem miatt vállaltál, azt akarom, hogy más fáradságod is legyen: mondd el nekem, hogyan folynak most a világ dolgai, ki uralkodik, és vannak-e még bálványozók?

Szent Antal mindent rendben elbeszélt, aztán elmondta a maga életét, hogy miért jött a pusztába, és mennyi időt élt ott. Miközben így beszélgettek, eljött egy holló, leszállt a közeli fára, azután kedvesen hozzájuk repülve letett közéjük egy kenyeret, és elszállt. Akkor Pál azt mondta Antalnak: ,,Áldott legyen az Úristen, ki nekünk eledelt küldött. Tudnod kell, hogy hatvan esztendeje már, hogy ez a holló nekem mindennap fél kenyeret hord, de most a te eljöveteledért az Úr megkettőzte az élelmet.

Mind a ketten hálát adtak az Istennek, azután egy kicsit vetélkedtek azon, ki legyen, aki megtöri a kenyeret. Pál azt mondta, Antalnak kell elosztania, mert ő a vendég. Antal meg azt mondta, hogy Pálnak kell osztania, mert ő az öregebb. Végül megegyeztek abban, hogy közös erővel törik ketté a kenyeret. Miután ettek, ittak a forrás vizéből és hálát adtak az Istennek.

Mikor eljött az éjszaka, annak nagyobbik részét imádságban töltötték. Másnap visszatérve a nyájas beszélgetésre, Pál így szólt Antalhoz: ,,Édes Atyámfia, régóta tudtam én, hogy te e pusztában lakol. És az Úristen megígérte nekem, hogy meglátlak téged halálom előtt. Ezért eljött az idő, melyet oly igen kívántam, melyben az én lelkem eloldódik testem kötelékeitől. Az Isten hozott téged ide, hogy eltemesd az én testemet, földbe temetve a földet.

Mikor Antal ezt megértette, sírni kezdett, és kezdte kérlelni, hogy vigye őt magával arra az útra. Erre Pál így felelt: ,,Antal, nem illik, hogy azt akarjad, ami nem tetszik az Istennek. Jó volna neked a test terhét elhagynod, és a makula nélküli Bárányt, Krisztus Jézust követned, de atyádfiainak hasznáért szükséges, hogy bizonyos ideig még velük maradj, őket tanítsd és jó példát adj nekik. És ha nem restellnéd a fáradságot, megkérnélek, hogy menj el, és hozd el nekem azt a palástot, amit neked Atanáz adott, hogy abba takarva temesd el testemet.

Pál nem azért mondta ezt, mintha gondja lett volna arra, hogy holtteste mibe lesz takarva, hanem hogy Antal ne legyen jelen halálakor, és így kevésbé fájjon neki a halála.

Csodálkozott Szent Antal, hallva, hogy Pál Atanáz palástját kéri, amiről eddig nem volt szó közöttük. Meggondolva azonban, hogy Isten Pál szívében lakik, nem mert neki ellentmondani, ezért sírva megcsókolta kezeit és szemét, majd visszatért a saját klastromába. De oly nagy sietséggel akart járni, hogy ugyancsak megerőltette megrokkant testét. Megérkezve klastromába, meglátta őt két tanítványa, akik vénségében szolgáltak neki, elébe mentek, és így szóltak: ,,Hol voltál, édes Atyánk?” Ő így válaszolt: ,,Jaj nekem, szegény bűnösnek, ki méltatlanul viseltem a szerzetes nevet. Én láttam Illést, láttam Keresztelő Jánost, mivelhogy láttam Pált a Paradicsomban.” A szent öregember nem mondott egyebet, hanem a földig lehajtva fejét, mellét verve bement a cellájába, és vette a palástot. Tanítványai kérték, magyarázza meg nekik a dolgot, de ő azt felelte nekik: ,,Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak.” Evett egy keveset, és útnak indult. Közben állandóan Pálra gondolt, mivel félt, hogy távollétében meghal.

Két napon át vándorolt, s már nem volt több hátra, mint három óra járásnyi út, mikor látta Pál lelkét olyan fehéren, mint a hó, amint a mennybe ment nagy fényességgel a próféták és apostolok társaságában, s az angyalok nagy sokaságától kísérve. Akkor Antal a földre borult, port szórt a fejére, és mondta: ,,Ó, Pál, miért hagytál el engem? Miért nem búcsúztál el tőlem? Olyan későn ismertelek meg, és ilyen hamar veszítettelek el téged…” Mikor odaérkezett, látta, hogy Pál térden áll, arcát és kezét az égre emeli, mintha még élne.

Megölelte a szent testet, megcsókolta, és keservesen siratta. Azután karjaira vette, kivitte a barlangból, és elmondta mind a zsoltárokat és dicséreteket, amelyeket a halottakért szoktak mondani a keresztények.

Elvégezve a zsolozsmát gondolkodni kezdett, hogy miként temesse el a szent ember testét: Ha visszamegy a kolostorba szerszámokért, mi lesz a szent testtel, míg visszajön, hiszen három napig tart az út. De azt is fölöslegesnek tartotta, hogy ott maradjon tétlenül. Végül is elhatározta, hogy ott marad, és így szólt az Istenhez: ,,Uram, Istenem, meg akarok halni a szolgád mellett. Itt akarok megpihenni, mert ily módon boldog lesz a lelkem.” — Midőn Szent Antal így szólt, egyszer csak két oroszlán jött a sűrű erdőből, kiket Antal meglátva igen megrémült. De szívét Istenhez emelte, és segítséget kért tőle. Látta, hogy az oroszlánok úgy közelítenek hozzá, mint a szelíd bárányok. Megálltak Szent Pál teste mellett, és ordításukkal mutatták, hogy ahogyan tudják, siratják az ő halálát. Aztán kisvártatva körmükkel kaparni kezdték a földet, s hamarosan akkora árkot ástak, amelyben elfért egy ember teste. Elvégezvén munkájukat Szent Antalhoz közeledtek, és fejüket szelíden ingatva nyaldosták a kezét, mintha jutalmat kérnének munkájukért. Antal úgy ítélte, hogy áldást kérnek tőle, ezért szemeit az Úrhoz emelve így szólt: ,,Uram, Istenem, kinek gondviselése nélkül a falevél sem rezdül, és a legkisebb madár sem veszíti életét, add meg ezeknek az állatoknak, kik téged tisztelnek, ami nekik illendő.” És megáldva azokat, intett a kezével, hogy elmehetnek, s azok úgy is cselekedtek.

Antal ezután fogta a holttestet és a verembe tette, aztán befödte földdel. Előbb azonban betakarta a magával hozott palástba, és magához vette Pál köntösét, amely pálmafalevelekből készült, hogy ez legyen öröksége. Ezután visszatért klastromába, és elbeszélte tanítványainak mind, ami történt. A húsvéti és a pünkösdi nagy ünnepeken ettől kezdve mindig magára öltötte Pál köntösét.

Ennek a dicsőséges Remete Szent Pálnak a halála Krisztus Urunknak 343. esztendejében történt.

——————————————————————————–

Istenünk, ki az első remetét, Szent Pált, aki e világ zűrzavarából visszavonult a pusztai magányba, a mai napon vetted föl az angyalok társaságába, kérünk, közbenjárására tisztíts meg a világ minden szennyétől, és mennyei ajándékoddal szentelj meg minket! (Régi pálos misekönyvből.)


Thébai Pál és Kunyhós János atyák

Szent Pál az egyiptomi Thébában született 230 körül. Szüleinek korai elvesztése után nagy vagyonra tett szert. A Décius-féle keresztényüldözés idején elrejtőzött, mivel nem érezte magát elég erősnek a kínzások elviselésére. Sógora, Pál nagy vagyonára áhítozva, már készült, hogy Pált feljelenti. Pál kimenekült a sivatagba, hogy az üldözés végéig ott éljen. Talált egy alkalmas helyet, és ezt a csendes helyet választotta lakóhelyül. Pál az üldözések elmúltával sem tért haza. 90 évet élt ezen a helyen. Senki emberrel nem találkozott. Napjait imádsággal és elmélkedéssel töltötte. Már 113 éves volt, amikor meglátogatta őt Nagy Szent Antal remete. Ekkor találkoztak először. Másnap Pál kijelentette, hogy halála közel van. Arra kérte Antalt, hogy temesse el holttestét abban a köpönyegben, amit Szent Atanáz pátriárkától kapott. Antal elment, de mire visszatért Pált kitárt karral találta holtan. Két oroszlán jött elő a rengetegből, lábukkal sírt ástak, Antal ebbe temette el Pál holt testét. Ez 341-ben történt.

Kunyhós Szent János atya Konstantinápolyban született, előkelő és gazdag családban. A három fiúgyermek közül Jánost a legjobban dédelgették, gondosan taníttatták, és szépen járatták. A tanulmányokban szép előhaladást tett, de lelkileg is gazdag lett. Mivel házukban gyakran fordultak meg Szentföldet járó zarándokok, sokat tudtak beszélni az érdeklődő fiúnak. Tizenkét éves korában egy szerzetes elbeszélésére felébredt benne a vágy a szerzetesi élet után. Titokban elhagyta a szülői házat, elment Bithiniába és ott a nem-alvó-szerzetesek kolostorában beöltözött. Hét esztendőt töltött ott. Amíg szülei mindenütt keresték, addig János nagy buzgósággal élte a szerzetesek életét. Még az idősebbek is példaképet láttak benne. A szigorú önmegtagadás azonban elgyengítette. Ehhez járult még honvágya szülei iránt. Tizenkilenc éves korában elhagyta kolostorát és Konstantinápolyba jött koldusruhába öltözve, senkitől fel nem ismerve. Szülei megengedték neki, hogy házuk előtt egy kunyhóban éljen. Ezért hívják „kunyhós”-nak. Mindennap látta szüleit, de nem akarta előttük felfedni kilétét. Ők sem ismerték fel. Három év múlva, közeledni érezve halálát, megköszönte szülei jóságát, és feltárta magát előttük. Egy-két órát élve szülei karjai között halt meg 450 táján, 22 éves korában.

Szent Panszofiosz vértanú

Szentünk az alexandriai prokonzulnak: Nilusnak volt a fia. Gazdag atyja minden eszközzel taníttatta a világi tudományokra, de a keresztény tudományokra is. Atyja halála után nagy vagyonát a szegények segélyezésére adta, őmaga pedig eltávozott egy puszta helyre. Ott élt 27 esztendeig, magányosságban, Istenhez emelve fel lelkét. Erényes életének híre eljutott az alexandriai prefektushoz, aki mint Deciusz császár hivatalnoka a keresztények üldözője volt. A prefektus ítélőszéke előtt állva, nevetségessé tette a pogány isteneket, és megszégyenítette merészségét. Ezért vesszőkkel verték, ennek következtében elnyerte a vértanúi koszorút a III. század felében.

Szent Sándor     hitvalló, † ~430       

14 jan
A sínai és raithi vértanú atyák

A mai napon arról emlékezünk meg, hogy a Sínai hegyen levő barlangokban vezeklő atyákat, és a Vörös tenger mellett, közeli a Sínai hegyhez a Raithiban vezeklő atyákat kétszer is megtámadták a szaracénok és a blemmiánok, az egyik arab törzs tagjai. Az itteni vezeklő atyák angyalokhoz hasonló életet éltek. Elvonultságban, vezeklésben éltek egész héten át, vasárnap gyűltek össze Liturgiára, aztán újra visszatértek barlangjaikba. Egy alkalommal Ammoniosz egyiptomi szerzetes látogatta meg őket. Szemük láttára tört rá a Sínai hegyi atyákra az előbb emutett pogány sereg, és 40 Sínai atyát öltek meg a Hóreb hegyén. Ugyanakkor öltek meg a Raithi pusztában 39 vezeklő atyát. Ez 300-11 körül történt. A két helyen szerzetesi életet élő atyákat másodszor a V. században ölték meg. Ennek szemtanúja Nilus szerzetes volt.

Szent Félix (Bódog)     áldozópap, vértanú, † 256       

Szent István atya

István már fiatal korától nagy vonzódást érzett a szerzetesi élet iránt. Sok kolostort felkeresett Palesztinában, hogy megismerkedjen életükkel. Az imádságban és munkában mindenütt kivette a részét. Később Konstantinápolyba került Szent Germán pátriárkához. Sokban segítette tanácsaival a főpapot. Később a Khinolavka kolostort alapította meg Bithiniában, Khalkedon közelében. Sok szerzetes gyűlt köréje, akiket ő oktatott a keresztény tökéletességre. Előre megtudva halálának idejét békében halt meg a VIII. században.

Szent József atya

A Raithi pusztában élt vezeklő életet. A lelki tökéletesességnek olyan nagy fokát érte el, hogy imádság közben fényességtől ragyogott. Gelasiosz nevű tanítványának előre kijelentvén halála idejét, békében hunyt el a IV. században, mielőtt a Sínai hegyi atyákat megölték.

Idősebb Szent Makrina özvegy, † 340       

Szent Malakiás     próféta, † Kr. e. ~400       

Szent Nina Gruzia felvilágositója

Juvenál jeruzsálemi pátriárka testvérének leánya volt. Ifjúságától fogva egész szívével megszerette Istent. Szomorkodott azok miatt, akik még nem jártak az igaz vallás útján. Miután édesapja pusztalakó szerzetes lett, édesanyja pedig a diakonisszák közé lépett, nevelésre egy istenfélő időshöz került. Nevelőnője sokat beszélt neki Ibériáról, a mai Grúziáról, ahol az emberek még nem ismerik Krisztus világosságát. Ezért nagyon kívánta ezt az országot felkeresni és megtéríteni. Kívánsága teljesült. Egyik hagyomány szerint a Dioklécián cszászár üldözése alatt került oda, hogy megmeneküljön. A másik hagyomány szerint a grúzok fogságába került. Ibériában Nina a királyi szőlészetek egyik asszonyánál lakott. Nagyon hamar megismerték őt, mert általa sok csodás dolog történt. Csodái közben hirdette nekik az igaz Istent. Szavára sokan hívőkké lettek. Nina Marián grúz királyt is megtérítette a pogányságból. Konstantinápolyból püspök és papok jöttek Ibériába, templomok épültek és majdnem egész Grúzia keresztény lett. Nina, kerülve a világi dicséreteket, elvonult egy hegyre és ott élt egy ideig, hálát adva mindenért Istennek. Aztán, elhagyva magányosságát, Kachatiába ment, és ott keresztény hitre térítette Szófia királynőt. Szent Nina békében hunyt el 335. év január 14-én. Sírja fölé Marián király felépítette Szent György nagyvértanú tiszteletére a templomot.

PORDENONEI BOLDOG ODORIK misszionárius (1285-1331)  

Friulinak is nevezik, mert Pordenone Észak-Olaszországban, Friuli tartományban van. A 13. század végén a Ferenc-rendben nagy misszionáriusok támadtak, ezek közt is egyik legnagyobb: Boldog Odorik. Misszionárius elodeinek példája ösztönzoleg hatott rá, amikor 1314-ben elindult arra a missziós útra, mely felülmúlta az eddigieket. 16 évig tartott ez a szinte állandó vándorlás, melynek útvonalát nyomon követhetjük: Velence-Trapezunt hajóút (a Fekete- tenger déli partjáig), Nagyörményország, Perzsia (Tebrisz), hajóút a Perzsa- öböltol Thana-ig (Bombay). Itt megtalálta Tolentínói Boldog Tamás és társai ereklyéit (1321-ben szenvedtek vértanúságot) s magával vitte oket Kínába. További útja: India partjai mentén Ceylon, Nikobar, Szumatra, Jawa, Borneo szigetek, Hátsó India (ma: Vietnam), Dél-Kína Kanton (ma: Honkong), Csuen-csu-fu, más néven: Zayton, ahol két ferences kolostort talált. Ide hozta a vértanúk földi maradványait. Majd több kínai városon (Fu-csu, Nanking, stb.) át végre eljutott missziós útja céljához: Kambalek-be (ma Peking), ahol találkozott Montecorvinoi János atyával. Természetesen a legtöbb helyen, ahol járt, hirdette az evangéliumot (bizonyára nagy nyelvtudással), késobbi becslés szerint kb. húszezer embert keresztelt meg. Kambalekben 1325-28 között tartózkodott. Háromévi apostolkodás után visszaindult, „rövidebb” útvonalon: szárazföldön: Mongólia-Tibet-Perzsia-Örményországon keresztül. Lehetségesnek tartják, hogy közben még a Szentföldön is járt. 1330-ban ért hazájába. A kambaleki nagykán kérésének is eleget akart tenni, hogy ti. hozzon magával rendtagokat missziós atyákat, azonban a kiállott fáradalmak, szenvedések megtörték erejét. Amikor pl. hazaért, övéi nem ismertek rá, úgy megöregedett. El akart menni XXII. János pápához is, de csak Pisa*-ig jutott el, ott ereje elhagyta. Visszatéroben Udinéba még Páduában annyi ereje volt, hogy tollbamondta úti élményeit (Relatio), amiket nagy érdeklodéssel olvasgattak Európában. Egy eset: a pogányok majdnem halálra kínozták egy helyen, de az Üdvözíto és Szent Anyja meggyógyították. Udinéban halt meg 1331. jan. 14- én. XIV. Benedek pápa (1750 körül) avatta boldoggá.
Egy 20. század eleji misszionárius írja róla:
„Odorik atya útja kiterjedettségében felülmúlja Szent Pálét, fáradalmai hasonlítanak Páléhoz, Xavéréhez. Világból való kimúlása pedig a rend alapítójáéhoz, Szent Ferencéhez, akit az Isten szolgálatában való kimerülés döntött a halálos ágyba.”

Imádság:

Istenünk, te megörvendeztetsz bennünket Boldog Odorik égi születésnapja
ünnepével. Add meg, kérünk, hogy azt a hitet, amelyet o fáradhatatlan igyekezettel hirdetett, állhatatosan megtartsuk és tettekre váltsuk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Szabbás     érsek, hitvalló, † 1250       

Szent Teodul atya

Annak a Nilus atyának fia volt, aki a Sínai atyák megölésének szemtanúja volt. Atyjával együtt volt szerzetes a Sínai hegyen. Amikor a barbárok másodszor támadtak rá a Sínai és Raithi atyákra, ő is fogságba került. Arra kényszerítették, hogy mutasson be áldozatot a hajnalcsillagnak, amit ők istenüknek tartottak. Isten kegyelméből ettől megmenekült. Aztán rabként eladták, de az emesszai püspök kiváltotta és az egyházi rend tagjává tette. Később atyja itt talált rá. Mindketten visszatértek a Sínai hegyre, és életük utolsó idejét ott töltötték. Mindketten békében hunytak el az V. században.

Szent Vidor     vértanú, † 260       

13 jan
LAURENZANAI Boldog EGYED (1463-1518)  Nápoly környékén, Laurenzana városban született és nevelkedett. Már ifjú korában igen buzgó volt az imádságban, szerette a magányt, ahol Istennel társalgott. Hogy a ferences templomhoz minél közelebb lehessen, egy közeli földmuvesnél vállalt munkát, majd felvételét kérte a rendbe. Fel is vették s a kert gondozását bízták rá. Amikor látták, mennyire kedveli a magányt, megengedték neki, hogy a közelben egy barlangban remetéskedjen. Itt háborítatlanul szentelhette idejét az imának és szemlélodésnek. Meg kellett küzdenie a sátán kísértéseivel, zaklatásaival is, de Isten segítségével gyozött. Felebarátai lelki javát nem annyira szavaival, mint imáival és élete példájával mozdította elo. Érdemekben gazdagon, karizmákkal, csodatevéssel ékesen 75 éves korában költözött át a mennyei hazába. Tiszteletét XIII. Leó pápa hagyta jóvá.

Boldog Gottfrid     hitvalló, † 1127       

Szent Glafira     szűz, † 324       

Szent Hermil és Sztratonik vértanúk

Licinius császár uralkodása alatt a keresztények sokat szenvedtek hitükért. Ekkor szenvedett Hermil vértanú is. A szingidoni (ma Belgrád) egyházközség diakónusa volt. A császár maga elé hivatta, a vértanú pedig bátran megvallotta előtte hitét. Ezért börtönbe záratta 3 napra, hogy gondolkodjék el. Isten angyala ott megerősítette és felkészítette a vértanúságra. Három nap elteltével a császár újra kihallgatta, Herrnil újra bátorságot mutatott. Licinius úgy megkínoztatta, hogy benső részei kilátszottak. Felfüggesztették, vasakkal marcangolták, és sebekkel halmozták el. Végül a Duna folyóba fullasztották.

Sztratonik vértanú őr volt a börtönben és titokban keresztény, így Hermilnek hittársa. Látva Hermil vértanú szenvedéseit, nem tudta elrejteni könnyeit, hogy egy igaz ember mennyit szenved. A körülállók közül néhányan jelentették a császárnak Sztratonik viselkedését. Megtudva, hogy ő is keresztény, ugyanarra a halálra ítélte: fojtsák bele a Duna vizébe. 315 körül így nyerték el mindketten a vértanúságot. Holttestüket három nap múlva a keresztények a parton találták, és eltemették a mai Belgrád közelében.

POITIERS-I SZENT HILARIUS
*315 körül +Poitiers, 367.
Hilarius idejében Poitiers álmos kisváros volt Gallia római provinciában, ahol unatkoztak a helytartók. Szórakozásra és mulatságra csak kevés alkalom nyílott. Nem voltak ott sem híres iskolák, sem híres emberek, a tanulni vágyóknak a bordeaux-i iskolát kellett fölkeresniök. A város a közlekedési csomópontoktól messzi-távolra esett. A kereszténység a 4. század előtt aligha verhetett itt gyökeret.

Hilarius vidéki ember volt. A hosszú téli napokat és az éjszakákat arra fordította, hogy gyarapítsa műveltségét és szellemi gazdagságát. Tudásszomja nagy volt. Jól ismerte a latin írókat, akik nagymértékben meghatározták kemény, ellentétekben gazdag stílusát, amelyet később tudatosan magasabb szintre emelt, amikor Isten nagyságáról kellett szólnia.

Amint Venantius Fortunatus, a költő följegyezte, Hilarius nem volt keresztény. Megházasodott és egy leánya született. Életének a keresztségét megelőző időszakáról sajnos csak keveset tudunk.

Már érett férfi volt, amikor egy este a Biblia olvasása közben mélyen megragadta Istennek önmagáról tett tanúsága. Elhatározta, hogy megváltoztatja életét. El akarta nyerni Istentől azt a tökéletes boldogságot, amelyre annyira vágyakozott. Valószínűleg ekkor kezdett közeledni a kicsiny helybéli keresztény közösséghez.

Mindennél jobban üldözte a halál gondolata: ,,Megkaphatom-e Istentől jutalmamat, ha a halál kiolt bennem minden érzést és minden életet? Értelmem elutasította magától ezt a kételyt. Erős meggyőződést adott nekem, hogy Isten sohasem hívott volna létre, olyan létre, amely képes a gondolkodásra és a bölcsesség megszerzésére, ha más oldalról csak erőim kikerülhetetlen hanyatlására és az örök halálra adott volna kilátást.”

Hilarius föliratkozott a hitjelöltek jegyzékébe. Nem tudjuk, hogy feleségével és lányával együtt-e? Nem sokkal később húsvétra virradó éjjel fölvette a keresztséget. Föltűnést keltő esemény volt ez Poitiers-ben, hiszen az ő társadalmi köreiből csak kevesen tartoztak a keresztény közösségbe. Külsőleg semmi sem változott az új keresztény életében, folytatta régi életmódját, de új szellemmel telítette. Szent János evangéliuma után nagy elmélyüléssel olvasta Szent Máté evangéliumát, amely utolsó kételyeitől is megszabadította. 350 körül meghalt a város püspöke, akinek a nevét sem ismerjük. A keresztény nép összegyűlt és közfelkiáltással Hilariust választotta püspökké.

A választást különösebb lelkesedés nélkül, de feladatának tudatában fogadta. Egyszer úgy emlékezett meg róla, mint ,,ráruházott hivatalról”.

Jó érzéke volt a dolgok lényege iránt, ezért mindenekelőtt az igehirdetés feladatának szentelte magát. Az éppen tanulmányozott Szent Máté-evangéliumot magyarázta híveinek. A szöveg szellemi értelmét tárta föl előttük, s ennek a kommentárnak a szövege ránk maradt. Nem mindig volt könnyű gondolatait és fejtegetéseit követni, tekintélye mégis egyre növekedett. Öt-hat év alatt kiépítette egyházmegyéjét. Mártont, Gallia későbbi apostolát, eredménytelenül próbálta maga mellett tartani mint diákonusát. Papjait valószínűleg közös életre fogta össze. Messze volt Rómától és az ariánusokkal vívott küzdelmektől, amelyek az egyház keleti felében már teljes hevességgel folytak. Megvallotta, hogy ,,a niceai hitvallásról még csak nem is hallott, amíg számkivetésbe nem küldték”.

A 353-as esztendőig Galliában senki sem törődött az arianizmussal. A keresztény Kelet hitvitáiba csak a trieri püspök bonyolódott bele, aki befogadta a száműzött Alexandriai Szent Atanázt. Hilarius távol maradt az arles-i (353) és a milánói (355) zsinatokról. Ezeket Constantius császár hozta össze. Másodszor is elmozdították Atanázt, és megnyitották a birodalom nyugati tartományainak kapuit az arianizmus előtt.

355-ben Hilarius állt az arles-i Saturniusszal szemben kibontakozó ellenállás élére. Saturnius volt tudniillik az arianizmus fő képviselője Galliában. Hilarius megszervezte a galliai püspökök gyűlését, és meggyőzte őket, hogy vizsgálják fölül az arles-i határozatokat, különüljenek el az ariánus püspököktől, és utasítsák vissza Atanáz elítélését. Nem sokáig váratott magára a császár ellenintézkedése, amelyet Saturnius sugallt: Hilariust száműzetésbe küldték Kisázsiába.

356–359 között élt Hilarius ott: ,,Fogságomban nem veszítettem el derűmet, mert Isten igéjét nem lehet bilincsbe verni.” Száműzetése ellenére nagy mozgási szabadságot élvezett, amelyet alaposan ki is használt, hogy jobban megismerje Keletet. Korábban úgyszólván semmit sem tudott a birodalom keleti tartományairól. Fokozatosan megismerte az ottani egyházi helyzetet, a teológiai problémákat, és belelátott a keleti gondolkodás sajátságaiba. Látván a tanításban mutatkozó zavarokat és tévedéseket, elhatározta, hogy teljes világossággal írásba foglalja a Szentírásra vonatkozó igaz katolikus tanítást és a teológiai érveket. Már száműzetésének első hónapjaiban elkezdte írni A Szentháromság című főművét, amelynek talán szerencsésebb volt az eredeti címe: A hitről az ariánusokkal szemben. ,,Kényszerítve láttam magamat, hogy ügyetlen szavaimmal negvilágítsam ezeket a kimondhatatlan titkokat, és az emberi nyelv elégtelenségeire bízzam azokat a misztériumokat, amelyeket tulajdonképpen hitünkbe és lelkünk tiszteletébe zárva kellene őriznünk.” Hilarius számára a teológia sohasem a puszta tudásvágy kielégítése, hanem mindig az élő Isten megközelítése volt.

Keleti tartózkodásának köszönhető az is, hogy veszített gall merevségéből. Nagyszabású békítő munkába fogott: kísérletet tett a 325 óta közzétett hitvallási formulák értelmének kifejtésére. Az ellentáborban is elismerte azt, ami nem volt merőben rossz, és ahol csak lehetségesnek látszott, igyekezett az igaz hitnek megfelelő értelmezést találni. Érintkezésbe lépett az ariánusokkal: ,,Nem tartottam bűnnek, hogy társalogjak velük vagy belépjek templomaikba, mindenesetre anélkül, hogy hitüket elfogadnám, vagy hogy nagyon bizakodnék abban, hogy együtt dolgoznak velünk a béke helyreállításán.”

Hilarius e fáradozásaival kihívta maga ellen azoknak a ,,hithű” köröknek a rosszallását, amelyek nem voltak képesek összeegyeztetni az igazságot és a keresztény szeretetet, a tanbeli szilárdságot és a kölcsönös megbecsülést.

Ott volt a szeleukiai zsinaton, de nem sikerült az értelmet diadalra segítenie. Éppen ilyen kevés sikerrel járt a császárral való találkozása Konstantinápolyban, mert a saját földijei lettek árulói, akiknek hithűségét pedig annyira megdicsérte. Ez nagy megaláztatást jelentett számára.

Végül is a keleti ariánusok gondoskodtak róla, hogy ,,Kelet bajkeverőjét” visszaküldjék hazájába. Hazatérve legfőbb feladatának azt tartotta, hogy az igaz hitet visszaállítsa. Sulpicius Severus elmondja, hogy a poitiers-i püspök ebben az időben a kétely és a félelem időszakát vészelte át. A száműzetés és az egyházi események élesen megvilágították előtte, hogy a teológiai alaptételek mennyire tehetetlenek a császári hatalom túlkapásaival szemben. A párizsi zsinaton (361) elérte a galliai arianizmus két fejének, Arles és Perigueux püspökének kiközösítését. A rigoristák bosszúságára a többi ariánus érzületű püspökkel szemben Hilarius ismét tanújelét adta józanságának és bölcsességének. Az volt az alapelve, hogy azokat a püspököket, akik elismerték korábbi tévedésüket, hagyják meg a helyükön. Ez volt a gall egyház szerencséje. ,,Az egész világnak be kellett látnia — írja Sulpicius Severus –, hogy gall hazánk Hilarius püspök föllépése által szabadult meg a szakadástól.”

Amikor visszatért püspöki városába, ott találta Mártont, aki beszámolt neki az igaz hit észak-itáliai összeomlásáról. 364-ben az új császár, Valentiniánus trónralépése után a poitiers-i püspök kezdeményezően lépett fel Itáliában és megszervezte Itália püspökeinek milánói gyűlését, de az nem volt képes az ügyesen védekező ariánus püspököt, Auxentiust eltávolítani a város püspöki székéből.

Ez a kudarc mélyen megrendítette Hilariust. Arra indította, hogy röpiratot írjon Contra Maxentium (Maxentius ellen) címmel, amelyben éles határozottsággal megbélyegezte a császár beavatkozását a vallási ügyekbe. Ezután egyre inkább visszavonult a csatározásoktól.

Életének utolsó éveit békében töltötte, miközben az igaz hit egyre újabb sikereket ért el. Hilarius ismét a Biblia tanulmányozásának szentelhette magát, és újra hozzálátott tanító munkájához. A zsoltárokat magyarázta híveinek: a szó szerinti értelem alól kibányászta mélyebb értelmük drágaköveit. A boldogság szombati nyugalmáról vagyis az örök boldogságról így ír: ,,Azzal készülünk föl rá, ha imádkozunk, virrasztunk, sokat olvassuk a Szentírást, ha böjtölünk, alázatosak vagyunk minden viszontagság ellenére is.”

Hilarius írt liturgikus himnuszokat is azzal a szándékkal, hogy a híveket bevezesse a teológiai igazságok ismeretébe és szorosabban bekapcsolja a liturgikus ünneplésbe, de nem sok sikert aratott velük. Túlságosan sok volt bennük a teológia ahhoz, hogy elnyerjék a nép tetszését. Ezen a téren a milánói Szent Ambrus szerencsésebb kézzel dolgozott. De mit számított már neki akkor a siker vagy a balsiker! Szemét szilárdan az Úrra szegezte ,,irgalmasságának beteltéig”.

A vihar elcsitult, Hilarius élvezte a békét és várta az igazak jutalmát. 367-ben halt meg püspöki városában, Poitiers-ban. Korábban, megtérése és megkeresztelkedése előtt félelemmel töltötte el a halál. Most úgy jelent meg előtte, mint a fogyatkozást nem ismerő hajnal fénye, ,,amelyben vég nélkül hirdetheti az Úr hűségét és szeretetét”.

A 6. századi Jeromos-féle martirológium szerint Hilariust 367. január 13-án temették el. Rómában a 13. század óta január 14-én ünnepelték, mert Vízkereszt oktávája elfoglalta 13-át. 1969-ben, mivel ez a nap fölszabadult, újra 13-ra tették az ünnepét.

——————————————————————————–

Poitiers-i Szent Hilarius saját szavai tanúsítják, micsoda szenvedélyességgel vetette magát az ariánusokkal folytatott hitvitákba.

Amikor a szeleukiai zsinaton (359) eredménytelenek maradtak fáradozásai, és igazhitű püspöktársai határozatlannak mutatkoztak állásfoglalásukban, ilyen szemrehányást tett nekik egy harcos iratban: ,,Egy szolga — nem azt mondom, hogy jó szolga, hanem csak olyan átlagos –, nem tűri, hogy gazdáját gyalázzák. Bosszút áll érte, ha módjában áll. Egy katona életének veszélyeztetésével is védelmezi királyát, sőt még akkor is így tesz, ha a saját testét kell eleven védőpajzsként eléje vetnie. Egy házőrző kutya ugatni kezd, mihelyt valami szimatot kap, és felugrik a legkisebb gyanús neszre. Ti pedig halljátok, hogy az emberek azt mondják: ťKrisztus, az Isten igaz fia nem Isten!Ť A hallgatásotok beleegyezés ebbe a káromlásba! És ti hallgattok mégis! Dehogyis hallgattok! Kárhoztatjátok azokat, akik ellene szegülnek a káromlóknak. Hangotokat azokéval egyesítitek, akik belétek akarják fojtani a szót!”

——————————————————————————–

Mindenható Istenünk, ki Szent Hilarius püspöknek megadtad, hogy Fiad istenségét állhatatosan védelmezze, kérünk, engedd, hogy ezt a misztériumot kellő módon értsük, és az igazságnak megfelelően tegyünk róla hitvallást!

Szent Jakab püspök

Szent Jakab egy örmény fejedelem fia, jó, nevelést kapott otthon. Fiatal korában megszerette a magányos életet. Ő hosszú időn át magas hegyekben Nisibis város közelében. Szigorú életet élt a szabad ég alatt, gyümölcsökkel és zöldséggel táplálkozott, bőr ruhába öltözködött az idejét Istennel való beszélgetésben töltötte. Makszimin császár idejében őt is elfogták, és hitét férfias bátorsággal megvallotta. Szent életéért Nisibis lakói megválasztották püspöküknek. Nagy buzgósággal harcolt az igaz hit érdekében, amikor Arius tévtanítása egyre jobban tért hódított. Részt vett az I. nikaiai zsinaton, ahol egyike volt a nevezetes hitvédőknek. Bölcs, világosságot árasztó és nevelő főpásztora volt nyájának. Idejében alakult a híres hitet tanító iskola, amelyben előadó volt. Világosító Szent Gergely tőle kért felvilágosítást némely hittani ügyekben. Jakab békében halt meg 350 körül.

Szent Jutta     özvegy, † 1228       

Szent Veronika

Szent Vidor     püspök, egyháztanító

AQUILAI Boldog VINCE (1440-1504)

Aquilában, ahol Sienai Szent Bernardin sírja van, született s nott fel. Belépve a rendbe az obszerváns eszme híve lett. Mint laikus testvér, életét a munkának, s még inkább az imának; szemlélodésnek szentelte, közben gyakran esett elragadtatásba. Kenyéren, vízen, zöldségféléken élt, kerülte a felesleges beszédet: makulátlan tisztaság, türelem, föltétlen engedelmesség voltak fo erényei. Így is sokak lelkesítoje tudott lenni a szent életre. Aquilában, a Szent Julián rendházban fejezte be életét. Épségben maradt testét a hívek nagy tisztelettel övezik. VI. Piusz pápa hagyta jóvá tiszteletét.
12 jan
Efezusi negyvenkét vértanú,     † ~750       

PUCCI SZENT ANTAL szervita, pap
*Poggiole di Vernio, 1819. április 16. +Viareggio, 1892. január 12.
Az a történelmi korszak, amelyben Antonio Maria Pucci született, amelyben felnőtt és apostoli tevékenységét kibontakoztatta, olyan mozgalmas és zavaros volt, mint kevés másik. Szabadságmozgalmak rendítették meg Itália államait. Toszkána nagyhercegsége, amelyben 1844- ig élt, talán az egyetlen olyan állam volt, amely viszonylagos békét élvezett. A vele határos hercegségben, Luccában, papi tevékenységének kezdetén arisztokratikus jellegű, mérsékelt politikai légkör uralkodott.

A helyzet alapvetően megváltozott 1859-ben a nemzeti egységtudat megnövekedésével, amely népszavazásban és Piemont királyságának bekebelezésében jelentkezett, és amelyet az olasz királyság kihirdetése koronázott meg 1861. március 17-én. Az egyházi állam meghódítása (1860) a pápaság és az olasz állam közti szakításhoz vezetett, s ez még inkább elmélyült Róma megszállásával (1870).1866-ban több mint 2.000 szerzetesi közösséget föloszlattak, vagyonukat pedig elkobozták az állam javára. Az olasz állam szembenállása az egyházi állammal és a pápasággal fellendítette az antiklerikalizmust, és aranykorát élte a szabadkőművesség. Mindezekhez járultak még anarchikus áramlatok, szocialista megmozdulások. Valamennyi olyan jelenség, amelynek kedvezett a munkások és parasztok elképesztően alacsony életszínvonala. Mindezzel, a hitéletnek egyáltalán nem használó nehézséggel kellett találkoznia Antal atyának is munkaterületén.

Róma elfoglalása után a hajthatatlan egyházi csoportok mellett mindinkább észrevehetővé váltak olyan erők is, amelyek nagy figyelemmel és gondossággal tanulmányozták a szociális problémákat, és alkalmas eszközöket kerestek ahhoz, hogy az Evangéliumot közel vigyék a tömegekhez. Közéjük tartozott Antal is.

Élete külsőleg nem látszik különlegesnek. Az Appenninek előhegyeinek vidékéről, szegény, de egészséges, vallásához és szokásaihoz hűséges parasztcsaládból származott. Apja sekrestyés volt. A fiút még születése napján az Euszták névre keresztelték. Az ifjú együtt dolgozott testvéreivel a mezőn és a gesztenyeerdőkben. A plébános tanította olvasni, írni, számolni, és amikor észrevette élénk tehetségét, latinra és a gimnázium többi tantárgyára is. Az apja által támasztott nehézségek ellenére tizennyolc évesen belépett a firenzei szervitákhoz. Plébánosa a következő ajánló sorokat adta számára: ,,…Euszták… gyermekkorától kezdve mindmáig kiválóan viselkedett, buzgón látogatta a keresztény oktatást, és fogadta a szentségeket…, kezdettől fogva kinyilvánította a szerzetesi élet iránti erős hajlandóságát és hivatását”.

1837. december 23-án öltözött be, és kezdte meg a noviciátust Antal Mária néven. Tanulmányainak a Monte Senarión történt befejezése után 1843 májusában ünnepélyes fogadalmat tett, majd pappá szentelték és Viareggióba küldték a Szent András plébániatemplom káplánjának. 1848- tól élete végéig e templom plébánosa volt. Emellett huszonnégy éven át töltötte be rendházában a prior tisztét, s egyúttal Toszkána provinciálisa is volt a halálát megelőző második évig. Hitéletét rendkívüli egyszerűség és becsületesség jellemezte, teljesen az Evangélium szellemét sugározta. Életét Istennek szentelte a szerzetben: fogadalmakkal, regulákkal és alapszabályokkal. Ebben a keretben valósította meg szentségre törekvő életét, Istenhez való mind szorosabb kötődését. Egy napon így szólt testvéreihez: ,,Saját megszentelődésünk és mások megszentelése az egyetlen cél, amely miatt Isten meghívott minket a szerzetbe”. Rendtársaihoz intézett sok buzdításából — amelyek éppúgy, mint a néphez szóló prédikációi, teljesen a Biblia szellemében gyökereztek, és tele voltak az abból vett idézetekkel — alapmotívumként állandóan kicsendül az egyedül szükséges: hogy kövessük az alázatos, szegény és megfeszített Krisztust. Különösen a szerzeteséletnek kell arra irányulni, hogy Ura keresztjét kövesse mindhalálig. Ebben a mélységes felismerésben és a Megfeszített szeretetében gyökerezik gyengéd tisztelete a fájdalmas Istenanya iránt is, aki mindenkinek példát adva együtt szenvedett Fiával.

A rendi állapot azonban nem elegendő egymagában. ,,Sokkal könnyebb bármely kereszténynek elnyerni örök üdvösségét, mint a hanyaggá vált szerzetesnek,… mert megvetendő, sőt éppenséggel istenkáromlás, ha az Istennek hozott áldozatból egy részt visszatartunk vagy visszaveszünk.” Mivel Antal atya visszavonások nélkül élte hivatását, Viareggio ,,curatino santo”-ja (szent plébánosa) tudott lenni, ahogy már életében mindenki nevezte.

A ,,megfeszített Úr, aki, hogy mindenkinek jót tegyen, mindannyiunk testvére akart lenni és minden emberi nyomorúságot magára vett, sebekkel és vérrel borítva gyalázatos halált halt”. Ez a Krisztus és fájdalmas Anyja vezette Antal atya lelkipásztori tevékenységét is. Mindent magára vállalt. Először is 1849-ben megalapította a Gyermekek és felnőttek keresztény oktatásának kongregációját. A viareggiói halászok fiai számára, akik apjukkal együtt dolgoztak, esti iskolát hozott létre. 1850-ben megszervezte az ifjúság eszményét követő Szent Lajos-szövetséget. 1853-ban, Ozanam Frigyes[2] halála évében alakult meg Viareggióban az első Szent Vince konferencia.

Hogy a népből való lányok keresztény nevelésének gondját megkönnyítse, megnyitotta a szervita nővérek intézetét; ebben támogatója volt Leci Katalin, aki nővérként a Mária Julianna nevet vette fel. Így lassanként összeálltak a Keresztény anyák kongregációjának alapjai, amely 1882-ben nyerte végleges formáját. 1860- ban azzal a céllal, ,,hogy megtartsa az erős katolikus hitet a családban és a keresztény társadalomban”, megalapította a Szent Józsefről nevezett bűnbánók jámbor társulatát.

Szervezeteinek ez a rendszere mégis csupán eszköz volt.1864 ádventjének második vasárnapján pontosan megmagyarázta ezt népének: ,,Ne gyertek elő a keresztleveleitekkel, nincs rá szükségem; kereszteléstek bizonysága, amelyet elvárok tőletek, a jótetteitek… A keresztség egymagában nem elég ahhoz, hogy Krisztust formáljatok magatokból; hozzá tartozik Isten törvényeinek és a megfeszített Jézus követésének szem előtt tartása is, mert a keresztény elnevezés Krisztus nevéből származik, és kereszténynek csak azt nevezik, aki Jézus Krisztust követi”.

Felebaráti szeretete, amelyről fáradhatatlanul prédikált, kifejezésre jutott a betegekről, szegényekről és elhagyottakról való gondoskodásában is. Az 1854-től 1856-ig tartó kolerajárvány alatt saját személyét semmibe véve kockáztatta életét: ,,Nem szükséges, hogy sokáig éljünk; csak az szükséges, hogy az Isten által nekünk ajándékozott időt kihasználjuk, és megtegyük, amit Isten kíván tőlünk.” Felkereste a szegényeket, nagy tapintattal és titokban segített rajtuk, s mindebbe nem fáradt bele még életének utolsó pillanataiban sem. A viszálykodás és civakodás által szétzilált családokban helyreállította a békét. A beteg gyerekek iránti különleges szeretetétől vezérelve 1856 nyarán a viareggiói tengerparton megnyitott egy gyermekgyógyhelyet; kezdetben csak három gyermek lakott benne, 1875-ben már ezernél több. Szeretetszolgálata, gyengédsége és előzékenysége nem feledheti jellemének egy másik oldalát: ahol szükség volt rá, Antal atya igen energikusan lépett fel, és nevén nevezte a dolgokat. A kormányzat megbízottjának, aki 1866-ban azért jött, hogy a szervita kolostort birtokba vegye, a ház küszöbén olvasta fel lángoló tiltakozását. Nagy bátorsággal, bár sohasem keresztény szeretet nélkül, védelmezte a szószékről a pápát az antiklerikálisok és szabadkőművesek ellen, mindenekelőtt az olasz királyság kikiáltása és Róma megszállása után.

Viareggio a szabadkőművesek és liberálisok kezében volt, ennek ellenére Antal atyát egyházközsége nyilvános temetés tiszteletében részesítette ezzel a megokolással: ,,Csupán mint ember is nagy érdemeket szerzett Antonio Maria Pucci az országért végzett munkájával, függetlenül katolikus papi állapotától,… és az igazi erény állandó példájának kell tekinteni.”

Életében nincs semmi rendkívüli. Nem arsi plébános, hatása nem terjedt túl plébániájának és városának szerény határain. Szentsége abban állt, hogy hivatását mint szerzetes és mint plébános a megfeszített Úrral való bensőséges egyesülésben élte át napról napra, tettről tettre, pillanatról pillanatra. 1952-ben boldoggá,1962. december 9-én szentté avatták. [2] Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813. ápr. 23.–Marseille, 1853.

szept. 8.): francia irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Karitász- mozgalom előkészítője. Nevéhez fűződik a Páli Szent Vincéről elnevezett ún. Szent Vince konferenciák létrehozása az egyetemi ifjúság részére.

Szent Árkádiusz     vértanú, † ~260

BISCOP SZENT BENEDEK bencés apát

*Northumbria, 628 körül. +689-90. január 12.
Benedek az észak-angliai Northumbriában született 628 körül, Szent Edwin király (kb. 617–632) idejében, amikor Szent Paulinus püspök (+ 644) hirdetni kezdte itt az Evangéliumot. Mint nemes ifjú, néhány évig a király udvarában szolgált. Amikor azonban mintegy húszéves lett, megérlelődött az a kívánsága — mint Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) közli –, hogy ,,az igazi királynak szolgáljon”, ezért Yorki Szent Wilfriddel (634–709/10) együtt indult első római útjára. Utazásának célja az volt, hogy a kontinens szerzetesi szokásait és hagyományait tanulmányozza, ezért az utazás során tizenhét kolostort látogatott meg. Benedek második római útjára Szent Vitalianus pápa idejében (657–672) vállalkozott. Ezt megelőzően belépett a frank birodalom déli tengerpartján lévő Lérins kolostorába. Itt kapta meg a tonzúrát, és két évet tanulmányokkal töltött el, majd ismét Rómába ment.

Northumbria és Kent királyai röviddel azelőtt küldték a Canterbury érsekévé választott Wighard papot Rómába, hogy a pápa szentelje püspökké. Megérkezése után azonban Wighard egy járvány során meghalt. Most már a pápa dolga volt, hogy helyébe másikat válasszon. Első választása Szent Hadrianus (+709) afrikai születésű szerzetesre, egy Nápoly közelében lévő kolostor apátjára esett; Hadrianus azonban nem akarta elvállalni az érseki hivatalt. A másik jelölt egy Tarzoszból való görög szerzetes, a későbbi Canterbury Szent Teodor (602–690), aki abban az időben Rómában élt. Teodort püspökké szentelték, a pápa pedig megbízta Benedeket, hogy Teodorral együtt térjen vissza Canterburybe, s legyen ott tanácsadója és tolmácsa. Benedek Teodorral és Hadrianusszal 669 májusában érkezett meg Canterburybe; nem sokkal ezután a Péter és Pál kolostor apátjává nevezték ki. Két évvel később ismét Rómába indult.

Az utazások és tanulmányok eme évei alatt tekintélyes könyvtárt gyűjtött össze, emellett szokatlanul gazdag tapasztalatokat szerzett a szerzetesi életben. Amikor 674-ben visszatért Northumbriába, tetterejével és képességeivel olyan hatást gyakorolt Ecgfrith királyra, hogy az személyes birtokából földterületet ajándékozott neki a Wear torkolata közelében, és engedélyezte, hogy kolostort alapítson (Wermouth) Péter apostol tiszteletére. A következő hónapok folyamán Benedek beutazta Galliát, hogy olyan építőmunkásokat keressen, akik képesek arra, hogy római mintára kőtemplomot emeljenek. A templom ablakainak beüvegezéséhez is vitt olyan embereket, akik értettek az üvegkészítéshez, mivel — úgy látszik — ez a mesterség akkortájt még ismeretlen volt Angliában. Öt évvel Wearmouth megalapítása után ismét Rómába utazott; könyvtára számára keresett új könyveket, temploma számára pedig liturgikus felszerelést, ruhákat és ereklyéket. Amikor hazatért, magával vitte a Szent Péter templomból János főkántort, hogy tanítsa meg szerzeteseit a római énekre, és oktassa őket a római liturgiára.

Egy évvel Rómából való hazatérése után Benedek további adományt kapott Ecgfrith királytól a Tyne melletti Jarrowban, hogy ott egy Pál apostolnak szentelt kolostort alapítson. Tizenhét jarrowi szerzetes telepedett át az új alapításba Szent Ceolfrith (lásd: 504. o.), Benedek unokafivérének vezetésével. Kevéssel utóbb Szent Béda Venerabilis, aki az előző évben lépett be hétéves korában oblátusként Wearmouth kolostorába, szintén Jarrowba került.

Az új kolostort 685. április 23-án szentelték fel: alapkövét még ma is őrzik Jarrowban. Ebben az évben indult el Benedek hatodik és egyben utolsó római útjára, hogy könyvtára számára további könyveket, temploma díszítésére pedig festményeket szerezzen. Távolléte alatt mindkét kolostorában járvány pusztított; Jarrowban csak Ceolfrith és a kis Béda maradt meg, akik még így is ,,kórusban” énekelték a zsolozsmát. Benedek betegen tért vissza Rómából, s élete utolsó három évében bénulása ágyhoz szegezte. Attól félt, hogy világias lelkületű testvére örökségül igényli majd mindkét kolostort, ezért szerzetesei lelkére kötötte, hogy Szent Benedek Regulájával és a Szent Agatho pápától (678- -681) kapott kiváltsággal megegyezően ne válasszanak mást apátnak, csak a kolostorból való testvért. Röviddel halála előtt, miután valamennyi testvér tanácsát meghallgatta, maga elé hívatta Jarrowból Ceolfrithet, és mindkét kolostor egyedüli apátjává tette. Halála előtt még szigorú utasításokat adott, hogy összegyűjtött nagy könyvtárát feltétlenül őrizzék meg, és semmiképpen se hanyagolják el. Ez a könyvtár mindig különleges gondoskodása alatt állt. Kezdettől fogva azt kívánta, hogy kolostorai egyaránt legyenek a jámborság és a tudomány iskolái. Abban az időben, amikor a régi világ iskolái lehanyatlottak, s az Egyház alig kezdett hozzá nevelési és iskolarendszerének kifejlesztéséhez, Benedek felismerte annak sürgető szükségességét, hogy az eljövendő nemzedék számára megőrizze és továbbadja a klasszikus ókor és a korai Egyház ismereteit, s tanítókat képezzen a papság és a nép számára. Alig volt olyan kívánsága, amelyet Jarrow, nemzedékének legnagyobb tanítója, Béda révén meg ne tartott volna.

Benedek 689. január 12-én halt meg, A wearmouthi Szent Péter templomban temették el az oltár és az apostol ereklyéinek közelében, akit — mint Béda mondja — ,,egész életében mindig tisztelt, és aki kinyitotta neki a kaput, hogy beléphessen a mennyek országába”.

CORLEONEI* SZENT BERNÁT kapucinus testvér (1605-1667)

Szicíliában, Corleone-ban* született. Kezdetben apja mesterségét, a cipészséget folytatta. Szülei vallásosan nevelték, de az apa korán meghalt, és a harcias kedvu fiúnak ez a mesterség nem volt ínyére. A sport, a vívás, céllövészet volt az életeleme. Ezekben hamarosan bajnok lett. Vallásos élete lanyhult, de azért állhatatosan tisztelt egy feszületet, mely elott mécsest gyújtva imádkozni szokott. Szilaj természete ellenére tudott nemeslelku is lenni, igyekezett védelmezni a szegényeket a hatalmaskodók zsarnoksága ellen. 25 éves korában, egy párbajban súlyosan megsebesítette ellenfelét. Hogy a bosszú elol elmeneküljön, különbözo helyeken bujkált. Lelkiismerete is nyugtalanította. Isten kegyelme ilyen elozmények után érintette lelkét, s a kapucinusokhoz vezette. 27 éves korában a szicíliai Caltanisetta-ban * belépett a rendbe, ott kapta a Bernát nevet. Ezután az erények: gyakorlásában mutatkozott igazán hosnek. Hosi fokban gyakorolta a böjtöt, más önmegtagadásokat s az alázatot. Ez nem volt könnyu egy olyan embernek, akit azelott Szicília hoseként tiszteltek. Lelkiségének jellemzoje volt a mennyei Atya iránti gyermeki szeretet, a megfeszített Krisztus iránti áhítat és a Szent Szuz tisztelete. Kitunt a beteget: iránti szeretetben és az irgalmasság egyéb cselekedetében is. Bunbánatát és buzgóságát rendkívüli kegyelmekkel jutalmazta Isten: csodákkal, látomásokkal. Többször megjelent neki a Szent Szuz, s a kisded Jézust is karjában tarthatta. Halála óráját a Szuzanya elore jelezte. Palermóban halt meg 62 éves korában. XIII. Kelemen 1768-ban boldoggá, II. János Pál pedig 2001-ben szentté avatta.
II. János Pál szenttéavatási beszédébol:
„Mindenkit csodálattal töltött el az egyszeru laikus testvér, aki mélyenszántó beszédeket tartott a Szentháromság misztériumáról. Egész élete Isten felé irányult, szüntelen imában és vezeklésben. Bátor apostolkodása válasz volt feszültséggel teli kora kihívásaira. A mai világnak is szüksége van olyan szentekre, mint Bernát testvér. Alázatos példája bátorítás a fáradhatatlan imára, mivel éppen az ima és Isten szavának hallgatása jelenti a valódi életszentséget.”


Imádság:

Istenünk, te Szent Bernátot a bunbánat és a keresztény erények kiváló példaképéül adtad nekünk. Add meg, kérünk, hogy Szentlelked hevét megkapva
állhatatosak legyünk a hitben és buzgók a cselekedetekben. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.

Szent Ernő     hitvalló, † 1096       

Szent Euprakszia

Euprakszia vagy Teodóz császár idejében élt. Atyja, Antigonosz, szenátor volt. Fiatal korában anyjával együtt belépett a Nílus partján levő tabennai női kolostorba. Itt élt haláláig, élete a szigorú erényes élet példáját mutatta. Békében halt meg 393-ban. Szent életéért Istentől csodatevő erőt kapott. Betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki.

Szent Ernestus     vértanú           

Szent Eutrópiusz     lektor, vértanú, † ~407       

Szent Merteosz vértanú

Szentünk Dioklécián császár katonája volt Afrikában. A mórok elleni ütközetben hadvezére bálványimádásra kényszerítette. Merteosz nem volt hajlandó a bálványimádásra. Ezért annyira megkínozták, hogy nem volt hely a testén, ahol nem lett volna sebtől vérezve. Ezután 8 napig éheztették a börtönben, eközben adta vissza lelkét Istennek.

Abeszalamita Szent Péter

Péter a palesztinai Aneaban született. Rendkívüli testi erővel rendelkezett. A 300. év körüli keresztényüldözések kezdetekor Ablona városában elfogták és Szeverusz he1ytartó elé vitték kihallgatásra. Hiába akarták arra kényszeríteni, hogy áldozatot mutasson be a pogány isteneknek, hitében állhatatos maradva visszautasította azt. Válogatott hóhérokkal kínozták meg. Végül, keresztre feszítve nyerte el a vértanúi koronát 309, vagy 10-ben.

Szent Tatiána vértanúnő

Szentünk Rómában született nemes és gazdag családban. Jó nevelést kapott tőlük a keresztény életre. Miután felnőtt lett, visszautasította a házassági ajánlatokat, és egyedül mennyei Vőlegényének Jézusnak akart szolgálni. Erényes életéért az Egyház diakonisszájává avatták. Ebben a minőségben nagy buzgóságot mutatott a Rómában élő keresztények között. Szorgalmasan kereste a szegényeket, látogatta a börtönöket, segített a rászorulókon. Imáival és jótetteivel állandóan kedvébe akart járni Istennek. Akkoriban lépett trónra Alexander Severus császár (222-35). Anyja keresztény volt, úgy is nevelte, de nem gyakorolta keresztény vallását. Maga nem üldözte a keresztényeket, de helytartói, a tartományok kormányzói üldözték őket. Különösen kitűnt ebben Ulpianus városparancsnok. Sok keresztény vére tapadt a kezeihez. Tatiánát is elfogatta és Apolló templomában bálványimádásra kényszerítette. Mivel Tatiána hitében erősnek mutatkozott, nagyon megkínoztatta. Isten angyal azonban vigyázott rá, kínzói kimerültek a kínzásban, sőt 8 kínzója látva Tatiána sértetlenségét, maga is Krisztushívő lett. A szent vértanúnőt atyjával együtt 226-ban lefejezték. Utána a hívőkké lett kínzók is lefejezéssel nyerték el a vértanúságot.


Szent Tigriusz     áldozópap, vértanú, † ~407       


Boldog Veronika     szűz, † 1497       

11 jan
Szent Ágota

Szent Higinusz vértanú, pápa, † ~140       

Szent Honoráta     szűz, † ~500       

Szent Melkiás (Melkiádész, Miltiádész)     pápa, vértanú, † 314       

Szent Palemon     apát, † 330       

Szent Szalviusz     vértanú, † ~490       

Szent Szalviusz     püspök, † ~620       

CORI* SZENT TAMÁS (1655-1729)

Coriban, a volt Egyházi Állam területén született szegény, de jámbor szüloktol. Keresztneve Ferenc Antal volt. Már fiatal korában kitunt jámborságával és tiszta életével. Amikor 22 évesen szülovárosa ferences kolostorába felvételt nyert, a Tamás Antal nevet vette fel. 28 éves korában szentelték pappá. Egy évig Orvietoban élt, utána Civitella-ába* került, a várost ma Bellegrának hívják. Itt több éven át újoncmester volt s a kolostori élet megreformálásával megalapította a bellegrai remeteséget. Szentéletu testvéreket nevelt, így Cortei* Szent Teofilt, mások misszióba mentek s vértanúk lettek. A környéket szorgalmasan járta s példájával, szavával a legmegrögzöttebb bunösöket is meg tudta téríteni. Subiaco* apostolának nevezték. Rövid ideig, 1703-1707- ig más helyen muködött, aztán újra visszatért Civitellába. Itt halt meg 74 éves korában agyvérzésben a gyóntatószékben – egyik kezében kereszttel, másikban a Szuzanya képével „mosolyogva, nagy békével és örvendezéssel”. VI. Piusz boldoggá, II. János Pál pedig 1999. nov. 21-én, Krisztus Király ünnepén szentté avatta.
A szentatya szenttéavatási beszédébol:
„A Jó Pásztor élo képmása volt. Mint jóságos lelkivezeto, a rábízottakat ferences lelkesedéssel tudta mindig lelki táplálékkal erosíteni. A kolostorban a szeretet szellemét árasztotta, készen mindenki szolgálatára. Élte a szolgáló szeretetnek azt a valóságát, melyet Krisztus mutatott meg nekünk, aki „a kereszt oltárán a béke szeplotelen áldozatául ajánlotta fel magát, véghezvive az emberek megváltásának szent muvét” (Krisztus Király ünnepe prefációja). Méltón követte Szent-Ferencet alázatban, szegénységben s az imában… Korának evangéliumi ideálját valósította meg, maradéktalanul átadva magát Istennek és testvéreinek.”


Imádság:

Istenünk, te Szent Tamást kiválasztottad, hogy a szerzetesi élet megújítása
és példája által szentéletu testvérek neveloje legyen. Add, hogy Szent Ferenc
rendje hasonló lelkületu testvérek által Krisztus világossága legyen a világon.
A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Szent Tasziló     szerzetes           

SZENT TEODÓZIOSZ apát

*Mogarisszosz, 423 körül. +Teodóziosz kolostor, Jeruzsálem mellett, 529. január 11.
A két nagy szerzetesatya, Teodóziosz és Mar Szaba-i Szent Szabbász (lásd: 618. o.) nevéhez fűződik az 5. században Palesztina szerzetességének első nagy virágzása. Baráti kapcsolatuk miatt találóan nevezték őket ,,Péter és János új apostolpárjának”; mindketten a szerzetesi élet más-más változatát képviselik — Szabbász remete, Teodóziosz a közösségi élet előharcosa –, egyetértésük azonban, amely hosszú, mozgalmas életükben sokféle módon megmutatkozott, minden másnál jobban mutatja, hogy a szerzetesi élet különböző formái között éppoly kevéssé áll fenn kibékíthetetlen ellentmondás, mint a két, olyannyira különböző apostol között.

Teodóziosz egy kis kappadókiai faluban, Mogarisszoszban vagy Garisszoszban nőtt fel elzárva a világ sürgés-forgásától, és már nagyon fiatalon egyházi szolgálatba lépett a közeli Komanában. Mint lektor és zsoltárénekes mindenekelőtt a Szentírást és a zsoltárokat ismerte és szerette meg; ezek ébresztették fel már nagyon korán izzó vágyát a teljesen Istennek szentelt élet után. Vonzotta a Szentföld és az ott felvirágzó szerzetesség. Amint alkalom kínálkozott számára a szentföldi zarándoklatra, elindult. Antióchiába vette az útját, és meglátogatta Oszlopos Szent Simeont (lásd: 25. o.), aki felismerte a fiatal zarándok jövendő jelentőségét, és nagy vonásokban felvázolta számára későbbi életét és kolostoralapítását. Szent Juvenálisz jeruzsálemi püspöksége (422–458) alatt érkezett Teodóziosz Jeruzsálembe. Miután tisztelettel adózott ott a szent helyeknek, felmerült előtte a kérdés: ,,Hogyan tanulhatom meg a bölcsességet — vagyis a szerzetesi életet: ha egyedül élek teljes csendben, vagy más jámbor férfiakkal együtt?” Ő maga válaszolt rá:

,,Még gyakorlatlan vagyok a lelki harcban; nem marad tehát számomra más, mint hogy először oktatást szerzek a szent atyáktól, és csak utána szedem le a csend gyümölcseit.” A közösségben való élet tehát csak előkészület lett igazi céljához: a remeték csendes visszavonultságához. Mihelyt azonban rendelkezett a szükséges felkészültséggel, hogy egyedül élhessen a pusztában, elhagyta mestereit, és visszavonult egy Jeruzsálemtől nem messze, a hegyekben lévő barlangba, amely a legenda szerint egykor a napkeleti bölcseknek szolgált éjszakai menedékül. Azt remélte, hogy élete végéig ott szolgálhat Istennek csendes nyugalomban és szemlélődésben. Aszkézise a legmesszebbmenően szigorú volt: csaknem ,,elfelejtett gondoskodni a testéről”. Böjttel, éjszakai virrasztással és szakadatlan imádsággal harcolt rendetlen hajlamai ellen, fegyelmezte a testét, és fáradozott szívének ama tisztaságáért és belső szabadságáért, amely a szemlélődéshez vezet. Tápláléka ezekben az években alig volt más, mint Isten igéje.

Ám ,,a hegyen épült város el nem rejthető”; nemsokára Teodózioszból is kezdett kisugározni az istenismeret és istenszeretet tiszta fénye, és másokat is kezdett magához vonzani. Titokzatos azoknak az embereknek a vonzóereje, akik sem hatalmat, sem befolyást nem keresnek. A Teodóziosz által támasztott szigorú követelmények ellenére, vagy talán éppen azért egyre többen kérték, hogy nála maradhassanak. Szembe kellett néznie élete döntő kérdésével: elutasíthatja-e az istenkeresőket? ,,Nagyon jól tudta — mondja róla tanítványa és életrajzírója, Teodorosz petrai püspök –, hogy a szemlélődő nyugalom hozza a legtöbb lelki termést. Nem zárkózhatott el ama belátás elől, hogy emberbaráti cselekedet lenne, ha a kezét nyújtaná mindazoknak, akik meg akarnak menekülni és másoknak is”. Teodóziosz követte lelkiismerete hangját, és feláldozta szívének azt a vágyát, hogy zavartalan csendben éljen, és egyedül Istent kereshesse. Így a legnagyobb és legvirágzóbb szentföldi kolostor alapítója lett. Ez kijelölte további életútját. Minden erejét kolostorára és testvéreire fordította.

460 körül kezdődtek az építkezések. Egy zarándok szerzetesek számára adományokból létesített szállás lett az alapja annak a hatalmas kolostoregyüttesnek, amely a következő évek folyamán fejlődött ki. Cellák a több száz fős testvéri közösségnek, különféle műhelyek, vendégház idegen szerzeteseknek, három betegház: egy-egy szerzeteseknek, világiaknak és a szegényeknek, otthonok az öreg és elgyengült szerzeteseknek, egy ,,kolostor a kolostorban” a pusztaság sok remetéje számára, akik erre az életre való felkészületlenségük miatt testi-lelki szenvedésekbe és betegségekbe keveredtek, és akiket Teodóziosz mindenhonnan felvett, vigasztalt, gyógyított és a helyes útra vezérelt, valamint több templom; mindezek a sivatag közepén egész kis várost képeztek, amelyben eleven, tevékeny élet bontakozott ki.

Teodóziosz pedig a szó legigazabb értelmében mindenkinek mindene lett. Ámbár maga sem volt valójában képzett, övéinek kegyelemmel elhalmozott tanítója lett, s a szava mélyen hatolt a lelkekbe. Ahogy a Szentírás egész életében kiindulópontja és állandó kísérője volt, úgy lett tanítása tartalmává is. A szerzetesélet Krisztus Evangéliumának kitartó követését jelentette számára. Emellett mélységes szeretet lelkesítette a szent liturgia ünneplésére. Négy templom tartozott a későbbi években a kolostorhoz, így a különféle népcsoportok saját nyelvükön imádkozhatták a hét szent imaóra zsolozsmáját és hallgathatták a szentmise tanításait: görögök, thrákok, örmények és végül a pusztai remeték és más vezeklők, akiket Teodóziosz irgalmas szeretete befogadott. A görög nyelvű szentmisére összejött az egész közösség a főtemplomban. Szigorú fegyelem, mély imádságos szellem, béke és egyetértés uralkodott az egész kolostorban, s mivel a munka is megkapta a megfelelő helyét, a nagy közösség el tudta tartani önmagát.

A szent különleges szeretettel törődött a szegényekkel és betegekkel s általában minden szükséget szenvedővel. ,,Mindenkinek mindene lett a Boldog — mondja petrai Teodorosz –, a szenvedők irgalmas orvosa volt, a vakok szeme, a bénák lába, a hajléktalanoknak fedél és a mezteleneknek ruha.” Nap mint nap százával ültek a szegények asztalainál. Kolostora falain is túlnőtt Teodóziosz befolyása, amikor 493-ban a Szentföld összes kolostorának (koinobiumának) archimandritájává nevezték ki. Szabbász, a remetekolostorok archimandritája mellett ilyenképpen egész Palesztina számára a szerzetesi élet legjelentősebb vezetője lett. Növekedett a befolyása azokra a dogmatikus küzdelmekre vonatkozóan, amelyek azokban az évtizedekben megrengették a Szentföldet. A harciasan előrenyomuló monofizitizmussal szemben Szabbásszal együtt az ortodoxia legerősebb védőbástyája és a kalkedoni zsinat szenvedélyes védelmezője volt.

Három alapvető erényt magasztal benne mindkét életrajzírója, petrai Teodorosz és szküthopoliszi Kürillosz: az igaz hitből fakadó legszigorúbb aszkézist, csaknem pazarló nyájasságot és barátságot minden idegen és szegény iránt és a szent liturgia szakadatlan ápolását. Mindezek valóban a krisztusi ember igazi ismertetőjegyei.

Teodóziosz 529. január 11-én hosszú, súlyos szenvedés után, 105 éves korában halt meg kolostorában. Abban a barlangban temették el, amelyben fiatal remeteként élt. Szentségét halála után is sok csoda tanúsította. Kolostora a 15. századig a Szentföld ékessége maradt.

Antiochiai Szent Teodóz atya

Teodóz Antiochiában született istenfélő családban. Szüleitől jó nevelést kapott. Fiatal korában elhagyta szülei házát, a gazdagságot, és Jézus szavait követve mindent, ami a világhoz tartozik. Egy erdős helységben a tenger mellett épített magának egy kis cellát és abban élt. Ott szigorú vezeklő életet élt. Ruhája alatt vasláncot hordott állandóan. Közben öldökölte magában a lelki szenvedélyeket, harcolt a tisztátalan gondolatok ellen. Mindezeket imáival és böjtjeivel igyekezett sikerre vinni. Ezenkívül a testi munkákból is kivette részét. Amikor olyan emberek keresték fel, akik a tökéletesség utáni vágyukban az ő vezetését akarták követni, kolostort épített számukra. Teodóz különös figyelmet szentelt az utasoknak. Szent életének hírére messze földön ismeretes lett a neve. Sokan felkeresték. Még a rablók is tisztelték, imádságát kérték. A mohamedán arabok támadásai elpusztították kolostorát, ezért visszatért Antiochiába. Ott egy kis cellát épített, amiben haláláig élt. Békében halt meg hosszú élet után 412 körül.