12 jan
Efezusi negyvenkét vértanú,     † ~750       

PUCCI SZENT ANTAL szervita, pap
*Poggiole di Vernio, 1819. április 16. +Viareggio, 1892. január 12.
Az a történelmi korszak, amelyben Antonio Maria Pucci született, amelyben felnőtt és apostoli tevékenységét kibontakoztatta, olyan mozgalmas és zavaros volt, mint kevés másik. Szabadságmozgalmak rendítették meg Itália államait. Toszkána nagyhercegsége, amelyben 1844- ig élt, talán az egyetlen olyan állam volt, amely viszonylagos békét élvezett. A vele határos hercegségben, Luccában, papi tevékenységének kezdetén arisztokratikus jellegű, mérsékelt politikai légkör uralkodott.

A helyzet alapvetően megváltozott 1859-ben a nemzeti egységtudat megnövekedésével, amely népszavazásban és Piemont királyságának bekebelezésében jelentkezett, és amelyet az olasz királyság kihirdetése koronázott meg 1861. március 17-én. Az egyházi állam meghódítása (1860) a pápaság és az olasz állam közti szakításhoz vezetett, s ez még inkább elmélyült Róma megszállásával (1870).1866-ban több mint 2.000 szerzetesi közösséget föloszlattak, vagyonukat pedig elkobozták az állam javára. Az olasz állam szembenállása az egyházi állammal és a pápasággal fellendítette az antiklerikalizmust, és aranykorát élte a szabadkőművesség. Mindezekhez járultak még anarchikus áramlatok, szocialista megmozdulások. Valamennyi olyan jelenség, amelynek kedvezett a munkások és parasztok elképesztően alacsony életszínvonala. Mindezzel, a hitéletnek egyáltalán nem használó nehézséggel kellett találkoznia Antal atyának is munkaterületén.

Róma elfoglalása után a hajthatatlan egyházi csoportok mellett mindinkább észrevehetővé váltak olyan erők is, amelyek nagy figyelemmel és gondossággal tanulmányozták a szociális problémákat, és alkalmas eszközöket kerestek ahhoz, hogy az Evangéliumot közel vigyék a tömegekhez. Közéjük tartozott Antal is.

Élete külsőleg nem látszik különlegesnek. Az Appenninek előhegyeinek vidékéről, szegény, de egészséges, vallásához és szokásaihoz hűséges parasztcsaládból származott. Apja sekrestyés volt. A fiút még születése napján az Euszták névre keresztelték. Az ifjú együtt dolgozott testvéreivel a mezőn és a gesztenyeerdőkben. A plébános tanította olvasni, írni, számolni, és amikor észrevette élénk tehetségét, latinra és a gimnázium többi tantárgyára is. Az apja által támasztott nehézségek ellenére tizennyolc évesen belépett a firenzei szervitákhoz. Plébánosa a következő ajánló sorokat adta számára: ,,…Euszták… gyermekkorától kezdve mindmáig kiválóan viselkedett, buzgón látogatta a keresztény oktatást, és fogadta a szentségeket…, kezdettől fogva kinyilvánította a szerzetesi élet iránti erős hajlandóságát és hivatását”.

1837. december 23-án öltözött be, és kezdte meg a noviciátust Antal Mária néven. Tanulmányainak a Monte Senarión történt befejezése után 1843 májusában ünnepélyes fogadalmat tett, majd pappá szentelték és Viareggióba küldték a Szent András plébániatemplom káplánjának. 1848- tól élete végéig e templom plébánosa volt. Emellett huszonnégy éven át töltötte be rendházában a prior tisztét, s egyúttal Toszkána provinciálisa is volt a halálát megelőző második évig. Hitéletét rendkívüli egyszerűség és becsületesség jellemezte, teljesen az Evangélium szellemét sugározta. Életét Istennek szentelte a szerzetben: fogadalmakkal, regulákkal és alapszabályokkal. Ebben a keretben valósította meg szentségre törekvő életét, Istenhez való mind szorosabb kötődését. Egy napon így szólt testvéreihez: ,,Saját megszentelődésünk és mások megszentelése az egyetlen cél, amely miatt Isten meghívott minket a szerzetbe”. Rendtársaihoz intézett sok buzdításából — amelyek éppúgy, mint a néphez szóló prédikációi, teljesen a Biblia szellemében gyökereztek, és tele voltak az abból vett idézetekkel — alapmotívumként állandóan kicsendül az egyedül szükséges: hogy kövessük az alázatos, szegény és megfeszített Krisztust. Különösen a szerzeteséletnek kell arra irányulni, hogy Ura keresztjét kövesse mindhalálig. Ebben a mélységes felismerésben és a Megfeszített szeretetében gyökerezik gyengéd tisztelete a fájdalmas Istenanya iránt is, aki mindenkinek példát adva együtt szenvedett Fiával.

A rendi állapot azonban nem elegendő egymagában. ,,Sokkal könnyebb bármely kereszténynek elnyerni örök üdvösségét, mint a hanyaggá vált szerzetesnek,… mert megvetendő, sőt éppenséggel istenkáromlás, ha az Istennek hozott áldozatból egy részt visszatartunk vagy visszaveszünk.” Mivel Antal atya visszavonások nélkül élte hivatását, Viareggio ,,curatino santo”-ja (szent plébánosa) tudott lenni, ahogy már életében mindenki nevezte.

A ,,megfeszített Úr, aki, hogy mindenkinek jót tegyen, mindannyiunk testvére akart lenni és minden emberi nyomorúságot magára vett, sebekkel és vérrel borítva gyalázatos halált halt”. Ez a Krisztus és fájdalmas Anyja vezette Antal atya lelkipásztori tevékenységét is. Mindent magára vállalt. Először is 1849-ben megalapította a Gyermekek és felnőttek keresztény oktatásának kongregációját. A viareggiói halászok fiai számára, akik apjukkal együtt dolgoztak, esti iskolát hozott létre. 1850-ben megszervezte az ifjúság eszményét követő Szent Lajos-szövetséget. 1853-ban, Ozanam Frigyes[2] halála évében alakult meg Viareggióban az első Szent Vince konferencia.

Hogy a népből való lányok keresztény nevelésének gondját megkönnyítse, megnyitotta a szervita nővérek intézetét; ebben támogatója volt Leci Katalin, aki nővérként a Mária Julianna nevet vette fel. Így lassanként összeálltak a Keresztény anyák kongregációjának alapjai, amely 1882-ben nyerte végleges formáját. 1860- ban azzal a céllal, ,,hogy megtartsa az erős katolikus hitet a családban és a keresztény társadalomban”, megalapította a Szent Józsefről nevezett bűnbánók jámbor társulatát.

Szervezeteinek ez a rendszere mégis csupán eszköz volt.1864 ádventjének második vasárnapján pontosan megmagyarázta ezt népének: ,,Ne gyertek elő a keresztleveleitekkel, nincs rá szükségem; kereszteléstek bizonysága, amelyet elvárok tőletek, a jótetteitek… A keresztség egymagában nem elég ahhoz, hogy Krisztust formáljatok magatokból; hozzá tartozik Isten törvényeinek és a megfeszített Jézus követésének szem előtt tartása is, mert a keresztény elnevezés Krisztus nevéből származik, és kereszténynek csak azt nevezik, aki Jézus Krisztust követi”.

Felebaráti szeretete, amelyről fáradhatatlanul prédikált, kifejezésre jutott a betegekről, szegényekről és elhagyottakról való gondoskodásában is. Az 1854-től 1856-ig tartó kolerajárvány alatt saját személyét semmibe véve kockáztatta életét: ,,Nem szükséges, hogy sokáig éljünk; csak az szükséges, hogy az Isten által nekünk ajándékozott időt kihasználjuk, és megtegyük, amit Isten kíván tőlünk.” Felkereste a szegényeket, nagy tapintattal és titokban segített rajtuk, s mindebbe nem fáradt bele még életének utolsó pillanataiban sem. A viszálykodás és civakodás által szétzilált családokban helyreállította a békét. A beteg gyerekek iránti különleges szeretetétől vezérelve 1856 nyarán a viareggiói tengerparton megnyitott egy gyermekgyógyhelyet; kezdetben csak három gyermek lakott benne, 1875-ben már ezernél több. Szeretetszolgálata, gyengédsége és előzékenysége nem feledheti jellemének egy másik oldalát: ahol szükség volt rá, Antal atya igen energikusan lépett fel, és nevén nevezte a dolgokat. A kormányzat megbízottjának, aki 1866-ban azért jött, hogy a szervita kolostort birtokba vegye, a ház küszöbén olvasta fel lángoló tiltakozását. Nagy bátorsággal, bár sohasem keresztény szeretet nélkül, védelmezte a szószékről a pápát az antiklerikálisok és szabadkőművesek ellen, mindenekelőtt az olasz királyság kikiáltása és Róma megszállása után.

Viareggio a szabadkőművesek és liberálisok kezében volt, ennek ellenére Antal atyát egyházközsége nyilvános temetés tiszteletében részesítette ezzel a megokolással: ,,Csupán mint ember is nagy érdemeket szerzett Antonio Maria Pucci az országért végzett munkájával, függetlenül katolikus papi állapotától,… és az igazi erény állandó példájának kell tekinteni.”

Életében nincs semmi rendkívüli. Nem arsi plébános, hatása nem terjedt túl plébániájának és városának szerény határain. Szentsége abban állt, hogy hivatását mint szerzetes és mint plébános a megfeszített Úrral való bensőséges egyesülésben élte át napról napra, tettről tettre, pillanatról pillanatra. 1952-ben boldoggá,1962. december 9-én szentté avatták. [2] Ozanam, Antoine-Frédéric (Milánó, 1813. ápr. 23.–Marseille, 1853.

szept. 8.): francia irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Karitász- mozgalom előkészítője. Nevéhez fűződik a Páli Szent Vincéről elnevezett ún. Szent Vince konferenciák létrehozása az egyetemi ifjúság részére.

Szent Árkádiusz     vértanú, † ~260

BISCOP SZENT BENEDEK bencés apát

*Northumbria, 628 körül. +689-90. január 12.
Benedek az észak-angliai Northumbriában született 628 körül, Szent Edwin király (kb. 617–632) idejében, amikor Szent Paulinus püspök (+ 644) hirdetni kezdte itt az Evangéliumot. Mint nemes ifjú, néhány évig a király udvarában szolgált. Amikor azonban mintegy húszéves lett, megérlelődött az a kívánsága — mint Szent Béda Venerabilis (lásd: A szentek élete, 212. o.) közli –, hogy ,,az igazi királynak szolgáljon”, ezért Yorki Szent Wilfriddel (634–709/10) együtt indult első római útjára. Utazásának célja az volt, hogy a kontinens szerzetesi szokásait és hagyományait tanulmányozza, ezért az utazás során tizenhét kolostort látogatott meg. Benedek második római útjára Szent Vitalianus pápa idejében (657–672) vállalkozott. Ezt megelőzően belépett a frank birodalom déli tengerpartján lévő Lérins kolostorába. Itt kapta meg a tonzúrát, és két évet tanulmányokkal töltött el, majd ismét Rómába ment.

Northumbria és Kent királyai röviddel azelőtt küldték a Canterbury érsekévé választott Wighard papot Rómába, hogy a pápa szentelje püspökké. Megérkezése után azonban Wighard egy járvány során meghalt. Most már a pápa dolga volt, hogy helyébe másikat válasszon. Első választása Szent Hadrianus (+709) afrikai születésű szerzetesre, egy Nápoly közelében lévő kolostor apátjára esett; Hadrianus azonban nem akarta elvállalni az érseki hivatalt. A másik jelölt egy Tarzoszból való görög szerzetes, a későbbi Canterbury Szent Teodor (602–690), aki abban az időben Rómában élt. Teodort püspökké szentelték, a pápa pedig megbízta Benedeket, hogy Teodorral együtt térjen vissza Canterburybe, s legyen ott tanácsadója és tolmácsa. Benedek Teodorral és Hadrianusszal 669 májusában érkezett meg Canterburybe; nem sokkal ezután a Péter és Pál kolostor apátjává nevezték ki. Két évvel később ismét Rómába indult.

Az utazások és tanulmányok eme évei alatt tekintélyes könyvtárt gyűjtött össze, emellett szokatlanul gazdag tapasztalatokat szerzett a szerzetesi életben. Amikor 674-ben visszatért Northumbriába, tetterejével és képességeivel olyan hatást gyakorolt Ecgfrith királyra, hogy az személyes birtokából földterületet ajándékozott neki a Wear torkolata közelében, és engedélyezte, hogy kolostort alapítson (Wermouth) Péter apostol tiszteletére. A következő hónapok folyamán Benedek beutazta Galliát, hogy olyan építőmunkásokat keressen, akik képesek arra, hogy római mintára kőtemplomot emeljenek. A templom ablakainak beüvegezéséhez is vitt olyan embereket, akik értettek az üvegkészítéshez, mivel — úgy látszik — ez a mesterség akkortájt még ismeretlen volt Angliában. Öt évvel Wearmouth megalapítása után ismét Rómába utazott; könyvtára számára keresett új könyveket, temploma számára pedig liturgikus felszerelést, ruhákat és ereklyéket. Amikor hazatért, magával vitte a Szent Péter templomból János főkántort, hogy tanítsa meg szerzeteseit a római énekre, és oktassa őket a római liturgiára.

Egy évvel Rómából való hazatérése után Benedek további adományt kapott Ecgfrith királytól a Tyne melletti Jarrowban, hogy ott egy Pál apostolnak szentelt kolostort alapítson. Tizenhét jarrowi szerzetes telepedett át az új alapításba Szent Ceolfrith (lásd: 504. o.), Benedek unokafivérének vezetésével. Kevéssel utóbb Szent Béda Venerabilis, aki az előző évben lépett be hétéves korában oblátusként Wearmouth kolostorába, szintén Jarrowba került.

Az új kolostort 685. április 23-án szentelték fel: alapkövét még ma is őrzik Jarrowban. Ebben az évben indult el Benedek hatodik és egyben utolsó római útjára, hogy könyvtára számára további könyveket, temploma díszítésére pedig festményeket szerezzen. Távolléte alatt mindkét kolostorában járvány pusztított; Jarrowban csak Ceolfrith és a kis Béda maradt meg, akik még így is ,,kórusban” énekelték a zsolozsmát. Benedek betegen tért vissza Rómából, s élete utolsó három évében bénulása ágyhoz szegezte. Attól félt, hogy világias lelkületű testvére örökségül igényli majd mindkét kolostort, ezért szerzetesei lelkére kötötte, hogy Szent Benedek Regulájával és a Szent Agatho pápától (678- -681) kapott kiváltsággal megegyezően ne válasszanak mást apátnak, csak a kolostorból való testvért. Röviddel halála előtt, miután valamennyi testvér tanácsát meghallgatta, maga elé hívatta Jarrowból Ceolfrithet, és mindkét kolostor egyedüli apátjává tette. Halála előtt még szigorú utasításokat adott, hogy összegyűjtött nagy könyvtárát feltétlenül őrizzék meg, és semmiképpen se hanyagolják el. Ez a könyvtár mindig különleges gondoskodása alatt állt. Kezdettől fogva azt kívánta, hogy kolostorai egyaránt legyenek a jámborság és a tudomány iskolái. Abban az időben, amikor a régi világ iskolái lehanyatlottak, s az Egyház alig kezdett hozzá nevelési és iskolarendszerének kifejlesztéséhez, Benedek felismerte annak sürgető szükségességét, hogy az eljövendő nemzedék számára megőrizze és továbbadja a klasszikus ókor és a korai Egyház ismereteit, s tanítókat képezzen a papság és a nép számára. Alig volt olyan kívánsága, amelyet Jarrow, nemzedékének legnagyobb tanítója, Béda révén meg ne tartott volna.

Benedek 689. január 12-én halt meg, A wearmouthi Szent Péter templomban temették el az oltár és az apostol ereklyéinek közelében, akit — mint Béda mondja — ,,egész életében mindig tisztelt, és aki kinyitotta neki a kaput, hogy beléphessen a mennyek országába”.

CORLEONEI* SZENT BERNÁT kapucinus testvér (1605-1667)

Szicíliában, Corleone-ban* született. Kezdetben apja mesterségét, a cipészséget folytatta. Szülei vallásosan nevelték, de az apa korán meghalt, és a harcias kedvu fiúnak ez a mesterség nem volt ínyére. A sport, a vívás, céllövészet volt az életeleme. Ezekben hamarosan bajnok lett. Vallásos élete lanyhult, de azért állhatatosan tisztelt egy feszületet, mely elott mécsest gyújtva imádkozni szokott. Szilaj természete ellenére tudott nemeslelku is lenni, igyekezett védelmezni a szegényeket a hatalmaskodók zsarnoksága ellen. 25 éves korában, egy párbajban súlyosan megsebesítette ellenfelét. Hogy a bosszú elol elmeneküljön, különbözo helyeken bujkált. Lelkiismerete is nyugtalanította. Isten kegyelme ilyen elozmények után érintette lelkét, s a kapucinusokhoz vezette. 27 éves korában a szicíliai Caltanisetta-ban * belépett a rendbe, ott kapta a Bernát nevet. Ezután az erények: gyakorlásában mutatkozott igazán hosnek. Hosi fokban gyakorolta a böjtöt, más önmegtagadásokat s az alázatot. Ez nem volt könnyu egy olyan embernek, akit azelott Szicília hoseként tiszteltek. Lelkiségének jellemzoje volt a mennyei Atya iránti gyermeki szeretet, a megfeszített Krisztus iránti áhítat és a Szent Szuz tisztelete. Kitunt a beteget: iránti szeretetben és az irgalmasság egyéb cselekedetében is. Bunbánatát és buzgóságát rendkívüli kegyelmekkel jutalmazta Isten: csodákkal, látomásokkal. Többször megjelent neki a Szent Szuz, s a kisded Jézust is karjában tarthatta. Halála óráját a Szuzanya elore jelezte. Palermóban halt meg 62 éves korában. XIII. Kelemen 1768-ban boldoggá, II. János Pál pedig 2001-ben szentté avatta.
II. János Pál szenttéavatási beszédébol:
„Mindenkit csodálattal töltött el az egyszeru laikus testvér, aki mélyenszántó beszédeket tartott a Szentháromság misztériumáról. Egész élete Isten felé irányult, szüntelen imában és vezeklésben. Bátor apostolkodása válasz volt feszültséggel teli kora kihívásaira. A mai világnak is szüksége van olyan szentekre, mint Bernát testvér. Alázatos példája bátorítás a fáradhatatlan imára, mivel éppen az ima és Isten szavának hallgatása jelenti a valódi életszentséget.”


Imádság:

Istenünk, te Szent Bernátot a bunbánat és a keresztény erények kiváló példaképéül adtad nekünk. Add meg, kérünk, hogy Szentlelked hevét megkapva
állhatatosak legyünk a hitben és buzgók a cselekedetekben. A mi Urunk Jézus
Krisztus által.

Szent Ernő     hitvalló, † 1096       

Szent Euprakszia

Euprakszia vagy Teodóz császár idejében élt. Atyja, Antigonosz, szenátor volt. Fiatal korában anyjával együtt belépett a Nílus partján levő tabennai női kolostorba. Itt élt haláláig, élete a szigorú erényes élet példáját mutatta. Békében halt meg 393-ban. Szent életéért Istentől csodatevő erőt kapott. Betegeket gyógyított, ördögöket űzött ki.

Szent Ernestus     vértanú           

Szent Eutrópiusz     lektor, vértanú, † ~407       

Szent Merteosz vértanú

Szentünk Dioklécián császár katonája volt Afrikában. A mórok elleni ütközetben hadvezére bálványimádásra kényszerítette. Merteosz nem volt hajlandó a bálványimádásra. Ezért annyira megkínozták, hogy nem volt hely a testén, ahol nem lett volna sebtől vérezve. Ezután 8 napig éheztették a börtönben, eközben adta vissza lelkét Istennek.

Abeszalamita Szent Péter

Péter a palesztinai Aneaban született. Rendkívüli testi erővel rendelkezett. A 300. év körüli keresztényüldözések kezdetekor Ablona városában elfogták és Szeverusz he1ytartó elé vitték kihallgatásra. Hiába akarták arra kényszeríteni, hogy áldozatot mutasson be a pogány isteneknek, hitében állhatatos maradva visszautasította azt. Válogatott hóhérokkal kínozták meg. Végül, keresztre feszítve nyerte el a vértanúi koronát 309, vagy 10-ben.

Szent Tatiána vértanúnő

Szentünk Rómában született nemes és gazdag családban. Jó nevelést kapott tőlük a keresztény életre. Miután felnőtt lett, visszautasította a házassági ajánlatokat, és egyedül mennyei Vőlegényének Jézusnak akart szolgálni. Erényes életéért az Egyház diakonisszájává avatták. Ebben a minőségben nagy buzgóságot mutatott a Rómában élő keresztények között. Szorgalmasan kereste a szegényeket, látogatta a börtönöket, segített a rászorulókon. Imáival és jótetteivel állandóan kedvébe akart járni Istennek. Akkoriban lépett trónra Alexander Severus császár (222-35). Anyja keresztény volt, úgy is nevelte, de nem gyakorolta keresztény vallását. Maga nem üldözte a keresztényeket, de helytartói, a tartományok kormányzói üldözték őket. Különösen kitűnt ebben Ulpianus városparancsnok. Sok keresztény vére tapadt a kezeihez. Tatiánát is elfogatta és Apolló templomában bálványimádásra kényszerítette. Mivel Tatiána hitében erősnek mutatkozott, nagyon megkínoztatta. Isten angyal azonban vigyázott rá, kínzói kimerültek a kínzásban, sőt 8 kínzója látva Tatiána sértetlenségét, maga is Krisztushívő lett. A szent vértanúnőt atyjával együtt 226-ban lefejezték. Utána a hívőkké lett kínzók is lefejezéssel nyerték el a vértanúságot.


Szent Tigriusz     áldozópap, vértanú, † ~407       


Boldog Veronika     szűz, † 1497       

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: