Archívum | január, 2014
31 jan
Szent Cirusz és János ingyenes orvosok

Cirusz Alexsndriából származott. Fiatal korában kitanulta az orvosi mesterséget. Ingyenesen gyógyította a betegeket. Egyrészt orvosi tudományát használta erre, másrészt főleg a hit erejét és az imádságot alkalmazta. így sok pogányt térített meg a keresztény hitre. Dioklécián császár üldözése idején elkerült Arábiába, ott felvette a szerzetesi rendet és folytatta gyógyító tevékenységét.

Hallva gyógyító tevékenységéről, János az edesszai katona, aki Jeruzsálemben élt, felkereste Ciruszt Arábiában és tanítványa lett. Követte az ő szent életét, gyógyította ő is a betegeket és terjesztette a keresztény vallást a pogányok között.

Abban az időben Krisztus megvallásáért elfogtak és megkötöztek egy istenszerető asszonyt Athanáziát három leányával és Kanopé városába vitték őket Alsó-Egyiptomba. A két szent gyógyító, nem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel, elmentek Kanopéba, hogy hitükkel megerősítsék a szent vértanúnőket a hitben és a türelemben. Elhatározásukat végrehajtották. Erről jelentést tettek a városparancsnoknak, aki elfogatta a két szent gyógyítót. Súlyos kínzások alá vetette őket a vértanúnők szeme láttára. Mindketten állhatatosak maradtak hitük megvallásában. Ekkor a kínzók a szent nőket kezdték kínozni. Mivel náluk sem értek el semmi eredményt látva állhatatosságukat, fejvesztésre ítélte mindhármójukat. Utánuk azonnal ugyanilyen vértanúi halállal adták vissza Istennek lelküket a szent ingyenesek. Ez 311-ben történt.

BOSCO SZENT JÁNOS
*Becchi tanya (Torinó mellett), 1815. augusztus 16. +Torinó, 1888. január 31.
XI. Pius pápa, aki szentté avatta Bosco János áldozópapot, így nyilatkozott róla: ,,Az ő életében természetesek voltak a természetfeletti dolgok, s ami másnál szokatlan, az nála megszokott volt.” Csodái megszámlálhatatlanok, a rábízottak lelkében úgy olvasott, mint egy könyvben, látta a jövendőt, és olyan hihetetlen szeretet és öröm sugárzott belőle, hogy az utcagyerekek nemcsak a parancsát teljesítették, hanem lesték a kívánságait, hogy eleget tehessenek neki.

Ez a rendkívüli ember, akit Isten a múlt század forradalmainak időszakában ajándékozott az Egyháznak, Torino mellett egy szegény tanyán, Becchiben látta meg a napvilágot 1815. augusztus 16-án. Apja, Bosco Ferenc másodszor nősült, mert első felesége Antal nevű fiúk születése után hamarosan meghalt. Második feleségétől, Occhiena Margit asszonytól két fia született: József és János. A fiúkat édesanyjuknak kellett fölnevelnie, mert apjuk 1817-ben meghalt.

Margit mama mélyen vallásos, dolgos, jámbor asszony és nagyszerű édesanya volt. Nevelési módszerének igen nagy szerepe volt abban, hogy János később sokak atyja lehetett. Gyermekeit kicsi koruktól arra nevelte, hogy Isten jelenlétében járjanak, mert ,,Isten mindenütt jelen van, mindent lát, a legtitkosabb gondolataitokat is.” Ugyanakkor állandóan a jótettekre sürgette őket. Azt szokta mondogatni: ,,Aki alszik, nem fog halat!” János pedig különösen megszívlelte egy másik intését: ,,Lásd csak, oly rövid az életünk, hogy nagyon kevés időnk van jót tenni. Minden óra, amit felesleges alvással töltünk, elveszett idő a mennyország számára. S minden perc, amit elveszünk a nélkülözhető éjszakai nyugalomtól, meghosszabbítja az életünket.” Don Bosco ezért aludt oly keveset.

Amikor János hat éves lett, nagyon szeretett volna tanulni, Isten ugyanis rendkívüli képességekkel áldotta meg: ha valamit figyelmesen elolvasott, megmaradt az emlékezetében. Testi ügyessége és ereje is átlagon felüli volt, kézügyessége pedig olyan fokot ért el, hogy könnyedén elleste a vásári bűvészek fogásait. Ennek ellenére a bátyja, Antal, aki nála tizenkét évvel volt idősebb és a tanulást naplopásnak tartotta, hallani sem akart a taníttatásáról. Számára csak a munka létezett, a földdel és az állatokkal való törődés. Így Jánosnak csak este volt módja arra, hogy az egyik szomszéd parasztbácsitól olvasni tanuljon.

Kilenc éves korában álmot látott, amely meghívásának első jele volt. Ebben az álomban parancsot kapott: ,,Állj a fiúk élére!” Szó szerint véve a parancsot, kezdte maga köré gyűjteni a környékbeli fiúkat. Tanította őket a katekizmusra, elismételte nekik a templomban hallott prédikációt. Amikor pedig látta, hogy hallgatói fáradnak vagy unatkozni kezdenek, egy anyjától tanult történettel vagy bűvészmutatvánnyal szórakoztatta őket. Nem egyszer versenyre is kiállt — hallgatósága nagy tetszésére — a mutatványosokkal, és mindig ő nyert.

Mindezt már tíz éves korában gyakorolta! Ekkor járulhatott először szentáldozáshoz, és hitoktatójának is föltűnt értelmességével és jámborságával, de a bátyja csak nem akart hallani a tanulásról. Sőt addig gúnyolódott vele, míg 1828-ban édesanyja is jobbnak látta, ha János elmegy otthonról: elindult, hogy szolgagyereknek szegődjék egy tanyára.

Két év múlva végre megkezdhette a rendszeres iskolába járást Castelnuovóba. Eleinte naponta járt be az iskolába, később különböző házaknál kapott szállást házimunkák elvégzése fejében. Így alkalma nyílt sorban megismerkedni a szabó, lakatos, asztalos mesterséggel. Egy kávéháztulajdonos mellett főzni tanult, egy kántortól megtanult zenélni. Mindezeknek később, amikor már fiúk serege vette körül, igen nagy hasznát látta.

Tizenhat évesen, némi gondolkodás után, hogy ferences legyen-e, vagy világi pap, — jólelkű papok pártfogásával — beléphetett a chieti szemináriumba. Olyan szegények voltak, hogy minden ruhadarabot mástól kapott ajándékba. Társai hamarosan fölfigyeltek képességeire, ő pedig olyan szorgalommal tanult, hogy minden évben elnyerte az évfolyam számára kitűzött tanulmányi jutalmat.

1841-ben szentelték pappá. Utána még két évig továbbtanult egy torinói konviktusban, amelyet 1820-ban alapítottak fiatal papok számára, hogy erkölcstani és szónoki tudásukat elmélyíthessék. Miközben ezt a konviktust látogatta, rabok, betegek, szegények lelkipásztori gondozásában vett részt. Az utcákat járva megdöbbenve látta, milyen sok fiú csatangol szerte a városban. Torinó ugyanis tele volt otthontalan és család nélkül élő fiúkkal, akik vidékről jöttek, hogy munkát találjanak, de csak keveseknek sikerült elhelyezkedniük.

1841. december 8-án Don Bosco éppen misézéshez öltözött, amikor a sekrestyében föltűnt egy ilyen fiú. Kiderült, hogy nemcsak ministrálni nem tud, hanem vallásilag is teljesen tudatlan. A sekrestyés ki akarta kergetni, de Don Bosco visszahívta, s mise után megtanította a keresztvetésre és beszélt neki a Teremtőről, aki életünk végső célja is. Ezzel a fiúval kezdődött az ,,oratorium”, Don Bosco műve. A fiú ugyanis egy hét múlva öt társát hozta magával; február másodikán már húszan, március huszonötödikén már harmincan voltak, akik mise után hallgatták Don Bosco tanítását, s utána is vele maradtak. Öt évvel később négyszáz lett a fiúk száma!

Eleinte különböző templomokban vettek részt a szentmisén, s jó időben kinn a szabadban, rossz időben valahol tető alatt töltötték a napot. A szentmisét katekizmus-oktatás követte, majd játékok, versenyek, éneklés. Don Bosco 1843-ban elvállalta a leánynevelő intézet mellett működő Szent Filoména kórház lelki irányítását, s a kórház mellett ki tudott alakítani egy kis kápolnát, amelyet 1844. december 8-án Szalézi Szent Ferenc tiszteletére szenteltek. A fiúk száma azonban oly mértékben sokasodott, hogy nem fértek el, és zajongásukat a környék sem tűrte.

Ezért 1835 júliusában áttelepültek a Szent Márton-templomba, de fél év múlva itt sem volt maradásuk. Ekkor egy pap kínálta föl a télre való tekintettel három szobáját, hogy fedél alatt lehessenek. Tavasszal azonban a szomszédok közölték, hogy tovább nem tűrik a ,,rendetlenkedést”, ezért Don Bosco kibérelt egy rétet, ahol szentmise után az oktatást tartotta és felügyelete alatt szabadon játszhattak a fiúk.

1846-ot írtak, s a politikai légkör egyre feszültebbé vált. A nemzeti eszme és a szabadságvágy Torinóban is éreztette hatását. Don Bosco pedig angyali egyszerűséggel távol tartotta magát és a fiait is minden politikai nyilatkozattól és megnyilvánulástól. Ennek ellenére följelentették őket. Don Boscót ismételten beidézték kihallgatásokra, egy ideig rendőri felügyelet alá is helyezték, sőt, előadásaira rendőröket küldtek ki, nehogy valami rendbontást készíthessenek elő. Emellett a papok között is voltak olyanok, akik nem jó szemmel nézték az oratóriumot. Féltek ugyanis attól, hogy Don Bosco, aki nem tartozott plébániai kötelékbe, elvonja a híveket a plébániáktól. Hiába magyarázta a plébánosoknak, hogy ezek a fiúk vagy nála vannak, vagy az utcán, hiszen nincs családjuk, amely szerint bármelyik plébániához tartozhatnának. Nem hallgattak rá, sőt két pap összefogott, hogy mint bolondot, elmegyógyintézetbe juttassák.

Egy hónap elteltével a gazda fölmondta a rét bérletét, s ekkor égi ajándékként egy Pinardi nevű háztulajdonos fölajánlotta házának fészerét. Don Bosco csak arra kérte, hogy kicsit magasítsa meg a helyiséget, hogy kápolnának használhassák. Mikor ez egy héten belül megtörtént, bérbe vette a fészert abban a reményben, hogy majd az egész házat is bérelheti, ha a lakók elhagyják. Májusban viszont Barolo őrgrófné, aki a Szent Filoména kórházat fenntartotta, választás elé állította: vagy a kórház alkalmazottja marad, de akkor hagyja abba a fiúkkal való felesleges vesződést, vagy azonnal elbocsátja. És Don Bosco a fiait választotta. Utána hamarosan súlyos beteg lett, úgyhogy egy időre haza kellett menni Becchibe. Amikor már elég erősnek érezte magát, novemberben édesanyját is magával hozta, és együtt költöztek be a Pinardi-házba. Margit mama ettől fogva haláláig (1857. november 25.) az összes fiú édesanyja is lett.

A következő évben némi könnyebbséget hozott az érsek rendelkezése amellyel az oratóriumot az elhagyott gyermekek plébániájává tette. Ezáltal legalább a plébánosok zaklatásai ellen védve voltak. Az oratóriumból, amely a mi fogalmaink szerint napközi otthon volt, lassan éjszakai menedékhely is lett, mert egyre több olyan fiú jelentkezett, akiknek semmifajta szállása sem volt. Don Bosco megosztotta velük a házat.

A város vezetősége szünet nélkül kapta a följelentéseket. 1848-ban fegyveres merényletet követtek el ellene: valaki rálőtt, miközben a kápolnában magyarázott a fiúknak, de csak a reverenda ujját találta el a merénylő.

1850-ben két magas rangú tisztviselő jelent meg, hogy ellenőrzést tartson és véget vessen ennek a kényelmetlen ügynek. De teljesen megváltozott véleménnyel tértek vissza a városi tanácsba, és sikerült elérniük, hogy a fiúk a kormánytól támogatást kapjanak.

Don Boscónak ugyanis semmiféle jövedelme nem volt. Övéivel együtt élt, mint az ég madarai: alamizsnából. Ismételten sorsjátékot rendezett, amelynek bevétele segített rajtuk. Nincstelenségük ellenére 1851-ben megvásárolhatta a teljes Pinardi-házat, és letették a Szalézi Szent Ferenc-templom alapkövét. A templom egy év múlva teljesen készen állt.

Közben nagyon kemény támadások érték Bon Boscót, főleg a protestánsok részéről. Igaz, írt egy szókimondó könyvecskét, amely sok ezer példányban forgott a katolikusok kezén, s amelyre az volt a válasz, hogy ismételten az életére törtek. Ezért ha olyan útjai voltak, amelyeken veszélyben érezte magát, mindig vitt magával néhány erős fiút, akik megvédték.

Az 1854. évi kolerajárványban először ő maga tűnt ki helytállásával, majd a fiai is egymás után bátorságot kaptak, és segítettek a város betegeinek ápolásában.

1859-ben Don Bosco elérkezettnek látta az időt, hogy munkatársait társulatban fogja össze, és megalapította a Szalézi Szent Ferenc Társulatot, az egyháztörténelem egyik leghatásosabb szerzetesrendjét. Közben az oratóriumból iskola, majd iskolarendszer fejlődött ki. Már nem csak hitoktatás folyt Don Bosco iskolájában, hanem egyik műhelyt a másik után állította föl, hogy a növendékek mesterséget is tanulhassanak, s ha az ő keze alól kikerülnek, becsületes munkásemberként élhessenek. 1872-ben megalapította a rend női ágát, amelyet a Segítő Szűzanyáról nevezett el. A pápai jóváhagyást 1874-ben kapták meg. Egy év múlva már olyan híre volt a rendnek, hogy Dél- Amerikából kaptak meghívást, és Don Bosco el is indította az első missziós csoportot.

Életének utolsó éveiben sokat szenvedett. Állandóan fájt a háta, a szeme és a feje, s mindehhez krónikus álmatlanság társult. Tevékeny életét, amelyben oly kevés időt hagyott tétlenül, s oly sok jót tett a kicsinyekért, 1888. január 31-én fejezte be itt a földön.

XI. Pius pápa 1929-ben boldoggá, 1930-ban szentté avatta. A római kalendáriumba 1936-ban vették föl ünnepét.

——————————————————————————–

Don Bosco a rendalapítás és a nevelés mellett harminc kisebb nagyobb könyvet is írt, elsősorban fiai épülésére és oktatására. IX. Pius pápa, aki nagyon kedvelte őt, megparancsolta, hogy belső tapasztalatait is foglalja írásba. Megtette, de ezt a naplót csak halála után találták meg, s ezt a címet viseli: ,,Oratóriumbeli emlékek 1825–1855. Csak a szalézi tagoknak. A Szalézi Társaságnak.” Életrajzát húsz nagy kötetben Lemoyne szalézi atya dolgozta föl. Néhány morzsa a ránk maradt hatalmas anyagból:

Meghívásának látomását így írja le maga a szent: ,,Kilenc éves koromban álmot láttam, amelyet egész életemben soha el nem felejtettem. Álmomban úgy éreztem, hogy egy igen tágas udvaron álló ház közelében vagyok, ahol egy sereg gyermek tolongott. Egyesek nevetgéltek, mások játszottak, de voltak köztük olyanok is, akik káromkodtak. Amint ezeket az istentelenségeket meghallottam, közéjük rohantam, s rábeszéléssel és ütlegekkel akartam őket elhallgattatni. Ebben a pillanatban egy javakorabeli, tiszteletreméltó, előkelő öltözetű férfi jelent meg. Egész alakját fehér köpeny burkolta, arca azonban olyan fényes volt, hogy nem tudtam rátekinteni. Nevemen szólított és megparancsolta, hogy álljak a fiúsereg élére, miközben hozzátette:

— Nem veréssel, hanem szelídséggel és szeretettel teheted ezeket barátaiddá. Kezdd el tehát azonnal a munkát! Tanítsd meg őket a bűn utálatosságára és az erény szépségére!

Én ijedten jegyeztem meg, hogy tudatlan ifjú vagyok, tökéletesen képtelen arra, hogy a fiúkat vallásos oktatásban részesítsem. Amint ezt kimondtam, a fiúk abbahagyták a veszekedést, a zajongást és a káromkodást, és mind a férfi köré sereglettek. Majdnem öntudatlanul kérdeztem:

— Kicsoda ön, hogy ilyen lehetetlenséget kíván tőlem?

— Éppen azért mert lehetetlennek látszik, végre kell hajtanod engedelmesség és tudomány által!

— Hol és milyen eszközökkel fogom megszerezni ezt a tudományt?

— Adok melléd egy tanítónőt, akinek védelme alatt bölcs leszel, akinek befolyása nélkül miden bölcsesség csak balgaság.

— De hát kicsoda Ön, hogy így beszél velem?

— Annak vagyok a fia, akit napjában háromszor üdvözölni tanított a te édesanyád.

— Édesanyám azt parancsolta nekem, hogy az ő engedelme nélkül semmiféle idegen emberrel szóba ne álljak; mondja meg tehát a nevét!

— Azt kérdezd meg az én anyámtól!

Abban a pillanatban egy asszonyt láttam a férfi oldalán, igazi, fenséges alakot, olyan ruhában, amelyből pazar fényesség sugárzott, mintha csupa ragyogó csillaggal lett volna telehintve. Mikor megbizonyosodott növekvő zavaromról, közelebb hívott magához, jóságosan kézen fogott, és így beszélt:

— Nézz ide!

Föltekintve észrevettem, hogy a fiúsereg eltűnt, és helyébe nagy tömeg kecske, kutya, macska, medve és egyéb állatokból álló nyáj került. A felséges Asszony tovább beszélt:

— Ez a te munkaköröd, itt működj. Légy alázatos, erős és férfias, és az átváltozást, amelyet ezeken az állatokon most látni fogsz, csináld meg később az én fiaimnál.

Megint odatekintettem, és a vad állatok helyén ugyanannyi szelíd bárányt láttam. Ezek örömmel bégetve ugrándozták körül a férfit és az asszonyt, mintha hódolnának nekik. Ahogy ezt észrevettem, álmomban sírva fakadtam, és kértem a dicsőséges Asszonyt, magyarázza meg nekem, amit láttam, mert nem értettem, mit jelent mindez. Ő azonban csak a fejemre tette a kezét, és azt mondta:

— A kellő időben mindent meg fogsz érteni.

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, valami zörej fölébresztett az álomból, és minden eltűnt.”

Ez az álom — mint később összes prófétai álmai — szóról szóra beteljesedett, amikor a vad utcagyerekekből és suhancokból becsületes, vallásos fiatalokat nevelt, akik családjukban vagy az Egyház szolgálatában kamatoztatták mindazt, amit tőle kaptak.

A fiatal szívek fölötti hatalmának jellemző megnyilvánulása volt az az eset, amikor a torinói fiatalok börtönébe hívták húsvéti lelkigyakorlatra. A háromszáz fiú kivétel nélkül meggyónt és megáldozott. Don Boscót annyira meghatotta a hitük, hogy jutalmazni akarta őket, és egy napra el akarta vinni a fiúkat kirándulni, minden őrizet nélkül. A börtön parancsnoka hallani sem akart róla, mert attól félt, hogy egy szálig megszöknek. Don Bosco azonban addig érvelt, míg miniszteri engedélyt nem kapott a kiránduláshoz. És csodák csodája: a fiúk közül egynek sem jutott eszébe, hogy éljen a szökési lehetőséggel!

1850 körül, amikor oly sokszor életére törtek, titokzatos védelmet kapott. Egy alkalommal, amikor éjszaka egyedül kellett hazatérnie a Pinardi-házba, az egyik sarkon két férfi támadta meg, agyon akarták verni. A sötétből azonban hirtelen egy hatalmas szürke farkaskutya rohant rájuk, és majdnem széttépte őket. Ez a titokzatos kutya — Don Bosco csak Szürkének hívta — éveken át a legnehezebb pillanatokban megjelent, de senki nem tudta, kié.

Amikor két paptársa eljött, hogy mint bolondot intézetbe szállítsák, humorral vágta ki magát. Ártatlan jóindulatot színlelve látogatták meg a szobájában, de Don Bosco az első mondatukból tudta, hogy csapdát állítanak neki. Ezért hagyta, hogy hosszasan győzködjék, végül hajlandónak mutatkozott rá, hogy kocsiba szálljon velük. A beszállásnál udvariasan maga elé engedte a két papot, majd hirtelen mozdulattal rájuk csapta a kocsi ajtaját, és odakiáltott a kocsisnak, hogy sürgősen vigye az urakat az általuk megadott címre, azaz a bolondok házába. Ott csak kínos magyarázkodások után bocsátották szabadon őket.

Prófétai lelkének különös megnyilvánulása volt a királynak küldött figyelmeztetés. Viktor Emmánuel hosszasan készült arra, hogy eltörli a szerzetesrendeket. Don Bosco álmában látott egy királyi apródot, aki gyászt hirdetett a királyi család számára. Ismételten írt a királynak, és figyelmeztette, hogy bajt hoz a saját fejére, ha a rendeket bántalmazza. Ennek ellenére a király 1855. május 29-én aláírta az eltörlő rendeletet, s ezzel harmincöt szerzetesrendet szüntetett meg Piemontban. Utána négy hónap leforgása alatt meghalt az anyja, a nagybátyja, a felesége és a kisfia.

A szalézi rend hihetetlen gyorsasággal terjedt Itáliában és külföldön is, ami jelezte, hogy Don Bosco a kor nyomorúságát ismerte föl és azon segített, amikor az elhagyott fiúkat fölkarolta. Halála évében, 1888-ban a szalézieknek 250 háza volt 130.000 növendékkel. Élete folyamán hatezer pap került ki intézeteiből, akik közül 1200 szalézi szerzetes lett. 1980-ban világszerte 1341 házban 16.900 rendtag, közülük 11.000 fölszentelt pap, 1990-ben 1597 házban 17.191 szalézi szerzetes, köztük 10.884 pap foglalkozott a fiúneveléssel. A szalézi nővérek száma 1980-ban 1438 házban 17.500, 1990-ben 1505 házban 17.090 fő volt.

——————————————————————————–
Istenünk, ki Bosco Szent Jánost arra választottad, hogy atyja és tanítómestere legyen az ifjúságnak, kérünk, add, hogy a szeretet tüzétől lángra gyúlva mi is keressük a lelkeket, és csak Neked szolgáljunk!

Szent Ludovika     özvegy, † 1530       


Szent Marcella     özvegy, † 410       


Nolaszkói Szent     Péter hitvalló, † 1256       

Szent Triféna vértanúnő

Triféna a frigiai Kyzikéből származott keresztény szülőktől. Önkéntesen vállalta a szenvedéseket hitéért. Nyilvánosan megvallotta keresztény hitét, elmarasztalta az embereket a bálvány imádása miatt, és kérte, hogy térjenek az igaz Isten ismeretére. Keszáriosz a város parancsnoka tüzes kemencébe dobatta, de a vértanúnő sértetlenül jött elő belőle. Újabb kínzások után egy megvadított bika öklelte fel szarvaival. Azt mondták, hogy ahol vére kifolyt, gyógyító erejű forrás fakadt.

Szent Viktorin és vértanútársai

Mindnyájan Décius császár üldözése alatt szenvedtek hitükért Korintusban 251-ben. Viktorin Viktort és Nikéfort kőmozsárba dobták, és abban kődoronggal összetörték. Klaudiusz kezét és lábait levágva ölték meg. Diodort tűzzel égették meg. Szerapimonnak levágták a fejét. Pápiászt a tengerbe dobva ölték meg.

Reklámok
30 jan

A három szent főpap emlékünnepe

Szent Komnénosz Elek bizánci császár uralkodása idején (1081-108) nagy vita támadt a konstantinápolyi hívek között, hogy a januárban ünnepelt három főpap: Nagy Szent Bazil, Hittudós Szent Gergely és Aranyszájú Szent János közül ki a nagyobb. Minden vitatkozó félnek megvolt a maga érve az általa tisztelt szenteket illetően. Egyiket ékesszólásáért, másikat gondolatainak mélységéért, harmadikat önmegtagadó életéért tartották nagyra. A vitát maguk a főpapok zárták le. Álmában megjelentek Euchaita János metropolitának, és kifejezték, hogy ők Isten előtt egyformán nagyok. Rendeljen el azért számukra egy közös ünnepet. Ez az ünnep valóban elrendeltetett, és lo84 óta Ünnepeljük közösen a három szent főpapot, mint „az apostolokkal egyrangúakat” és a világmindenség tanítóit.


Szent Barsimacus     vértanú, püspök


SZENT BATHILDIS özvegy
*Britannia +Chelles kolostora, Párizs mellett, 680 körül, január 30.
Bathildis életét a 7. század mozgalmas frank történetének hátterében kell szemlélnünk, hogy egyáltalán megértsük: Klodvig birodalma széttöredezett, a Meroving nemzetség ereje kiégett. Az öntudatosodott frank nemesség egyre erősebb lett, és a király hatalmának visszaszorítására törekedett. A két hatalom között a majordomusok[3], a korszak voltaképpeni urai gátlástalan politikát folytattak. A frank hierarchia veszélyes játékba bocsátkozott; voltak olyan egyházfejedelmek, akikről valamivel később rémülettel eltelve írta Szent Bonifác (lásd: A szentek élete, 247. o.) Gergely pápának: ,,A püspöki székben kapzsi laikusok vagy simóniás papok ülnek”. A nép jámborsága is ijesztő mértékben külsőségessé vált, elvadult, babona és primitív csodavárás torzította el. Annál fényesebben emelkednek ki ebből a sötét háttérből a kor szentjei. Közéjük tartozik Bathildis is.

Származása homályos. Egy régi életrajz arról tudósít, hogy angolszász leány volt, akit kalózok hurcoltak el, majd eladtak egy galliai rabszolgapiacon. Erchinoald udvarában szolgálóként nőtt fel és feltűnő szépségűvé virágzott ki. II. Klodvig király meglátta, megtetszett neki és 649-ben feleségül vette. Nyolc éven át foglalta el férje, Neustria és Burgundia ura mellett a fő helyet. Hallatlan szerencséje nem zavarta meg az egykori szolgálót. Az angolszász hadifoglyok iránti szeretetre méltó gondoskodásával bebizonyította, hogy nem felejtette el, s még kevésbé akarta megtagadni származását. Bathildis három fiúval ajándékozta meg II. Klodvigot, s ezek később egymás után királyok lettek. 657-ben meghalt Klodvig, Bathildis pedig átvette az uralkodást a még kiskorú hercegek helyett. Hét évig viselte a koronát olyan országban, amelyet rémséges hatalmi küzdelmek rendítettek meg. Sikerült megőriznie az országot — bár csak rövid időre — az összeomlástól, megmentenie fiai örökségét és védekeznie az engedetlen nemességgel szemben. Mindenekelőtt a Neustriától való elszakadásra törekvő Burgundiában kellett levernie véres felkeléseket. Lyonban a zavargások közben kivégeztek kilenc püspököt, akik a burgundiai lázadás vezérei voltak. Bathildis ezekben a zavaros időkben, amelyeket a történelem még ma sem tud minden részletében megvilágítani, Ebroin segítségére támaszkodott. Ez azonban később ellene fordult, ő pedig 664-ben vagy 665-ben — miután legidősebb fiát nagykorúsította — visszavonult az uralkodástól, és belépett Chelles általa alapított kolostorába.

Valószínűleg inkább a politikai szükségszerűségek kényszerét követte, mint szabad döntését, de ha már egyszer elhatározta magát a belépésre, igent mondott minden következményével együtt. Nem vett igénybe semmi kiváltságot, amely őt mint egykori királynőt megillette volna, hanem az ott töltött tizenöt év alatt Szent Bertilla (+705 körül) apátnő vezetésével a nővérek vezeklő, imádságos és kemény munkával teli, szigorú életét élte. Jól mutatja nagyságát, hogy az egyszerű életbe való visszatérés éppen olyan tökéletesen sikerült számára, mint a királynői élete. Nem valószínű, hogy egy politikailag ennyire tehetséges, okos és energikus asszonyt sohase fogott volna el a hatalom kísértése, de legyűrte.

Kortársai számára Bathildis szentsége megnyilvánult már az Egyház rendjéért — például a simónia ellen — vívott harcában, és az Egyház iránti pazarló bőkezűségében is. Mindenekelőtt Corbie és Chelles később oly híres kolostorának megalapításával lépett be a történelembe. Ez az adakozókészség egymagában nem elegendő, hogy szentnek tekintsük a királynőt. Az adományozás és alapítás gesztusa a legkevésbé sem szent Meroving királyoknak is sajátja volt, egyszerűen a fejedelmi reprezentáció kötelezettségeihez tartozott. Valamivel többet szeretnénk tudni Bathildis személyes jámborságáról. Külső élete eléggé érdekes; üstökösként bukkant fel a homályból, rövid időn belül a legnagyobb történelmi jelentőség fényében izzott fel, majd elsüllyedt egy kolostor rejtettségében. Nem könnyű azonban a források által nyújtott szűkös adatokból feltárni, hogy milyen volt belső élete.

A szolgáló, királynő és nővér szentségének titka az, hogy élete fordulóin őszinte engedelmességgel adta át magát Isten akaratának. Korai életrajza közöl egy epizódot, amely világosan bizonyítja ezt a magatartást. Bathildis özvegyként is pompás öltözetekben jelent meg ékszerekkel díszítve, amelyek készítéséhez annyira értettek az ő korában, és amelyeket nagyon szeretett is. Szent Eligius (588/90–660) püspök, akit Bathildis nagyon tisztelt, röviddel a halála után egy klerikusnak látomásban megparancsolta, hogy feddje meg a királynőt hiúsága miatt. Bathildis első válasza önigazolás és védekezés volt: úgy gondolja, ezzel a megjelenéssel tartozik a helyzetének. Utána azonban egy nagyszerű gesztussal letette ékszereit, megparancsolta, hogy készítsenek belőlük ereklyetartót, és soha többé nem viselt sem aranyat, sem drágaköveket.

Hívő bizalmát látomása fejezi ki: úgy látta, hogy a kolostor Szűzanyaoltáráról fényből szőtt létra emelkedik fel az ő számára és elér Isten trónusáig. Bathildis 680. január 30-án halt meg; Chelles-ben temették el. Amikor a sírjánál történt sok csoda arra késztette Jámbor Lajost, hogy 833-ban felnyittassa a sírt, a szent testét épségben találták. Ekkor a király értékes koporsóba helyeztette. [3] major domus (latin ,,háznagy”): eredetileg a királyi udvartartás élén álló tisztségviselő a korai középkori Nyugat-Európában. A majordomusok később a leghatalmasabb földbirtokosokká váltak.


Szent Hyppolit és vértanútársai

Szent Kenszorin II. Claudius császár uralkodása idején első hivatalt töltött be. Feljelentés alapján az ítélőszék előtt állva, bátran megvallotta keresztény hitét. Ezért börtönbe zárták. Ott sok csodát tett sőt még halottat is feltámasztott. Azok a katonák, 20-an, akik látták ezt, hittek Krisztusban, ezért mindnyájukat lefejezték.

Ugyancsak feljelentették keresztény hite miatt Chrisiát, a boldogságos szüzet. Különféle kínzások alá vetették, és végül nyakára követ kötve a vízbe fullasztották. Szent Szabint szintén megkínozták hite miatt, a kínzások közt adta vissza lelkét Istennek. Mindezekről tudomást szerzett Hyppolit Róma püspöke. Idős kora ellenére elment a helytartóhoz és szóvá tette embertelenségét. A helytartó szolgái kiverték szemét és más kínzások után, kezeit és lábait összekötözve a tengerbe dobták. Mindnyájan 269-ben szenvedtek vértanúságot Krisztusért.

MARISCOTTI * SZENT JÁCINTA szűz, III. r. (1585-1640)
Viterboi Szent Jácintának is nevezzük, mert ott született gazdag szüloktol. Vallásos nevelésben részesült, de serdülo korában kituntek hibái. Szeszélyei és túlzott önállósága miatt feszültté vált a család légköre. Apja ezért úgy látta jónak, ha leánya belép a helybeli reguláris ferences novérekhez. Jácinta így lépett be a rendbe, igazi hivatás nélkül. A maga módján élte a szerzetesi életet. „Rangom szerint próbálok élni” – vallotta. Szobaberendezésén, ruházatán, látogatók fogadásán mindez tükrözodött. Jó 10 év múlva betegségbe esett. Úgy adódott, hogy ferences gyóntatója szobájában kereste fel, hogy meggyóntassa. Mikor azonban körülnézett, annyira megütközött a fényuzésen, hogy nem is akarta gyónását meghallgatni. Jácinta megdöbbent. „A mennyország – mondta a páter – nem azoké, akik kevélyek és a hiúság rabjai.” „Atyám! – kérdezte a novér akkor én nem remélhetem, hogy üdvözülök? Azért jöttem a zárdába, hogy elkárhozzam?” „Hogy elnyerd az üdvösséget – volt a felelet -, változtasd meg életedet, tedd jóvá a botrányt, amit okoztál.” Jácinta erre megtért. Példaadó ferences életet élt, úgyhogy késobb rábízták a novíciák képzését és a tanuló növendékek igazgatását. Csupa türelem, kedvesség volt, nem feledte saját gyarlóságát: megérto tudott lenni mások tökéletlensége iránt. Szívesen foglalkozott a betegekkel, elhalmozta oket gyengédséggel, miközben maga kemény vezekléseket vállalt, hogy jóvátegye elozo mulasztásait. Apostoli tuz égett benne. Viterbo papságát rávette, hogy bevezessék a farsangi idoben a 40 órás szentségimádást. Békeszerzo tevékenységet is kifejtett a városban Szent Ferenc szellemében. Mély lelki életet élt, kora nagy misztikusaihoz hasonlóan. Csodákat és jövendöléseket is tulajdonítanak neki. 1640. jan. 30-án halt meg a viterboi kolostorban. Teste épségben maradt. Hibái ellenére a tisztaságot mindig megorizte. VI. Pius avatta szentté 1807-ben.
Páduai Szent Antal tanítása a bunösök megintésérol: „Salamon mondja a Prédikátor könyvében: A bölcsek szavai mint a tövisek… A tövis, amikor az elevenbe szúr, vért fakaszt. Éppen így a bölcs ember szavai kell, hogy a bunös szívét megsebezzék s onnét a könnyek vércseppjeit kisajtolják… A bunbánat könnyei a lélek vércseppjei.”

Imádság:

Istenünk, te Szent Jácinta szüzet szereteted tüzével lángra lobbantottad és az állandó önmegtagadás példájává tetted; közbenjárására add, hogy buneinket megsiratva folytonosan a te szeretetedben éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.


Szent Teofil vértanú

Teofil Konstantinápolyban született és nevelkedett. Az arabok támadásai idején a hadsereg vezetője lett. Ebben a minőségben Isten segítségével és személyes bátorságával sok csapást mért az ellenségre. Egyik alkalommal azonban az arabok fogságába került. Az uralkodó elé kerülve, az megkedvelte őt, és igyekezett rábeszélni, hogy tagadja meg keresztény hitét. Mivel ebbe nem egyezett bele, 4 esztendőt át a börtönben tartották. Egy vallási ünnepük alkalmával kényszerítették őt az arabok, hogy vegyen részt azon. Mivel ezt megtagadta, fejvesztés által nyerte el a vértanúságot 784-ben.


Szent Martina     szűz, † 226       

Szent Zenon atya

Szentünk Pontuszból származott gazdag szülőktől. Fiatal korában, a hadseregben szolgált, a császári parancsok kézbesítője volt. Valens császár halála után elhagyta a világot. Antiochiába ment, ott az egyik hegyen talált egy barlangot. Negyven éven keresztül élt benne teljesen egyedül, szigorúan élve, hetente vasárnaponként ment el a templomba, hogy a Szent Titkokban részesüljön. Étele, itala, ruházata, barlangja a legegyszerűbb volt. Egyedüli drágaságai a megvásárolt könyvek voltak. Szegényes holmiját halála után Sándor antiochiai püspök kapta, hogy ossza szét a szegényeknek. Elhunyt az V. száz kezdetén.
29 jan
Szent Ignác ereklyéinek átvitele

Miután az Istenhordozó Szent Ignác főpapot Traján császár rendeletére vadállatok elé vetették, azok szétmarcangolták és felfalták testét. Csontjaiból nagyon kevés maradt meg, amiket egy urnában őriztek. Ugyancsak Traján császár uralkodása alatt az ereklyéket Rómából Antiochiába vitték, hogy a várost védelmezze, a betegeket gyógyítsa és vigasztalja egykori szellemi nyáját. Ez az első átvitel 108-ban volt. Miután a perzsák elfoglalták Antiochiát, az ereklyéket újra Rómába vitték vissza 540-ben vagy 637-ben. Jelenleg is ott nyugszanak Szent Kelemen templomában.

Szent Adél

SZALÉZI SZENT FERENC  1567-ben született Savojában, Annecy közelében, Sales kastélyában. Szülei gondosan, sokoldalúan nevelték, egyszerűen öltöztették, fegyelmezett, őszinte, engedelmes viselkedésre szoktatták. Apja fényes politikus jövőt szánt neki, lovaglásban, vívásban és táncban is képeznie kellett magát.

Párizsban, majd Pádovában tanult, mindenütt szentéletű és bölcs lelki vezetők segítségét vette igénybe. Kiváló eredménnyel végezte be tanulmányait, ő azonban a világi karrier helyett a papságra vágyott.

Állhatatosságával elérte atyja beleegyezését, 1593-ban pappá szentelték, és már kezdettől a katolikus újjászületés (ellenreformáció) lelkes segítője volt. A pápa határozott parancsára vállalta el a püspöki kinevezést. Genfi püspökként mint igaz pásztor kormányozta papjait és híveit, írásaiban és egész életével a hit nevelője volt. Fáradhatatlanul dolgozott, hiába próbálták kímélni őt.

Híres műve a Filótea című könyv, a lelki élet egyik kiváló kézikönyve. Mindenkinek példaképül szolgált. 1610-ben a vizitációs apácák rendjének alapítója, Chantal Szent Franciskával. Megérte rendjüknek egész Franciaországban történt elterjedését

Lyonban halt meg 1622. december 28-án, hű lányai körében, halála előtt még misézett és prédikált nekik. Temetése január 24-én volt Annecyben. 1877-ben tette IX. Pius pápa egyházdoktorrá. A katolikus írók és újságírók védőszentje.

Példája:
    Állandóan tanulj, hogy jól végezhessed a munkádat!

ECK MAURICIA szűz, III. r. (1842-1921)

Bajorország északi részén, Dittigheimben született egyszeru, szorgalmas, vallásos családból. Gyermekkorában egyes szentbeszédek (Szt. Lióbáról, Szent Ferencrol) felkeltették érdeklodését a szerzetes élet iránt. Amikor 19 éves lett, Strassburgban belépett a vincés novérek közé. Addigi Genovéva neve mellé felvette a Mauricia nevet. Nemsokára az Osnabrück melletti Thuineba helyezték, a rend ott akkoriban telepedett le. Mauricia novér egész odaadással áldozta magát hivatásának, a betegápolásnak. Az ambuláns betegeket gondozta. Gyakorolta, amit késobb átadott novéreinek: „Mielott a betegekkel foglalkozol, imádkozzál, mert Isten gyakran helyez a novérek kezébe életet vagy halált. Hogyan állhatna meg itt az ember ima nélkül? Csak Isten segítségével tudjuk lelkiismeretesen teljesíteni kötelességünket.” Politikai és gazdasági okok miatt nemsokára változás állt be a Thuine-i közösség életében. A vincés novérek átadták helyüket a Szent Györgyrol nevezett ferences novéreknek. Mauricia maradt, így 1869-ben három novértársával o is letette a Ferences III. rendi fogadalmakat. A szokott buzgósággal dolgozott tovább a betegek és a gyermekek szolgálatában elobb Thuine-ben, majd Osnabrückben. Ferences lelkülettel vallotta – a gyermekekre vonatkozóan: „Árnyékban nott növények ritkán hoznak gyümölcsöt; olyan gyermekek is ritkán lesznek derék emberek, akiknek gyermekkorát nem ragyogta be az öröm és vidámság napsugara.” Ami a pénzbeli gondokat illeti, azt vallotta, hogy arról a jó Isten gondoskodik. 1887-ben ot választották általános fonöknonek. 1904-ig látta el feladatát rendje javára. Utolsó 17 évét az anyahát foltozó termében töltötte – munkával.Környezetét itt is felüdítette alázatosságával, egyszeruségével. Amikor már a betegség ágyhoz kötötte, akik meglátogatták, az volt a benyomásuk, hogy egy szentet láttak. Szelíden, boldogan aludt el 79 éves korában. „Mostantól boldogok a holtak, akik az Úrban halnak meg. Így van, mondja a Lélek: pihenjék ki fáradalmaikat, mert tetteik elkísérik oket.” (Jel 14, 13.)

Imádság:

Istenünk! Boldogemléku Mauricia ferences novér kitunt a betegek és a gyermekek iránti szeretetben. Példájára segíts bennünket, hogy megerosödjünk Isten és a felebarát szeretetében. Krisztus, a mi Urunk által.

Szent Román és vértanútársai

Szent Román, Jakab, Piloteosz, Hyperichiosz, Abib, Julián és Parigoriosz nyilvánosan leleplezték a pogány tévelygéseket, ezért sok kínzást viseltek el. Vállukat, lábaikat összetörték és a börtönbe zárták őket, végül fejüket fához szögezték. 297-ben történtek ezek a szíriai Számoszatáben, Dioklécián császár keresztényüldözése idején.


Szent Szilván és vértanútársai

Numerián császár uralkodása idején (283-84) üldözést rendeltek el a keresztények ellen. Emeza város parancsnokánál feljelentették a város püspökét Szilvánt. A püspök Lukács diakónusával és Mokiosz felolvasóval együtt megkötözve az ítélőszék elé került. Hitükben való állhatatosságuk miatt ütlegelték, börtönbe vetve éhséggel és szomjúsággal kínozták, végül arra ítélték, hogy vessék őket vadállatok elé. A vesztőhelyen azért imádkoztak, hogy haljanak meg. Közben imádságukat Isten meghallgatta. Meghaltak, és vértanúi tetemükhöz a vadállatok nem nyúltak. Éjjel a keresztények titokban tisztelettel temették el őket. Ez 312-ben történt.


Szent Valér     püspök, hitvalló, † 120     

Ellopták II. János Pál vérét

29 jan
Ellopták a II. János Pál pápa vérét tartalmazó ampullát az abruzzói San Pietro della Ienca templomból. A bűncselekményt hétfő reggel fedezték fel. Több mint ötven csendőr keresi nyomkövető kutyákkal az ereklyét az apró templom körüli mezőkön. A hatóságok nem zárták ki, hogy a tolvajok eldobták a kegytárgyat.
A lopást a hét végén követték el. Az ereklyével együtt egy kisebb méretű feszületet is elvittek a templomból. A lengyel pápa vérét őrző ereklyéből az egész világon három van. Az egyik azért a l’Aquila közeli San Pietro della Ienca templomába került, mivel II. János Pál gyakran járt errefele az Appenninekben töltött téli és nyári pihenései során. (MTI)

28 jan
Szent Ágnes     szűz és vértanú        

Szír Szent Efrém atya

Efrém valószínűleg 306-ban született a mezopotámiai Nisibis városában, amely akkor a római birodalomhoz tartozott. Szüleinek nem volt nagy vagyona, de a keresztény szülők fiúkat is gondos keresztény nevelésben részesítették. Legalább 18 éves volt, amikor az akkori idők szokása szerint felvette a keresztséget. Fiatal korában heves természetű és ingerlékeny volt, beszédeiben és tetteiben hiányzott a bölcs megfontoltság. Hamis vád alapján még néhány nap börtönt is viselt. Akkor meggyőződött, hogy Isten gondviselő szeme állandóan őrködik mindenki fölött. Egész fiatalon jutott szülővárosának püspöke, Jakabnak bizalmas körébe. Diakónussá is szentelték, de alázatosságból nem merte felvenni az áldozópapi rendet. Mivel Nisibis határváros volt a római és perzsa birodalom között, a perzsák többször megostromolták. A szent püspök imádságára még halála után is sikertelenül ostromolták. Efrém nagy szolgálatot tett az ostromok idején polgártársainak. Mivel Nisibis a békekötés miatt perzsa uralom alá került, Efrém a lakosság nagy részével elhagyta a várost. Először Amidában, majd végleg Edesszában telepedett le. Egy dombon élt remete életet. Itt keletkezett élete utolsó éveiben írásainak nagy része is. Efrém emellett tanító tevékenységet is folytatott. Összegyűjtötte az ifjúságot és megvetette az edesszai iskola alapjait. Máskor versekben hirdette az igaz tanítást a szintén versekben terjedő tévtanítás ellen. Hosszabb ideig csak egyszer maradt a városban. Amikor éhínség tört ki, Efrém a beszédeivel vigasztalt, de megnyitotta a gazdagok szívét és raktárait is. Szent és munkás élete 373-ban ért véget. Na gyakran imádkozzuk bűnbánati fohászait: „Életek Ura és uralkodója…”

BOLDOG GÁBRIEL MÁRIA ALLEGRA (1907-1976)
Szicíliában, Cataniahoz közel, San Giovanni la Punta városban született nagyon vallásos szüloktol. János István volt a keresztneve. Gyermekkorától kitunt nagy tehetsége a tanulásban. Naponta részt vett a szentmisén, ministrált. 11 évesen a közeli Szeráfi Kollégiumba került, Bronte városban lépett a Ferenc-rendbe és töltötte újoncévét. 1924-ben egyszeru fogadalmat tett, majd tovább folytatta tanulmányait. Kérte, hogy Rómába kerülhessen az Antonianum Kollégiumba, hogy Kínában misszionárius lehessen, s ott erre felkészüljön. 1930-ban szentelték pappá. A római kollégiumban felfigyeltek buzgóságára, misszionárius lelkületére és kiváló tehetségére. Megtudta, hagy az Ószövetség még nincs lefordítva kínai nyelvre. Elhatározta, hogy ezt a feladatot vállalja, bízva a Boldogságos Szuz segítségében. Hamarasan Kínába került. A kínai nyelvet olyan hamar elsajátította, hogy négy hónap múlva már gyóntatott, prédikált kínai nyelven. Kispapok neveloje volt néhány évig. Apai és anyai szeretettel szerette oket. Minden nehézségükben segítségükre volt, lelkületüket eredményesen formálta. 1935-ben hozzákezdett az Ószövetség lefordításához s 1944-re készen lett a nagy munkával. Közben Pekingbe került, az Olasz: Követség káplánjának: A fordítás szövegének kinyomtatása 1961- ben történt. Nemkatolikusok és nemkeresztények is nagy elismeréssel voltak muve iránt. A kilenc év alatt nem csupán a fordítással foglalkozott, hanem lelkipásztorkodott is. Nagy erovel törekedett Isten igéjének hirdetésére, gyakran szolgáltatta ki a bunbánat szentségét. Szeretete minden népfaj felé megnyilatkozott. Különös gondja volt a szegényekre, a betegekre, azok közt is a leprásokra.Kedves leprásai közt érezte igazán jól magát. A kereszténység egységéért kész volt a vértanúságot is elszenvedni. Szívesen vett részt ökumenikus összejöveteleken, ahol általában biblikus témáról beszélt. Nem sokkal halála elott, mint aki érzi a közeli véget, írta: „Lehet, hogy a Halál novér Isten igéje szolgálatában talál, talán éppen egy zsoltár magyarázatánál.” Valóban így is lett. 1976, jan. 26-án az 54. zsoltár magyarázatán dolgozott, amikor szíve felmondta a szolgálatot. Úgy halt meg, ahogy kívánta: munka közben. Többször mondta: „Egy ferences számára, aki nem lehet vértanú, az a legkívánatosabb, ha munka közben fejezi be életét.” Máshol azt írta: „Kínába jöttem, hagy egész szívvel-lélekkel dolgozzam azért, hogy ebben a pogány országban Krisztus egyháza gyökeret verjen, megerosödjön.” II. János Pál 2002-ben avatta boldoggá.

„Isten… elvezetheti a hitre azokat is, akik hibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot – hit nélkül pedig lehetetlen neki tetszeni (Zsid 11,6) – mégis, az Egyháznak kényszeríto kötelessége és szent joga, hogy az evangéliumot hirdesse. Következésképpen a missziós tevékenység ma éppúgy, mint mindenkkor sértetlenül orzi jelentoségét és szükségességét.” II. Vatikáni Zsinat határozata a missziókról.

Imádság:

Istenünk, te Boldog Gábriel missziós tevékenysége által gyarapítottad Egyházadat. Közbenjárására add meg nekünk, hogy a hit és az életszentség mindig új erovel virágozzék közöttünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus által.

LU SZENT JEROMOS vértanú
+Ny-Kína, 1858. január 28.

Kína nyugati tartományaiban, mélyen a hegyekben, szétszórva élnek a miaók, a ,,Mennyei Középbirodalom” öt népcsoportjának egyike. Mint az ország egykori urai, akik a Han-dinasztia elől a hegyekbe szorultak, élték az életüket. Elnyomóikról olyan kevéssé akartak tudni, hogy beletörődtek: azok ,,barbárok”-nak tekintik őket.

A miaók legtekintélyesebb törzseihez tartozott a Lu család, az öreg Lu pedig haladó szellemű férfi volt. Megszabadult népe előítéletétől, és tanítóként arra törekedett, hogy törzse ifjúságát megismertesse a kínai klasszikusok bölcsességével. Ezt a célt mindenekelőtt saját fiánál akarta elérni, akivel nagy tervei voltak: előkészítette a nagy állami vizsgákra, hogy egy napon majd a tekintélyes tudósok sorába léphessen. A fiatal Lu azonban megbukott az állami vizsgán; nem azért, mintha hiányosak lettek volna ismeretei, hanem mivel a ,,barbárok”-hoz tartozott.

De ez az igazságtalan eljárás nem mérsékelte buzgóságát! Amikor az öreg Lu nyugalomba vonult, fia az örökségével együtt átvette apja hivatalát is, és csakhamar első ember lett a falujában. Minden oka meglett volna arra, hogy elégedett legyen magával és életével. Belsejében azonban ürességet érzett, s ez nyugtalanná és ingerültté tette, és végül arra késztette, hogy a pálinkában keressen feledést.

Amikor kijózanodott, még rosszabbul érezte magát. Hogy belső ürességét kitöltse, belépett egy titkos szektába, a forradalmi ,,Fehér Lótusz Mozgalom” egyik ágába. Szigorúan megtartott minden előírást, boldognak azonban mégsem érezte magát.

Ezután mégis megtörtént a fordulat; kapcsolatba került néhány kereszténnyel, akiket az üldözés Nyugat félreeső hegyeibe űzött. Néhány vallási könyv is volt velük. Lu érdeklődni kezdett irántuk, és minél többet olvasott belőlük, annál inkább felismerte, hogy életének teljességét hamis utakon kereste. Megtért, és 1853-ban Jeromos névre keresztelték.

Számára a keresztség a múltjával való teljes szakítást jelentette. A kereszténységre szóló meghívása egyet jelentett küldetésével. Nemcsak keresztény életre törekedett, hanem másokat is el akart vezetni Krisztus igazságára. Ezek a ,,mások” elsősorban a háza népe voltak: szülei, felesége és gyermekei. Anyja és felesége kivételével megnyerte őket az új út számára.

Ezután meghalt a felesége. Jeromos csak most ismerte fel, mit jelentett a ház számára: semmi sem ment a háziasszony rendező keze nélkül. A szokásnak megfelelően a házasságközvetítőhöz fordult. Ez elküldte a menekült keresztények hitoktatónőjéhez, Liu Ágotához, aki a kínai keresztény közösségekben a szerzetes nővéreknek megfelelő szüzek közé tartozott, és megneheztelt, amiért egy férfi őt akarta megszerezni. Jeromosnak jóvá kellett tennie hibáját, és bocsánatot kellett kérnie.

Akár büszkeségében, tekintélyes férfiúi helyzetében érezte magát megbántva, akár mert a keresztény családokban nem talált magához illő nőt, mindenesetre feleségül vett egy pogány nőt. Ezzel magára vonta a keresztények felháborodását. Először nem törődött vele, később azonban belátta hibáját, és megkísérelte jóvátételét. Úgy gondolta, a nyilvános bűnbánat nem elég; nem nyugodott addig, míg feleségét is el nem vezette a keresztséghez.

Buzgósága most már nem ismert határt. Idővel több mint kétszáz földijét nyerte meg Krisztus hitének. Egy pajtában gyűjtötte őket össze imádság és oktatás végett; a nők — kicsinyeiket a hátukra kötve — az egyik oldalon, a férfiak — gyakran füstölgő pipával — a másikon, közöttük pedig Jeromos.

Egy azonban hiányzott ennek a közösségnek: a pap. A szomszédos tartományban, Kvangsziban élt egy francia pap, Boldog Chapdelaine Ágoston (lásd: 115. o.). Amikor Jeromos útnak indult hozzá, nem sejtette, hogy micsoda veszélybe kerül. Chapdelaine atyával együtt letartóztatták és bíró elé állították, végül sikerült visszanyerniök a szabadságot.

Egy évvel ezután Chapdelaine vértanúhalált halt Krisztusért. Eközben Jeromos szüntelenül apostolkodott hazájában. Néha messzebbre ment, mint amennyire az okosság engedte volna. Éppenséggel felingerelt másokat. Bosszút forraltak ellene, és elérkezettnek látták rá az időt, amikor a keresztények hírhedt ellensége, Tai vette át a tartomány kormányzójának hivatalát. Saját nagybátyja, aki unokaöccsének birtokára áhítozott, szolgáltatta ki Lut ellenségeinek. A közösség esti imája alkalmával tartóztatták le egy másik vezető katolikussal együtt. Kihallgatása után ugyan visszatérhetett a családjához, de bizonyos volt abban, hogy ez a halasztás csak ,,kegyelmi időhaladék”. Megtette utolsó intézkedéseit, megvigasztalta feleségét és gyermekeit, s utolsó éjszakai órái alatt elkészült a végsőkre.

A következő reggel csakugyan mindent előkészítettek a kivégzésére. A kormányzó még egy hiábavaló kísérletet tett, hogy elpártolásra késztesse, majd kimondták a halálos ítéletet. 1858. január 28-án Lu Jeromossal és társaival együtt halt meg Liu Ágota hithirdetőnő is a hóhér bárdja alatt.

1909. május 2-án X. Pius pápa szentté avatta a vértanúkat.


BOLDOG FREINADEMETZ JÓZSEF misszionárius (1852-1908)

Tirolban született. Középiskolai tanulmányait Bressanoban végezte. Ugyanitt szentelték pappá, és mint segédlelkész muködött a Szent Márton templomnál. Ez idotájt alakult meg az Isteni Ige Társaság a hollandiai Steyl-ben (B. Janssen Arnold alapította). József atya az elsok között lépett be a rendbe. 1879-ben Kínába küldték. Ápr. hónapban érkezett Hongkongba. Egy év múlva annyira haladt a kínai nyelvben, hogy már tudott gyóntatni. Több missziós helyet bejárt, hogy ismerkedjék Kínával és népével. 1880-tól kínai öltözetben járt. 1882-ben rendtársával, Anzer püspökkel önálló missziós területet kap Dél-Shantungban. A lakosság száma 12 millió, a keresztények száma kb. 200. Itt élte áldozatos missziós életét sok viszontagság közepette. Egyszer (1889- ben) majdnem vértanú lett. Egy jóindulatú kínai vezeto mentette meg a félrevezetett tömeg ütlegelésétol. Máskor meg gyanútlanul imádkozta a breviáriumát egy halmon; nemsokára kínai nok csapatostul vonultak fel olajmécsessel, hogy „az európai ördögtol megsértett istenséget kiengeszteljék.” Az 1900-ban kitört nagy üldözés, a boxerlázadás elol a verbita atyák biztonságos helyre menekültek. Az üldözés elmúltával újra visszatértek missziós helyükre. Ebben az évben József atya lett a missziós területen élo verbiták tartományfonöke. Központi ház építésébe kezdett Taikiában. Nagy bölcsességgel, szelídséggel vezette a rábízottakat. Egyik levelében rendtársát a jókedv megorzésére buzdítja. 1904-ben meghalt Anzer püspök. Rendtársai József atyát szerették volna püspöknek, de más személyek; érdekek másképp döntöttek. 1907-ben a verbita misszió 25. évében így számolt be az elért eredményrol: 25 évvel ezelott 158 kereszténnyel kezdtük. Ma 40 ezer a keresztények száma és ugyanannyi a hitújoncé. Ugyanez év decemberében tífuszban megbetegedett. Mikor közel érezte végét, bocsánatot kért mindenkitol, a nevén lévo ezer márkát szétosztotta a rendtagok között, kérve, hogy ki-ki mondjon érte egy-egy szentmisét. „Teljes bizalommal halok meg az isteni Szív iránt – mondta -, bízva védoszentemben, Szent Józsefben, a haldoklók patrónusában. Összes testvéreimtol kérem a megemlékezést rólam, valahányszor a szentmisét bemutatják. A szép mennyország egyesítsen bennünket mindörökre.” Küzdelmes, szép életét szép halállal fejezte be, VI. Pál pápa avatta boldoggá 1975-ben. Elsosorban a verbita rend tekinti sajátjának, de a ferences III. rend is magáénak mondhatja: életében a ferences III. rendhez tartozónak vallotta magát és ferences erényekkel tündökölt.

József atya Kínáról és a kínai misszióról:

„A kínai nem vallástalan. Ha Európa ma keresztény lenne, mint ahogy lehetne, és lenni kellene, meg vagyok gyozodve: akkor egész Kína keresztény lenne. De Európából a szél nagyon hidegen és gonoszul fúj. Ezért félek, hogy a szegény kínaiak pogányok maradnak, és még rosszabbakká lesznek a pogányoknál. Imádkozzanak ezért Kínáért.”

Egyik levelébol.

Imádság

Istenünk, te megadtad Boldog Józsefnek, hogy Kínában hirdesse Krisztus evangéliumát. Közbenjárására add, hogy egyre jobban megismerjünk téged, minél több jót tegyünk, és az evangélium igazságai szerint éljünk. A mi Urunk Jézus Krisztus által.

Boldog (Nagy) Károly     császár, † 814       


Szent Palladiosz remete

Palladiosz egy hegyi barlangban élte pusztai életét, abba bezárkózva, idejét állandó imádsággal, böjttel és virrasztással töltötte el. Egy alkalommal a rablók megöltek egy gazdag kereskedőt, és holttestét a remete barlangja elé vitték. A nép Palladioszt vádolta a gyilkossággal. A remete imájára feltámadt a halott és megnevezte gyilkosait, kimondva a remete ártatlanságát. Isten adományából még több más csodát is művelve békében halt meg a IV. század végén. Több művet is hagyott maga után, ami az emberek lelki üdvösségére hasznos.


NOLASZKÓI SZENT PÉTER rendalapító
*1182 körül. +Barcelona, 1249. (1256.?) december 25.

A koldulórendek bekapcsolódása az egyházi élet megújításába a középkor delelőjén egyidejűleg egy csodálatra méltó mozgalom kibontakozásával járt együtt. Célja a keresztény rabszolgák kiszabadítása volt, és többek között Nolaszkói Szent Péter nevéhez fűződik.

1182 körül született lovagi nemzetségből (Dél-Franciaországban vagy Barcelonában), és szülei halála után fiatalon tekintélyes vagyonhoz jutott. Arra törekedett, hogy elsősorban az albiak elleni háborúban, majd az aragóniai királyi udvarban lovaghoz méltó célt tűzzön az élete elé, végül arra az elhatározásra jutott, hogy minden erejével a szegények megsegítésének és különösen a rabszolgák kiváltásának szenteli életét.

Ismételten Valenciába, a legközelebbi nagy mohamedán városba utazott, sőt Granadáig is eljutott, és minden alkalommal számos keresztény rabszolgának szerezte vissza szabadságát. Házról házra járva gyűjtött erre a célra.

Keserű csalódásokban is volt része, így hát megkérdezte magától: nem tudná-e jobban szolgálni Istent, ha a magányba vonulna. Töprengései közepette 1218. augusztus 1-ről 2-ra virradó éjszaka az általa mindig bensőségesen tisztelt Irgalmas Szűzanya megjelenése arra indította, hogy hívja életre a foglyok kiszabadításának irgalmas rendjét. Megtanácskozta a dolgot az akkor még ifjú Aragóniai I. Jakab (1214– 1276) királlyal és befolyásos tanácsosával, a később szentté avatott Pennaforti Rajmunddal (lásd: A szentek élete, 34. o.), akik szintén hivatottnak érezték magukat arra, hogy segítsenek a terv megvalósításában. Pennaforti Rajmund felvázolta az alapszabályt. Ez az ágostonos regulát követte, és egy világi lovagokból és papokból álló lovagi rend számára készült. Augusztus 10-én a barcelonai székesegyházban a király, a püspök, a káptalan és a nép jelenlétében ünnepélyesen megalapították az Irgalmas Szűzanya Fogolykiváltó rendjét (hivatalos neve: Ordo Beatae Mariae Virginis de Mercede Redemptionis Captivorum; röviden: mercedáriusok). Szálláshelyül először a székesegyház melletti zarándokszállást kapta meg, majd a nemes Plegamansi Rajmund tágas házat ajándékozott neki, s ez szekularizációjáig (1835) a rend székhelye volt.

A rend lovagi jellege alapítójának személyiségéből adódott, aki a rend mestereként is világi maradt, továbbá a királyi udvar befolyásából és azokból a társadalmi kiváltságokból, amelyek abban az időben megillették a nemességet, és amelyek végső soron jórészt a harcok és a tengeri kalózok által rabszolgává tett foglyok javát is szolgálták. XXII. János pápa (1316–1334) egy határozata alapján a továbbiakban csak papokra bízhatták a rend legfőbb vezetését. Ezért a lovagok ugyan kiváltak a rendből, a lovagi kiváltságok mégis megmaradtak a rend számára 1936-ig.

A városban és vidéken egyaránt kialakult számos testvérület támogatásával Péter Afrikáig is kiterjesztette tevékenységét. Eközben kalózok fogságába került, akik kifosztották, majd egy csónakon kitették a nyílt tengerre, hogy teremtse elő a váltságdíjat túszként visszatartott kísérője és a maga számára. Azt a jelenetet, ahogyan csónakjával partot ért Valenciától északra, Francisco de Zurbarán (1598- -1664) örökítette meg ismert festményén.

A mercedáriusok vagy nolaszkóiak szárazon és vízen gyakran életüket veszélyeztetve váltották ki a foglyokat. Nolaszkói Péter személyesen közel 900, rendtársaival együtt mintegy 2700 foglyot szabadított ki. Főként Spanyolországban és Dél-Franciaországban voltak alapításaik. Megbecsülésük egyre nőtt. Olyan eseteket is tulajdonítottak nekik, hogy önmagukat cserélték ki rabszolgákkal, ha így szabadíthattak ki foglyokat.

Péter Barcelonában halt meg 1249. (1256.?) december 25-én. 1628. szeptember 30-án avatták boldoggá, 1655. június 15-én pedig VII. Sándor pápa felvette a Római Martirológiumba, misszáléba és breviáriumba.

A Fogolykiváltó Rend kisugárzó ereje abban is megmutatkozott, hogy Cervellói Szent Mária 1265-ben életre hívta a mercedáriusok női ágát. Idővel mindkét rend a változott körülményekhez alkalmazkodva a plébániai lelkipásztorkodásnak, a betegeknek és fiataloknak nyújtandó segítség feladatainak szenteli magát.


AQUINÓI SZENT TAMÁS
*Roccasecca, 1226. +Fossanuova, 1274. március 7.

Tamás a nápolyi Aquinói grófok nemzetségéből származott. Már öt éves korában a közeli montecassinói bencés kolostorba adták nevelésre. A kor fölfogása szerint családja és háza fényét kellett volna növelnie, ha nem házasság útján, legalább mint tekintélyes püspök, apát, bíboros vagy mint pápa. A nemes ifjúnak azonban nem ilyesmi forgott a fejében.

Tizennégy éves korában magasabb tanulmányokra Nápolyba küldték, és itt megismerte az akkoriban kivirágzó dominikánusok prédikátor rendjét. Elhatározása, hogy életét a szent tudományoknak áldozza, 1244- ben a nápolyi domonkos kolostorba vezette, ahol a rendbe való fölvételét kérte, bár családja hevesen ellenezte, hogy kolduló szerzetbe lépjen. Rendi elöljárói még ugyanabban az évben továbbirányították tudományos kiképzésre: Rómán és Bolognán át Párizsba kellett volna mennie. Útközben, Rómától északra, testvérei útját állták, az atyai várba hurcolták és ott fogva tartották. Tamás végig ellenállt minden csábításnak, amellyel életre szóló elhatározásának visszavonására akarták bírni. Az imádságnak és a tanulásnak élt, míg végül is tizenöt hónap után a domonkosok segítségével kiszabadult. Johannes Teutonicus általános rendfőnök személyesen kísérte Párizsba.

Tamás 1245-ben érkezett Franciaország fővárosába, és itt találkozott először a rend nagytekintélyű hittudósával, Nagy Szent Alberttal. Három éven át hallgatta Albert előadásait. Amikor a párizsi egyetemes káptalan (1248) Albertet megbízta, hogy Kölnben létesítsen rendi főiskolát, Tamás együtt ment tanárával, és négy évet töltött tanulással a Rajna menti városban.

1252-ben Tamás ismét Párizsban tartózkodott, és akkor már bakkalaureus fokozatú főiskolai tanárként maga is előadásokat tartott. Ebben az időben robbant ki az az elkeseredett harc, amelyet a világi papok közül kikerült párizsi professzorok vívtak a ferences és domonkos rendből való, tudományosságban náluk jelentősebb kollégáik ellen. Tamás rendjének jogait védelmezte. 1256-ban IV. Sándor pápa közbelépésére fölvették a bekebelezett magiszterek sorába, és a Notre- Dame kancellárjától engedélyt kapott, hogy önálló, nyilvános tanító tevékenységet folytathasson mint professzor. Akadémiai előadásaiban elsősorban eredetiségét, nyitottságát és önállóságát dicsérték. E párizsi működése alatt (1252–1259) keletkeztek többek közt kommentárjai (Petrus Lombardus Szentenciás könyvéhez, Izaiáshoz és Boëthiusnak a Szentháromságról írott művéhez), valamint Az igazságról szóló értekezése.

Tamás a hatvanas évek nagyobb részét (1259–1269) hazájában, Itáliában töltötte, itt is teológiát tanított. 1260-ban IV. Orbán a pápai udvarba hívta. A görög császárral folytatott uniós tárgyalásokon Tamásnak kellett a római Egyház álláspontját képviselnie. 1265-ben átvette Rómában a rendi főiskola vezetését, 1267-től 1269-ig pedig VI. Kelemen udvarában tartózkodott. Közben fáradhatatlanul végezte a tudományos munkát. Erről tanúskodik a Pogányok elleni summa, amelyet domonkos misszionáriusok számára írt tan- és tanítókönyvnek, továbbá Az Isten hatalmáról, A fejedelmek kormányzásáról írt művei, s mindenekelőtt a Summa Theologiae, a tudományosság és a gondolati mélység, az összefoglaló látás és a világosság mesterműve, amelynek elrendezése, rendszere és fölépítése csak kora hatalmas dómjaihoz hasonlítható.

1269-ben Tamást rendi elöljárói ismét a párizsi egyetemre szólították teológiai professzornak. A párizsi évek (1269–1272) jelentik tudományos munkásságának csúcspontját. Rendkívül termékeny irodalmi munkásság és súlyos harcok évei ezek. A kolduló rendekkel szemben tanúsított ellenállás még mindig nem csitult el. Brabanti Sigerius a világ keletkezéséről, az emberi lélekről és az akarat szabadságáról olyan nézeteket vallott, amelyeket nem lehetett összeegyeztetni a keresztény dogmával. De parázs vita folyt a — főképp ferencesek által képviselt –konzervatív ágostonos irányzat valamint Nagy Szent Albert és Aquinói Tamás haladó arisztotelizmusa között is.

1272-ben Tamást rendje visszahívta és megbízta, hogy Nápolyban központi teológiai főiskolát, ún. studium generalét szervezzen. Két évvel később ismét kiragadták ebből a nyugodt tevékenykedésből, amikor X. Gergely pápa a lyoni uniós zsinatra küldte (1274). Súlyos betegsége ellenére Tamás útra kelt, de nem jutott messzire. Március 7-én a kora reggeli órákban meghalt a fossanuovai ciszterci kolostorban. XXII. János pápa 1323-ban szentté avatta. XIII. Leó 1880-ban minden katolikus tanító tevékenység védőszentjévé tette.

Aquinói Szent Tamás, a filozófus és teológus szenvedélyes érdeklődése Isten megismerésére irányult. Nemcsak a hit fényénél kereste Istent, hanem az értelem fényénél, azaz a filozófia eszközeivel is. Tamás ezt a megismerést öt ,,istenbizonyítékba” foglalta össze, és bennük úgy következtet, hogy a világ úgy, amint van, nem jöhetett létre magától, a benne található rend és célszerűség egy természetfeletti értelmet követel: ,,Hatásaiból belátjuk, hogy van Isten, Ő a többi dolgok oka, és hogy fölülmúl mindent, és maga alatt hagy minden létezőt. És ez a végső és legtökéletesebb ismeretünk ebben az életben.”

Aquinói Tamás teológus volt, Isten ismerője. Végső bölcsességét és legmélyebb ismereteit a hitből merítette: ,,A hit előíze annak a tudásnak, amely a jövőben boldoggá tesz minket.” A hit és a tudás az ő számára nem ellenkezett egymással: ,,A kegyelem ajándékai oly módon fűződnek a természethez, hogy azt nem szüntetik meg, hanem tökéletesítik. Ezért a hit fénye, amely kegyelemszerűen árad belénk, nem oltja ki a természetes tudás fényét, amely természetes örökségünk.” Isten ajándékozta az embernek a hit világosságát, és ezzel olyan igazságokat nyilatkoztatott ki, amelyek minden emberi tudást fölülmúlnak. De ugyanaz az Isten kölcsönözte az embernek a megismerő képességet is, s adta vele együtt azt a megbízást, hogy hajtsa uralma alá a földet. A hitnek és az értelemnek tehát Istenben van a forrása, és ezért sohasem kerülhetnek egymással ellentétbe.

A hitnek és a tudásnak ez az egysége Tamás kérdésfeltevéseinek és válaszainak, értekezéseinek és imáinak a kulcsszava. Amit a görög bölcselők és az arabok, amit Szent Ágoston és a többi egyházatyák Istenről és a világról, a kegyelemről és a természetről mondtak, azt mind átfogta, átizzította és egységbe foglalta Tamás világos és mély szelleme.

Azt akarta, hogy az egész ember testestül-lelkestül táruljon ki Isten előtt. Ezért szembefordult azzal az egészségtelen, természetellenes aszkézissel, amely túlzó test-ellenességével a lelki és vallásos élet elkorcsosulásához és elnyomorodásához vezet. ,,Mivel az ember természete lélekből és testből, szellemi és érzéki összetevőkből áll, jó az embernek, hogy teljes egészében az erényt szolgálja, azaz szellemi és érzéki részével, testével egyaránt. És ezért az ember erényességéhez szükséges, hogy az igazságos viszonzás szándéka ne csak a lélek szellemi felében éljen, hanem érzéki felében, sőt magában a testben is, és hogy maga a test is arra törekedjék, hogy az erénynek szolgáljon.”

Tamás azonban csak azért lehetett nagy hittudós, mert nagy imádkozó is volt. Jól tudta, hogy az embernek latba kell vetnie szellemének és akaratának minden erejét: ,,Ha valaki elmulasztja megtenni, ami erejéből telik, és odafentről csodát vár, tulajdonképpen kísérti az Istent.” Az ember nem ülhet ölbe tett kézzel. A mennyország ugyanis olyan, mint egy kiterjedt tenger, de nekünk kell belévetnünk a hálót; olyan, mint egy értékes gyöngy, de a gyöngyöt nekünk kell megkeresnünk; olyan, mint az elrejtett kincs, de a kincset nekünk kell kiásnunk.

Azt is tudta, hogy minden emberi tudás csak töredék, hogy semmiféle földi képesség sem tudja elvezetni az embert igazi céljaihoz: Istennek kell az ő kegyelmével hozzánk jönnie. Az ember alázatos szívvel csak odaléphet Isten elé, és föltárulkozhat előtte. Tamás tisztában volt azzal, hogy ,,csak a kicsinyek részesülnek kinyilatkoztatásban”: ,,Az alázat teszi az embert alkalmassá Isten befogadására, az teszi képessé a bölcsességre”.

Tudjuk, hogy Tamás valahányszor el akart mélyedni a szellemi világban, a feszülethez vagy a tabernákulum elé lépett és megvilágosításért imádkozott. Az akkori emberek és mi maiak is hódolattal és tisztelettel állunk ennek a hittudósnak és szentnek gigászi teljesítménye előtt, Tamás azonban mindig tudatában volt saját kicsinységének és szegénységének. A legenda elmondja, hogy egyszer a kereszt előtt állva az Úr hangját hallotta: ,,Helyesen írtál rólam, Tamás. Milyen jutalmat szeretnél érte?” Tamás ezt felelte: ,,Egyedül csak téged, Uram. Minden, amit írtam, előttem csak pelyva.”

Utolsó imája amelyet a halállal szemtől szemben mondott, nagy lelkének szellemét leheli: ,,Téged fogadlak, lelkem váltságdíja. Irántad való szeretetből tanultam, virrasztottam és fáradoztam. Téged prédikáltalak és tanítottalak. Sohasem szóltam ellened semmit. Nem ragaszkodom makacsul nézetemhez, hanem ha bármit is helytelenül szóltam erről a Szentségről, alávetem magam a Szent Római Egyház ítéletének, és az iránta tanúsított engedelmességben távozom ebből a világból.”

Szent Tamás Terracina közelében halt meg, 1274. március 7-én. 1323- ban avatták szentté, s még ebben az évben fölvették ünnepét a római naptárba, halála napjára. Mivel ez a nap legtöbbször nagyböjtbe esik, 1969-től január 28-án ünnepeljük, amely napon 1369-ben átvitték az ereklyéit Toulouse-ba.

——————————————————————————–

Amikor Tamás a kölni domonkosrendi főiskola diákja volt, az egyik napon tanára, Albert különösen nehéz kérdést taglalt. Tamás egy lapra jegyzetelve röviden és világosan megfogalmazta a tételt. A papírlap véletlenül a földre esett. Egyik tanulótársa meglátta, és az volt a legsürgősebb dolga, hogy a tanárhoz vigye.

Albert mester elolvasta Tamás lejegyzett gondolatait, s meglepte tanítványának éles értelme. Hogy azonban teljesen megbizonyosodjék, hívatta, és megparancsolta neki, hogy készüljön föl a másnapi nyilvános vitára. Maga a tanár támadta a diák bizonyítási okoskodását. Teljes tudásával igyekezett sarokba szorítani. Amikor a csodálkozástól elnémult hallgatók már azt mondták, hogy megfogta a védekezőt, minden egyes alkalommal kivágta magát egy finom megkülönböztetéssel, és meggyőző módon megvédte tételét.

Végülis azt mondta neki Albert: ,,Tamás testvér, te nem úgy ülsz itt, mint egy diák, aki felel, hanem mint egy tanár, akinek döntenie kell.” Erre Tamás szerényen így válaszolt: ,,Mester, nem látom, mi mást kellene csinálnom.” A hallgatókhoz fordulva pedig állítólag így nyilatkozott Albert mester: ,,Ezt az ifjút néma ökörnek neveztük (higgadt megfontoltsága és testes alkata miatt), de ha egyszer majd elbődül a tudományban, az egész világ visszhangozni fog tőle.”

Később, amikor Tamás Rómában élt, és tudásával a pápát és rendjét szolgálta, a következő eset történt:

A kolostorba, amelyhez Tamás tartozott, az egyik napon idegen magiszter érkezett, aki igen tudatában volt hivatala rangjának. Csomagjával a Lateráni bazilikához igyekezett, s körülnézett, hogy ki segíthetne neki. Meglátott egy feszület előtt imádkozó testvért.

,,Hé, te dagadt! — kiáltott oda a szerzetesnek. — Elöljáród azt üzeni, hogy kísérj el, és vidd a csomagomat!”

A szerzetes, Tamás, akit az idegen magiszter nem ismert, megfogta és vitte a nehéz útizsákot, mezítláb. Útközben az idegen még szellemeskedett is kísérője rovására, akit együgyűnek nézett.

Ám egyszer csak szembe jött velük a Szent Péter-bazilika plébánosa. Tamáshoz sietett, megcsókolta ruhája szegélyét és fölkiáltott: ,,Tamás atya, mit művelsz te itt?”

A magiszter akkor tudta meg nagy szégyenkezve, hogy kit alázott teherhordó szamarává, s bocsánatot kért Tamástól. Tamás csak annyit mondott: ,,Nincs mit megbocsátanom. Sosem leszek más, mint szolgáló testvér.”

——————————————————————————–
Istenünk, aki Aquinói Szent Tamást az életszentség lángoló szeretetének és a szent tudományban való jártasságnak tükrévé tetted, kérünk, add meg nekünk, hogy értelmünkkel átlássuk, amit tanított, és szívünkkel kövessük, amit cselekedett!


Szent Valér     püspök, hitvalló, † 315     

27 jan

Aranyszájú Szent János ereklyéinek átvitele

Szent János a Fekete-tenger legtávolabbi helyén Kománában halt meg száműzetésben. Ez 407. szeptember 14-én történt. 30 év múlva, 438-ban fényes ünnepségek között hozták vissza Konstantinápolyba a szent főpap földi maradványait. A nép, amely nagyra becsülte Szent Jánost beszédei és kimagasló erényei miatt, Szent Pröklosz konstantinápolyi pátriárkán keresztül, aki Szent János tanítványa és utóda volt, kérte II. Teodoziosz császárt, hogy a szent főpap testét hozzák vissza. A császár engedett a kérésnek. A szent főpap maradványait ezüst ládában hozva, a császár, udvartartása, a papság Chalkedonban fogadta. Onnantól császári hajó vitte Konstantinápolyba, ahol a szent apostolok templomába helyezték el. Az ereklyék előtt a császár sírva kért bocsánatot anyjának: Eudokiának viselkedéséért, aki gyűlöletével számkivetésbe küldte Isten főpapját. A tenger azon az estén a sok égő fáklyától és gyertyától nappali fényben tündöklött.

MERICI SZENT ANGÉLA
*Desenzano, 1474. március 1. +Brescia, 1540. január 27.
Angéla 1474-ben a Garda-tó melletti Desenzanóban született egyszerű emberek gyermekeként. Már tíz éves korában elveszítette szüleit, ezért a szomszédos Salóban élő nagybátyja vette magához nővérével együtt. A két kislány elválaszthatatlanul ragaszkodott egymáshoz. Szívesen játszottak ,,kolostort”, és két ,,karban” imádkozták ilyenkor a zsoltárokat. Annál súlyosabb csapás volt Angéla számára nővérének váratlan halála. A gyerekes játékokat lassan fölváltották a komoly, a tökéletességre törekvést szolgáló gyakorlatok. Először, hogy remete lehessen, megszökött otthonról, de nagybátyja hazavitte. Akkor belépett Szent Ferenc harmadrendjébe, és azon volt, hogy az evangéliumi tanácsokat minél tökéletesebben valóra váltsa.

Amikor Angéla huszonkét éves lett, meghalt a nagybátyja, ő pedig visszatért Desenzanóba. Ott fölfigyelt arra, hogy a legtöbb gyermek iskolai és hitbeli képzés nélkül nő fel. Iskolakötelezettség nem volt még, de a szegény emberek meg sem tudták volna fizetni gyermekeik iskoláztatását. Maguk a szülők is többnyire teljesen tudatlanok voltak, még a hit dolgaiban is.

Angéla néhány barátnőjével többször megvitatta ezt a helyzetet. Ezek a fiatal nők sem befolyással, sem vagyonnal nem rendelkeztek. Angéla lelkesedése azonban magával ragadta őket, és mind kijelentették, hogy készek neki segíteni. Már akkor kitűnt, hogy Angélának határozott tehetsége van mások vezetésére és irányítására. Kiegészítette ezt kellemes megjelenése és megnyerő lénye.

Barátnőivel hozzálátott, hogy a szomszédok apró lánykáit összegyűjtse és hittanra tanítsa. Ebből a tevékenységből olyan szemmel látható áldás fakadt, hogy Angéla meghívást kapott: jöjjön a közeli Bresciába, és ott is hozzon létre valami hasonlót. Egy nemes házaspár szívesen befogadta. Vendéglátói révén megismerkedett a város jelentősebb családjaival, és egyre többen gyűltek köréje, hogy munkájában segítségére legyenek.

Angéla azonban nemcsak tanított. Szegényeket és betegeket látogatott, fölkereste a kézművesek műhelyeit. Működése nyomán sokan megtértek, és sikerült ősi ellenségeskedéseket is megszüntetnie.

Látóköre egyre tágult. Kezdetben csak a szegény lányok hitoktatása volt a szándéka, de lassan a nők teljes nevelésére és formálására is kiterjedt figyelme. A kiteljesedett reneszánsz kora volt ez, amikor az emberek a kereszténység előtti antik világ ideáljai felé fordultak. A komoly értékek felszínre hozása mellett azonban egyre inkább lazultak az erkölcsök. Az erkölcsi megújulás érdekében szükségessé vált a családokkal, elsősorban az asszonyokkal és anyákkal való törődés. Angéla ebben ismerte föl saját működési területét.

Igen szeretett zarándoklatra járni. Időről időre fölkereste hazájának egy-egy szentélyét, s minden alkalommal a szellemi energiák új lendületét hozta magával.

Életének egyik kiemelkedő eseménye volt a Szentföldre tett zarándoklat 1524-ben. Útközben Kréta szigetén hirtelen elveszítette szeme világát. Erős lélekkel hárította el a gondolatot, hogy visszatérjen, s mélységes összeszedettségben elvégezte a zarándoklatot. Hazatérőben pedig ugyanazon a helyen hirtelen visszanyerte látását.

Egy évvel később — 1525 szentév volt –, immár ötvenévesen Rómába zarándokolt, hogy elnyerje a jubileumi búcsút. VII. Kelemen pápa magánkihallgatáson fogadta. Oly nagy hatással volt rá szent egyénisége, hogy Rómában akarta tartani. Angéla azonban érezte, hogy Bresciában még nagy feladat vár rá, s erről a pápát is meg tudta győzni.

Egyelőre azonban nem sokat tudott tenni, mert hazaérkezése után háború tört ki: V. Károly császár serege bevonult Bresciába, és a terület kiürítése miatt Angéla néhány társával együtt kénytelen volt Cremonába távozni. Csak négy év múlva állt annyira helyre a béke, hogy visszatérhetett.

Bresciában ekkor közösségbe fogta össze segítőtársait. Közülük tizenketten Angélával együtt laktak, a többiek családjuknál maradtak. Ami Angéla szeme előtt lebegett, azt ma világi intézménynek kellene mondanunk. Elgondolása szerint a lányok Isten és az Egyház szolgálatának szentelik magukat, de a világban maradnak, és rendi ruházat nélkül, koruk viseletében járva végzik munkájukat az iskolákban és a plébániákon. Elsősorban az egyszerű, szegény nép leányait nevelik, akikkel senki sem törődött akkoriban.

1535-ben huszonnyolc leány Istennek szentelte magát és csatlakozott Angéla művéhez. Ezzel a lépésükkel azonban annyira megelőzték korukat, hogy megértésre nem találhattak.

Az ősegyházban a diakonisszák jelentős szerepkört töltöttek be: a beteg nőket még meg is áldoztathatták. Az 5. század folyamán azonban eltűnt ez az intézmény, és egy évezreden keresztül az Istennek élő nők számára csak a szigorú klauzúrát ismerték. VIII. Bonifác pápa 1298-ban kijelentette: ,,Ezen rendelkezésünkkel megparancsoljuk, hogy az összes apácák és közülük minden egyes személy, bármilyen rendbe tartoznak is, mostantól fogva állandó klauzúrában éljenek kolostoraikban”.

Hogy Istennek szentelt nők a világban éljenek és rendszeres apostoli munkát végezzenek, sok egyházi méltóság szemében elképzelhetetlennek látszott. A Merici Angéla által kidolgozott szabályzatot a veronai püspök engedélyezte ugyan, és később a pápa is jóváhagyta, de ez a mozgási szabadság, sajnos nem sokáig tartott.

Társasága, amelyet Szent Orsolya oltalma alá helyezett — később ezért nevezték őket orsolyitáknak –, eleinte még az alapítónő szellemében dolgozott tovább. De alig néhány évvel halála után klauzúra alá helyezték őket. 1566-ban a Szentszék elrendelte minden olyan női rend föloszlatását, amely nem klauzúrás és nem ünnepélyes fogadalmas. Az orsolyiták is kénytelenek voltak szerzetesruhát ölteni. A rend Angélának köszönhető előretörését azonban már nem lehetett teljesen visszafordítani. Az orsolyiták számára a klauzúra csak a közös ima szempontjából lett kötelező. Ez pedig már hatalmas újításnak számított az addigi gyakorlattal szemben.

Angéla 1540. január 27-én szentség hírében halt meg Bresciában. Sírja hamarosan zarándokhely lett, Borromei Károly bíboros sokat fáradozott boldoggá avatása érdekében. Mindazonáltal Angélát több mint 250 évvel a halála után avatták szentté, és még később, 1861-ben terjesztették ki ünnepét az egész egyházra. Alapos oka volt ennek: elgondolásai túlságosan modernek voltak. Abban a korban, amikor a rendi szabályzatok megmerevedtek és megváltoztathatatlanoknak látszottak, Angéla arra biztatta segítőtársait, hogy ,,alkalmazkodjanak mindig az adott korhoz, még akkor is, ha ehhez a szabályok megváltoztatása szükséges”. Azokban az időkben, amikor a nevelés szinte embertelenül szigorú volt, Angéla ezt írta lelki lányainak: ,,Könyörögve kérlek titeket, arra törekedjetek, hogy lányaitokat szeretettel kapcsoljátok magatokhoz, szelíd és jóságos kézzel vezessétek őket, ne parancsolgatva vagy szigorúsággal. Ez más szóval azt jelenti, hogy fölszabadítjuk a lelkeket, ha a gyengékbe és bátortalanokba bátorságot öntünk, szeretettel intjük őket, mindenkinek példánkkal prédikálunk, és hirdetjük nekik azt a nagy örömet, amely ott fenn készen vár rájuk.”

Merici Szent Angela ünnepét 1861-ben vették föl a római naptárba, május 31-re. Amikor a Boldogságos Szűz királynői méltóságának ünnepét erre a napra tették (1955), Angélát áthelyezték június 1-re, majd 1969- ben halála napjára, január 27-re.

——————————————————————————–

Hogy a gyermekekhez forduljon, és életét a keresztény pedagógiának szentelje, arra egy látomás adott alkalmat, amelyben 1506-ban részesült. Ezt a látomást a desenzanói templom mennyezetének freskója örökítette meg számunkra. Szülőföldjének tavánál egy helyet látott, melyről egy létra emelkedett egészen az égig. E létrán angyalok és leányok jártak föl és alá. Angéla ebből arra következtetett, hogy neki olyan művet kell létrehoznia, amely ehhez a létrához hasonlít.

Nagy beleérző képességével Angéla nemcsak a fiatalokhoz talált utat, szentséget sugárzó egyénisége nagy hatással volt a felnőttekre is.

Egy példa: Két patrícius elkeseredett ellenségeskedésben élt Bresciában. A herceg és a püspök hiába fáradozott kibékítésükön. Angéla viszont alig szólt hozzájuk pár szót a feszületre mutatva, elszállt minden gyűlöletük, átölelték egymást, és hűséges barátokká váltak.

——————————————————————————–

Kérünk, Istenünk, Szent Angéla szűz szüntelenül ajánljon minket irgalmadba, hogy az ő szeretetének és okosságának nyomdokain haladva megőrizhessük és megvallhassuk tanításodat!

 Urunk, Istenünk, szüntelenül ajánljon minket irgalmadba Merici Szent Angéla
szűz közbenjárása, hogy szeretetének és okosságának lelkesítő példáját
követve, tanításodat megtartsuk, és életünkkel megvalljuk. Krisztus, a mi
Urunk által.
26 jan

Szent Ananiás vértanú és társai

Szent Ananiás gyermekkorától kitűnt jámborságával. Korán tudta olvasni a szent könyveket. Amikor felnőtt, fiatal kora ellenére diakónussá és pappá szentelték. Dioklécián császár üldözése alatt, egy bálványimádó feljelentésére az ítélőszék elé állították. Ott bátran megvallotta hitét és kinevette a bálványokat. Ezért ütötték, égették, sebeibe ecetet és sót öntöttek. A börtönben Isten angyalai vigasztalták. E csodás angyali jelenés után a börtönőr, Péter, 7 katonájával együtt a keresztény hitre tért. Ők is megvallották keresztény hitüket, ezért kínzások után mindnyájukat a tengerbe fullasztották Föníciában. Ez a IV. század elején történt.


Szent Batildisz     özvegy, † 680       

Szent József főpap

Szent József szaloniki érsek, testvérével Studita Teodorral, fiatal koruktól a Szakkudion kolostorban éltek. Vezetőjük a kolostor alapítója Platon volt, nagybátyjuk. Mindketten helytelenítették VI. Konstantin császár törvénytelen házasságát. Ezért éhséget és száműzetést kellett szenvedni Józsefnek. Rangabé Mihály császár kiengedte a börtönből Józsefet, de Örmény Leó alatt a szentképek tisztelete miatt újabb üldözés várt rá. Testvérével Teodorral börtönbe zárták, aztán a császár azt kívánta, hogy írjanak alá egy képromboló hitvallást. Mivel ezt megtagadta, a császár bűzös börtönbe vetette. II. Mihály császár alatt (820-29) mindnyájan kiszabadultak a börtönből az ott szenvedők. Szent József békében hunyt el a Sztudion kolostorban, 830-ban.

Szent Kszenofont és társai

Kszenofont egyike volt Konstantinápoly nevezetes hivatalnokainak. Gazdag volt földi javakban, de lelki tulajdonságokban is. istenfélő élete ismeretes volt mindenki előtt. Ilyen volt felesége Mária is. Az előkelő hivatal és gazdagság nem homályosították el szemüket, és nem okoztak bennük büszkeséget. Azt akarták, hogy két fiúknak: Jánosnak és Árkádiosznak a legjobb nevelést adják. Ezért elküldték őket a föníciai Beirutba. Isten gondviselése úgy intézte, hogy az a hajó, amely vitte őket, hajótörést szenvedett. A két testvért a hullámok különféle helyeken vetették partra. Egymás ismeretlen sorsán bánkódva, a szétvált testvérek Istennek szentelték magukat és szerzetesek lettek. Szülei, akik keresték őket, és már úgy gondolták, hogy teljesen elveszítették őket, néhány év múlva Jeruzsálemben találták meg őket. Sorsuk csodálatos alakulásán megilletődve, ők is szerzetbe léptek. Mindkét szülő Istentől a csodatevés adományát kapta meg, Kszenofont még a jövőbelátásét is. Először Mária hunyt el, aztán férje. Két fiúk, mint a csillag ragyogott a pusztában élők között. Sok évet élve, előre megtudván haláluk idejét, adták vissza lelküket Istennek. Békében haltak meg mindnyájan az V. században.

SZENT PAULA özvegy
*Róma, 347. május 5. +Betlehem, 404. január 26.
Szent Jeromos (lásd: A szentek élete, 552. o.) köré Rómában, majd Betlehemben Istennek szentelt nők tömörültek, s ő lett a tanítójuk és vezetőjük. Isten igéje iránt ugyanazt a tisztelő szeretetet ébresztette bennük, mint amely őt is eltöltötte és beavatta Krisztus misztériumaiba.

Ezek közé a nők közé tartozott Szent Paula is, az előkelő római nő, aki anyja (Blesilla) révén rokonságban állt a Scipiókkal, Gracchusokkal és Paulus Aemiliusszal, és akinek az apja (Rogatus) Agamemnontól vezette le a származását.

Paulát tizenöt évesen férjhez adták a pogány Toxotiushoz, aki Aeneast is az ősei közé számította. Öt gyermeket ajándékozott neki: Szent Blesillát (364 körül–384), aki Istennek szentelt özvegyként fejezte be az életét; Paulinát, aki Szent Pammachius (lásd: 463. o.) hitveseként szolgált az Úrnak; Szent Eusztochiumot (lásd: 516. o.); Rufinát, ,,aki korai halálával megkínozta anyja szerető szívét” és Toxotiust, akinek a lánya az ő nevét viselte, és később követte őt Betlehembe.

Paulát gyermekkorától kezdve eltöltötte Krisztus szeretete, s ez a szeretet jótettekre késztette. Úgy tűnik mégis, hogy nélkülözhetetlennek tartotta azt a fényűzést, amely férje házában körülvette. Erről később így vallott: ,,El kell csúfítanom az arcomat, amiért Isten parancsa ellenére olyan gyakran kifestettem bíborral, fehér festékkel és szemfeketítővel. Testemet meg kell kínoznom azért, mert sok élvezettel elfecsérelte az időt. A puha gyolcsruhákat és drága selyemszöveteket durva vezeklőöltönnyel kell felcserélnem. Amint férjemnek és a világnak tetszettem, úgy akarok ezután Krisztusnak tetszeni.”

A nagy fordulat férje halálával érkezett el. Eleinte annyira szenvedett a tőle való elválás miatt, ,,hogy csaknem ő maga is meghalt”. Ezután azonban meghallotta a szerzetesi életre szólító hívást és követte is azt. Csatlakozott az Istennek szentelt özvegyhez, Szent Marcellához (325/335–410), aki házát az első római ,,női kolostorrá” alakította át, s más asszonyokkal és hajadonokkal együtt a világváros közepén az egyiptomi szerzetesek és szüzek példája szerint Krisztusnak élt.

Paula saját palotáját is kolostorrá alakította át a lánya, Eusztochium támogatásával. Férje halála után Blesilla is csatlakozott anyjához és nővéréhez.

Teljes elvonultságban élte Paula lányaival együtt az aszkézis és az imádság életét. Bőkezűsége most már nem ismert határt. Szegényeket és betegeket ajándékozott meg jómódú háza gazdagságából. Minden elképzelhető gondossággal felkereste a városban a segítségre szorulókat, hogy támogassa őket.

Rokonai szidták jótettei miatt; szemére vetették, hogy elherdálja gyermekei örökségét. Azt válaszolta, hogy gyermekeire nagy örökséget hagy: Krisztus irgalmát.

Amikor Epiphaniosz (315 körül–403), a ciprusi Szalamisz püspöke és Paulinosz (+388), Antióchia városának püspöke, Szent I. Damasus pápa (366–384) idejében tartott zsinatra Rómába érkezett, Paula vendégül látta őket. A két keleti püspök jelenléte felébresztette benne azt a kívánságot, hogy hagyja el szülővárosát, és ,,Antal vagy Pál magányosságába”, Théba szerzeteseihez zarándokoljon, különösen, mert Szent Jeromos is elhagyta Rómát, és Keletre telepedett át. Anélkül, hogy házára, gyermekeire és vagyonára gondolt volna, 385-ben, amikor a tél már elmúlt, és a tenger ismét hajózható lett, elindult lányával, Eusztochiummal együtt (Blesillát már magához vette az Úr). Többi gyermeke, bátyja és más rokonai kikísérték a kikötőbe. Paulának nagyon nehezére esett a búcsú. Szerette a gyermekeit, anyai gyöngédséggel csüngött Toxotiuson, aki a búcsú órájában kérlelően nyújtotta feléje a kezét. Paula azonban hittel legyőzte fájdalmát. ,,Gyermekei iránt érzett szeretetét legyőzte Isten iránti szeretete.”

A Keletre vivő úton Cipruson felkereste Epiphaniosz püspököt, aki tíz napig visszatartotta, ,,hogy felüdüljön”. Ő azonban ,,Isten szolgálatában” töltötte az időt, bejárta a környék kolostorait, hogy kiossza nekik adományait. Antióchiában Paulinosz püspöke éppúgy, mint Epiphaniosz ,,szeretetre méltó módon visszatartotta egy időre”.

Paula ,,átizzítva a hit tüzétől”, folytatta útját. Szamárháton érkezett meg a szent helyekre. ,,A kereszt előtt imádattal borult le, éppen úgy, mintha az Urat látta volna ott függeni. Bement a feltámadás sírkamrájába, és megcsókolta a követ, amelyet az angyal hengerített el a bejárattól. Mint szomjazó a vágyva vágyott vizet, úgy érintette meg ajkával azt a helyet, amelyre az Úr holttestét helyezték.” Ezután pedig kiosztotta adományait Jeruzsálem szegényei között. Betlehemben nagy örömmel törtek ki belőle a szavak: ,,Köszöntelek Betlehem, kenyér háza; itt született az a kenyér, amely a mennyből szállott alá. Köszöntelek Efrata, te fölötte gazdag és termékeny vidék! Termékenységed az Isten.” Azon a helyen, amelyen a hagyomány szerint az Úr jászola volt, a földre vetette magát, és így szólt: ,,Én, nyomorult bűnös méltó lettem arra, hogy megcsókoljam azt a jászolt, amelyben a mi Urunk kisgyermekként sírt; hogy imádkozzam abban a barlangban, amelyben a Szűzanya életet adott az isteni Gyermeknek. Itt az én nyugvóhelyem, mert itt van az én Uram hazája. Itt akarok lakni, mert a Megváltó ezt a helyet választotta ki.”

Mielőtt azonban Paula véglegesen Betlehemben telepedett volna le, nemcsak az egész Szentföldet járta be, hanem elutazott Egyiptomba is, hogy felkeresse a pusztai szerzetesek településeit. ,,Minden egyes cellába belépett; mindenkinek a lába elé borult”, mert mindenkiben Krisztust látta, és mindenkiben Krisztusnak szolgált. Jeromos közli, hogy az útját több szűznek és lányának, Eusztochiumnak a kíséretében tette meg.

Betlehembe visszatérve felépíttetett egy kolostort szerzetesek, egy másikat szerzetesnők számára és egy zarándokszállást az idegeneknek. Az új kolostorban szüzek között élve utolsónak tartotta magát Krisztus szolgálói között, s valamennyiük közül ő volt a legegyszerűbb. Adakozása meghaladott minden ésszerű mértéket. Gyakran kért kölcsön, hogy egyetlen kéregetőt se kelljen elutasítania. Egyetlen kívánsága az volt, hogy koldusszegényen haljon meg: lányainak egyetlen fillért se hagyjon hátra, s még a halotti lepel se legyen a sajátja. Kívánsága szó szerint beteljesedett.

Paula erőssége Isten igéje volt. A Szentírást kívülről tudta, és gondot fordított arra, hogy egyetlen szavát se engedje elveszni, és mindenben Krisztust találja meg.

Elérkezett hazatérésének a napja, és mint az élete, szent volt a halála is. Zsoltárverseket imádkozott a fekvőhelyén, és ujjával keresztet rajzolt az ajkára. Röviddel azelőtt azonban, hogy a lelkét kilehelte volna, ,,a hörgés, amellyel a haldokló élete bevégződik, Isten dicséretévé változott”.

Püspökök vették vállukra tetemét, és az Úr születése barlangjának templomába vitték. Görög, latin és szír nyelven csendült fel a zsoltárok sora, nemcsak a harmadik napig, amelyen a barlang mellé temették, hanem egész héten át.

Temetése után Szent Jeromos hosszú levelet írt Eusztochiumnak, melyben megható emléket állított Paulának: ,,Ha minden tagom nyelvvé válna és emberi hangon tudna szólni, akkor sem lennék képes méltán dicsérni Szent Paula erényeit. Nemes származású volt, de igazán nemessé a szentség tette. Egykor gazdag volt, most Krisztus szegénysége ékesíti… Róma aranyos házai helyett Betlehem vályogviskóit választotta. Ne keseregjünk elvesztésén, hanem adjunk hálát azért, hogy a miénk volt, sőt azért, hogy a miénk. Mert Istennek él minden, s aki visszatér Hozzá, az ő családjába költözik… Ég veled, Paula! Imáiddal támogasd végső öregségében azt, aki téged annyira tisztel. Hited és cselekedeteid kössenek Krisztushoz, nála lévén könnyebben elnyered, amit kérsz.” — A sírboltra vésett verses feliratot is Szent Jeromos fogalmazta.


Szent Polikárp     püspök, vértanú, † 156       


Molesmei Róbert          

Szent Simeon atya, a régi

Fiatal korától a pusztában lakók életét élte Szíriában egy kis barlangban. Imádságban, böjtben és elmélkedésben telt el magányos élete. Sok év múlva, amikor jöttek a látogatók, hogy lássák őt, és ezáltal magányossága tönkrement, elhagyta barlangját és az Aman hegyére költözött. Mivel sokan keresték fel, itt sem talált nyugalmat. Azért a Sínai hegyre ment egy ideig. Isten akarata visszaküldte Aman hegyére, hogy más emberek lelki üdvösségére legyen. Rövid idő alatt két kolostor létesült a hegynél. Simeon lelki atyjuk és vezetőjük lett a szerzeteseknek. A szent atya 390 körül hunyt el. Réginek azért nevezik, hogy megkülönböztessék az utána élő oszlopos Simeontól, akinek emléke szeptember 1-e.


SZENT TIMÓTEUS apja pogány, anyja zsidókeresztény volt (ApCsel 16, 1; 2Tim 1, 5), édesanyjától ismerte meg a Szentírást. A keresztséget Szent Páltól nyerte el 45-49 táján (1Tim 1, 2). Szent Pál apostol legkedvesebb tanítványa volt, az efezusi egyház feje, az apostoli levelek egyik címzettje, (a másik Szent Titusz) ezekben a levelekben intelmek vannak az elöljárók és a hívek oktatására.

Különleges megbízatással küldte őt Pál Makedóniába, majd Korintusba (1Kor 4, 17; ApCsel 19, 22). Timóteus Szent Pál kisérője és munkatársa volt annak második és harmadik útján, vele volt egészen Pál haláláig, 67-ig.

Körülbelül 50-től a ~80-ban bekövetkezett haláláig Timóteus Efezosz püspöke volt, a hagyomány szerint egy Diana-ünnepség ellen szólalt fel, és ekkor kövezték halálra a pogány effezusiak..

A liturgikus reform során tették az ünnepét január 26-ra, egy 8. századi martyrologium 24-én ünnepelte.

Példája:
    Legyél nagyon megbízható!

SZENT TITUSZ Szent Pál apostol tanítványa volt, a pogányságból tért meg (Gal 2, 3), valószínűleg Pál hatására (Tit 1, 4).

Az Apostollal részt vett az apostoli zsinaton (Gal 2, 1-5), kétszer járt küldetésben a korinthosziaknál, Pál a 3. útján Efezusból levelet küldött általa (2Kor 2, 13), eredményesen vezette vissza a már csaknem elveszett közösséget, majd Makedóniából küldte a gyűjtést befejezni és a levelét átadni (2Kor 8, 6).

A krétai egyház feje volt, mint azt Euszebiosz Egyháztörténeti könyvéből tudjuk, Pállal térített (Tit 1, 5), az apostoli levelek egyik címzettje, (a másik Szent Timóteus) ezekben a levelekben intelmek vannak az elöljárók és a hívek oktatására.

Pál apostol 2. római fogsága idején Rómában volt (2Tim 4, 10), majd Pál megbízásából Dalmáciába ment.

Valószínüleg Kréta szigetén halt vértanúhalált.

Példája:
    Nagyon gondosan teljesítsd minden kötelességedet!