8 jan

Szent Apollináris     püspök, † ~180       

Szent Domnika anya

Nagy Teodóz császár uralkodása alatt (379-395) élt a Kartagénából Konstantinápolyba került Domnika 4 más leánnyal együtt. Domnika még pogány volt, de nagyon vágyott arra, hogy keresztény legyen. Szent Nektáriosz pátriarka, különös kinyilatkoztatást kapva, megkeresztelte és diákonisszává tette a leányt. Domnika kolostort alapítva, több jó életű leánnyal élt együtt. Itt, megvetve minden világi dolgot és élvezetet sok önmegtagadás útján jutott el a lelki tökéletesség nagy fokára. Betegeket gyógyított, előre megmondta a jövendőt, és sok csodát tett. Hosszú élet után békében hunyt el 474-ben.

Szent Erhard     püspök, † ~750       

CHOZIBAI SZENT GYÖRGY szerzetes
*Ciprus szigete. +Choziba-kolostor, 625.

Georgiosz, a chozibai Istenanya-kolostor szerzetese nem a nagy alapítók vagy tanítók közé tartozik, akiknek neve belekerült a szerzetesség történetébe. Feltehetően semmit sem tudnánk róla, ha tanítványa, Antal gyermeki szeretettel és hálával nem állított volna neki egyszerű emléket, amennyiben életét megírta, bár gyakorlatlanul és valóságában mégis szokatlanul megragadóan.

György születési éve ismeretlen, a 6. század közepére eshetett. Szülőföldje Ciprus szigete volt. Úgy tűnik, néhány esemény beárnyékolta ifjúságát. Korán elvesztette szüleit, s beszélt néhány komor eseményről: éhínségről, földrengésről, megmagyarázhatatlan fényjelenségekről, amelyek egy jövendő szerencsétlenség sejtelmeként nyugtalanították az embereket. A gyermekben mindezek mélységes komolyságot és bűnbánó lelkületet ébresztettek, s miattuk sohasem érezte magát otthon a világban, és korán megtalálta a kolostorba vezető utat. Amikor nagybátyja, aki házába fogadta az árvát, össze akarta házasítani lányával, György röviden döntött, s egy közeli kolostorban keresett menedéket, ahol egy másik nagybátyja volt az igumen. De nem sokáig maradt ott; útra kelt egyetlen testvéréhez, Hérakleidészhez, aki hosszú idő óta a Jordán melletti Kalamon lavrájában élt remeteként egy magányos cellában. Mivel azonban György még nagyon fiatal volt a remeteéletre, Hérakleidész a közeli Choziba kolostorba vitte.

Az Istenanya e szentélye nem messze esett Jerikótól, a jeruzsálemi úttól északra, a mai Vádi-el-Kelt vad, kopár hegyvidékén. Kolostor volt, amelyhez számos ,,kellióta” tartozott, vagyis olyan remeték, akik a környező hegyvidék barlangjaiban éltek. Az ifjú jelentkezőt csakhamar méltónak ítélték a szent ruha viselésére, és a kertész testvér segítője és tanulójaként megkezdte noviciátusát. Ez a testvér tapasztalt aszkéta, de kemény ember volt, aki a szerzetesi élet újonca iránt nem mindig tanúsított példás szeretetet. György azonban minden próbát hősiesen kiállt, és Hérakleidész most már magához vette öccsét; az idősebb vezetésével a csendes magábaszállás és istenközelség évei következtek. Külön cellájában élt a két aszkéta a legnagyobb szegénységben és nyomorúságban, de a legmélyebb békében egymással és mindazokkal, akikkel kapcsolatba kerültek. Akkor tanulta meg György a testvérétől, hogy milyen az igazi szerzetes, s alázatosan és engedelmesen alávetette magát neki. Miután a csendes vezeklő és nagy imádkozó Hérakleidész meghalt, György örökségének őrzőjeként egy ideig még ott maradt magányos cellájában. A lavrának, melyhez a cella tartozott, szolgált diákonusként.

Nem sokkal ezután nyugtalanság tört ki a kalamoni lavrában, és a szerzetesi fegyelem hirtelen meglazult. Ekkor György, álombeli látomástól vezetve visszatért Chozibába, ahol egykor elkezdte szerzetesi életét.

Álmában a Choziba kolostor úgy jelent meg neki, mint magas, fényövezte hegy. A látomásban bizonyára visszatükröződött valami e ház egészen különleges sajátosságából, nemhiába hívták ,,a vendégszeretet házá”-nak. Egy tehetséges, jámbor és nagy felebaráti szeretettől áthatott férfi volt akkor éppen a kolostor igumenje. György, aki már nem kezdő, hanem gyakorlott szerzetes volt, egy, a kolostorhoz tartozó hegyi cellát kapott tőle. Így hát Chozibában is folytathatta hivatását, a remeteéletet. Ennek az életnek a lényegéhez tartozik, hogy voltaképpeni titka minden külső tekintet elől elrejtőzik. Még a kolostorban lakó testvérek sem tudták, hogy mit csinál a remete egész héten át cellájában. Amit tapasztalhattak, mindössze az volt, hogy a legnagyobb megelégedettségben élt minden szükség közepette is; néhány dolog, amit tulajdonságairól beszélnek, Assisi Szent Ferencre (lásd A szentek élete, 566. o.) emlékeztet.

A chozibai remeték mindig eleven kapcsolatban maradtak kolostorukkal, amelyben szigorú közös élet folyt. Így a remete György is hétvégeken rendszeresen a kolostorba ment, hogy részt vegyen a szentmisén és a testvéri étkezéseken, ahogy a korai keleti szerzeteseknél szokásos volt. György ott is, mint egykor Kalamonban, diákonusként tevékenykedett. Vasárnapi szabad idejét szívesen használta fel arra, hogy elvezettette magát a testvérekkel munkahelyeikre, és eközben mindenkihez szólt egy jó szót.

A szokásos istentiszteleteken kívül voltak még más alkalmak is, amikor megjelent a kolostorban. Elsősorban a nagy közös munkák voltak ezek, mint az évenkénti tüzelőfavágás, vagy a kenyérsütés, olyan munkák, amelyekben a remeték is részt vettek. A kenyérsütés volt György különleges szenvedélye. Ez ugyanis — különösen az elviselhetetlen nyári hőségben — fölötte nehéz munkát jelentett. Azt beszélik, hogy György készen volt egy nap háromszor is befűteni a nagy sütőkemencébe, amire a testvérek közül senki sem volt képes. Elmondhatták róla: ,,Ez a szerzetes vasból van!” Györgynek azonban oka volt erre. Choziba, a vendégszeretet háza, ugyanis kenyereinek csak egy csekély részét használta fel a testvérek szükségletére. A ház éjjel-nappal nyitva állt a vendégek és zarándokok, mindenekelőtt pedig a szegények előtt, és úgy látszik, ezt a vendégszeretetet bőségesen ki is használták. A vendégben és a szegényben jelenlevő Krisztus iránti szeretet hajtotta Györgyöt, hogy lehetőleg egyetlen sütési napot se hagyjon elmúlni az ő segítsége nélkül. Egyúttal a testvéreknek, különösen a fiatalabbaknak példát mutatott az önzetlen önátadásra.

A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. György előre hirdette a bekövetkező szerencsétlenséget, bűnbánatra és megtérésre szólított fel. Ő maga azért imádkozott, hogy forduljon el Isten ostora népéről. Az ellenséges haderő azonban egyre jobban közeledett, úgyhogy a szerzeteseknek rá kellett szánniok magukat a menekülésre. A kolostor lakói Arábiába menekültek, a cellák lakói pedig elbújtak a hegy barlangjaiban. Sokakat közülük elfogtak, elhurcoltak vagy megöltek a szerzetesek után hegyet-völgyet átkutató perzsák. Györgyöt is elfogták. Lesoványodott alakja és megjelenésének szelíd, alázatos komolysága azonban még a kegyetlen katonákra is lenyűgözően hatott. Kenyeret és vizet adtak neki, s bántatlanul elengedték. Az idős szerzetes Jerikóba menekült, majd amikor a perzsák elvonultak Jeruzsálemből, felment a szent városba, s mihelyt a szerzetesek visszatelepedhettek Chozibába, hazatért, de most már nem a cellájába. A szigorú aszkézistől és a kiállott nyomorúságoktól legyengülve a kolostorban töltötte utolsó napjait. Mint érett és bölcs férfiú, az ifjak mintaképe és a szerzetesi magatartás tanítója lett.

Amikor egy betegség ágyba döntötte, tudta, hogy elérkezett az órája. Utolsó estéjén Antalt, kedvelt tanítványát kereste, és megüzente neki, hogy jöjjön, mert elérkezett az ideje. Antal azonban mint gondnok a számos vendég elszállásolásával volt elfoglalva, és nem tudta eldönteni, mit tegyen. Ekkor a haldokló azt üzente neki: ,,Ne izgasd magad, gyermekem! Fejezd be a munkádat; megvárom, amíg jössz”. Csak éjfél felé hagyták el az utolsó vendégek a vendégszerető házat, és a fáradt gondnok elgyötörve lépett be haldokló mestere szobájába. Ez még egyszer felemelkedett, utoljára átölelte a fiatal szerzetest, akinek a kezdeti idők szorongatásaiban és kísértéseiben fáradhatatlan szeretettel segített, Krisztusban megmaradó kapcsolatuk jeleként békecsókot adott neki és arcát kelet felé fordította. Ezután így szólt:

,,Hagyj el hát, lelkem, az Úrban, hagyj el!” És ,,átadta lelkét az Úrnak, aki benne és vele megharcolta a jó harcot, és a tiszteletre méltó szerzetesi életben vezette őt. Úgy hunyt el, mint ahogy a lábunkat egyik helyről a másikra tesszük, teljes békében és nyugalomban.”

Életét nem jellemezték nagy tettek, rendkívüli tanítások. Olyan szerzetesi élet volt az övé, mint sok más, amelyekből sohasem ismerünk meg semmit. Ezek helyett a névtelenek helyett, akiket csak Isten ismer egyedül, álljon itt emlékezetül. Teljesen betöltötte a lemondás és vezeklés láthatatlan gondja; a szerető önátadás a mindennapok munkájában; a mélységes, önzetlen jóság a testvérek, szegények és zarándokok iránt; a jóságos, intő, óvó, serkentő, vigasztaló tanítás, mindenekelőtt azonban a lángoló istenszeretet. Az imádság volt emberi létének belső erőforrása; belőle fakadt az a zavartalan béke, amely elárasztotta még utolsó óráját is.

Szent Illés remete

Kora fiatalságában kezdte meg a szerzetesi életet. 75 évet töltött el a zord pusztában a thébai Antinoé közelében. Teljesen egydül élt egy sziklabarlangban. 110 éves korában halt meg a IV. században.

Szent Julián és vértanútársai

Julián az egyiptomi Antinoéban született nemes és gazdag szülőktől. Megismerte a világi tudományokat is, de jól megtanulta az isteni Írásokat is tanulmányaiban. Fiatal korában megszerette a szűzi tisztaságot és abban akart élni élete végéig. 18 éves korában szülei akaratát követve házasságra lépett a gazdag és erényes leánnyal Bazilisszával. A házasságban mindketten megtartották szüzességüket. Szüleik halála után két kolostort, egy férfi és egy női kolostort alapítottak. Mindketten belépve, szerzetesekké lettek. Julián a férfi kolostor, Bazilissza a női kolostor főnöke lett.

Ebben az időben uralkodott az istentelen Dioklécián és Maximián császár. Mindnyájan ellenségei voltak a keresztény hitnek. Amikor az üldözés városukat is elérte, egyedül Juliánt állították ítélőszék elé. Kolostorát a benne tartózkodókkal együtt felgyújtották, mindnyájan a tűzben vesztek el. Juliánt, akit nagyon megkínoztak hitéért, nem tudták hittagadásra rábírni. Amikor botokkal ütötték, az erős ütéstől egy szilánk 1evált, és a helytartó rokona szemébe kerülve elvette szeme világát. Julián keresztet rajzolva a szemre, visszaadta látását. Ez meggyőzte a meggyógyítottat és Jézust igaz Istennek ismerte el. Büntetése a lefejezés lett. Így saját vérével keresztelkedve meg, lett kereszténnyé. Juliánt vasra verve vezették az utcákon át. Amikor arra a helyre érkeztek, ahol a helytartó egyedüli fia tanult, a fiú Kelzusz, látomást látott. Látomása után Julián után szaladt és a tömeg előtt nyíltan megvallotta az igaz Istent. A helytartó apa mindkettőjüket a börtönbe vetette. Egy Antal nevű pap éjszaka megkeresztelte a fiút Kelzuszt és még 20 megtért katonát. Másnap az ítélőszék elé állítva őket, egy halottat hoztak oda. Julián imádságára Isten feltámasztotta a halottat. A csodára a halott felesége Marionilla is Krisztus híve lett. Mindnyájan börtönbe záratva és kínzásokat elviselve haltak meg Krisztusért, lefejezés által 313-ban.

Szent Karteriosz felszentelt vértanú

Dioklécián császár uralkodása alatt a kappadókiai Cezarea áldózópapja volt. . pogányokat térítő munkáját nagy buzgósággal végezte. Ezért Urbán helytartó előtt bevádolták. Szentünk elmenekült, de éjjeli látomásban az Úr visszaküldte a városba. Először börtönbe vetették, majd kényszerítették, hogy áldozzon Szerapisz istennek. Mivel nem tette meg, fára függesztették, körmeit leszedték, testét vashorgokkal szaggatták. Isten angyala segítségével mindenben sértetlen maradt. Újabb kínzások után egy zsidó ember lándzsával átszúrta oldalát 304-ben.

BOLDOG SCHERVIER MÁRIA FRANCISKA III. r., rendalapító (1819-1876)

Aachenben született hétgyermekes, jómódú német családban. Szigorú nevelésben részesült. Egy konvertita tanítónoje révén megismerkedett a szegények és betegek világával. Szülei halála után néhány ferences III. rendi barátnojével 1845-ben közös életet kezdett s a nagyváros szegénynegyedeit látogatták. Házukat megnyitották 30 szerencsétlen sorsú nonek. A kórházakat járva olyan betegeket ápoltak, akikhez mások még közelíteni sem akartak (vérbaj, kolera). Tehetosebb családoktól kéregettek a betegek részére. Gondjuk volt arra is, hagy a bunösök megtérjenek, felvegyék a szentségeket. Franciskát a „szegények anyjának” kezdték nevezni. 1850-ben életszabályt szerkesztett a már összekovácsolódott közösség számára. 1851-ben elfogadták a ferences reguláris III. rendi szabályzatot, ferences ruhát öltöttek s az elso tagok szerzetesi fogadalmat tettek. A kongregáció a Szent Ferenc Szegény Novérei nevet vette fel. 1858-ban, az USA-ban is letelepedtek, s szinte minden évben új kórházat nyitottak. A Szentszék 1865-ben hagyta végleg jóvá a közösséget. A háborús években (1865-70) a sebesült katonákat is ápolták. A „kultúrharcnak” nevezett, hét évig tartó katolikusellenes mozgalom idején a novérek szorosan felzárkóztak a katolikus Egyház mellett. Franciska változatlanul folytatta szigorú vezeklo életét, de néhány fiatal novér halála miatt enyhítenie kellett a szabályokon, különösen a böjti eloírásokon. 57 éves korában halt meg 1876- ban Ekkor 30 intézményben Európában mintegy 800, Amerikában 170 novér gyászolta rendalapító anyját, akit VI. Pál pápa avatott boldoggá 1974-ben. 1959-ben a két amerikai tartomány különvált az európaitól „A Szegények Ferences Novérei” elnevezéssel.

Szent Klára tanítása az elöljáró novérekrol:

„Igyekezzék másokat inkább erényeivel és szent erkölcseivel kormányozni, semmint hivatalából fakadó hatalmával, hogy így az o példáján felbuzdulva novérei ne csak hivatalból engedelmeskedjenek, hanem inkább szeretetbol… Legyen olyan jóindulatú és barátságos, hogy nyugodtan feltárhassák elotte szükségleteiket.”

Imádság:

Istenünk, te Boldog Mária Franciskát arra választottad ki, hogy a szegények
és a betegek felkarolására új szerzetesi közösséget alapítson és a bunösökért
vállalt vezeklo élettel sokak javára legyen. Add, hagy mi is hozzá hasonló
lelkülettel segítsünk elesett embertársainkon. A mi Urunk…

Szent Péter     vértanú      

Szent Szeverin     hitvalló, † 482       

Szent Teofil és Hellád vértanúk

Teofil diakónus és Hellád világi ember Líbiában terjesztették a keresztény hitet. Emiatt különféle kínzásokat kellett elszenvedniük: verés, szurkálás, tűzzel való égetés. Mindezek ellenére is állhatatosan kitartottak hitük mellett. Ezért kövekkel agyonverték őket a IV. század elején.
Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: