Szent Habakuk próféta
Szent Ida szűz, † 569
PIEVEI BOLDOG JAKAB III. r. (kb. 1250-1304)
Észak-Olaszországban, Pieve di Cadore városban született. A hagyomány szerint édesanyja még gyermeke születése elott látomásból ismerte meg fia jövojét: látott egy fiút, aki kezében egy templomot tartott. Más alkalommal vérvörös liliomot látott: ezekbol sejtette, hogy fia pap és vértanú lesz. Jakab valóban papnak készült; nemcsak teológiát tanult, hanem civil és egyházjogot is. Nem vett részt társai kilengéseiben, megorizte lelke ártatlanságát. Miután pappá szentelték, szeretetével a szegények felé fordult, életét az o szolgálatukra akarta áldozni. Belépett a. ferences III. rendbe és hordta annak ruháját is. Tudását felhasználva védte a szegények, elnyomottak, özvegyek és árvák jogait, és eloszeretettel végezte papi szolgálatait szegény templomokban. Szülovárosa kapujánál volt egy régi kórház, mellette egy elhagyatott templom, mindketto düledezo állapotban. Szüleitol örökölt vagyonából megvásárolta ezeket és helyreállította. O maga is odaköltözött, és ott szolgálta a szegényeket. A kórház levéltárában talált egy hivatalos iratot, ami bizonyította, hogy a ház körüli földek egy része a kórház tulajdona volt, amit egy tehetos városi vezeto használt jogtalanul. Jakab eloször szép szóval igyekezett meggyozni az embert, hogy adja vissza a földeket a kórháznak. De mivel ez nem hallgatott a szép szóra, beperelte a bitorlót. Meg is nyerte a pert, de ez életébe került. A gonosz ember képmutató módon meghívta egy napon házához, hogy ott ünnepeljék meg a kibékülést. A találkozó után szolgái a hazafelé igyekvo papot megölték 1304. jan. 15-én. A tetemet az árokba dobták és befedték száraz gallyakkal és rozsével. Bár tél volt, a száraz gallyak kihajtottak és levelet növesztettek. A közelben dolgozó emberek észrevették és megtalálták a holttestet. Nagy tisztelettel eltemették a templomban. Amikor 174 év múlva kibontották sírját; testét épségben találták. Tiszteletét a pápa 1806-ban hagyta jóvá. A szervita rend is magáénak vallja és tiszteli Boldog Jakabot. Alamizsnálkodó Boldog Jakabnak is nevezik.
„Többet ér a böjt imádsággal, meg az alamizsna igazsággal párosulva, mint a nagy vagyon, ha jogtalansággal jár együtt. Mert az alamizsna megment a haláltól és megtisztít minden buntol. De akik vétkeznek és rosszat tesznek, azok ellenségei saját életüknek.” (Tób 13, 8-10)
Imádság:
Istenünk, te Boldog Jakabot, a szegények pártfogóját égi dicsoséggel koronáztad. Add, hogy akinek égi születésnapját ünnepeljük, közbenjárásával segítsen az örök élet elnyerésére. A mi Urunk Jézus Krisztus által.
EGYIPTOMI SZENT MAKARIOSZ szerzetes, pap
*Felső-Egyiptom, 300 körül. +Szketisz, 390 körül.
A Nílustól nyugatra, északnyugat-délkeleti irányban szeli át a Líbiai- sivatagot egy időszakos patakmeder, a Vádi-en-Natrun. Nevét a benne található nátronról kapta. Délkeleti végében, ahol Kairó felől a karavánút beér a vádiba, még ma is áll a Der Abu-Makar, a Makariosz- kolostor. Minden valószínűség szerint nem messze tőle töltötte el hosszú életének túlnyomó részét Szent Makariosz, akit kortársai ,,az egyiptomi” és ,,a nagy” melléknévvel ruháztak fel. A völgy legzordább része, Szketisz neve örökre összefonódik Makarioszéval. A szent életének ideje csaknem betölti a 4. századot, amelyben az Egyház meghódította az egész akkori római birodalmat, és amelyben a birodalom határain gyorsan és erőteljesen felvirágzó szerzetesség jelentősen elmélyült.
A 3 – 4. század fordulóján született egy egyiptomi faluban. Már ifjú korában visszavonult egy cellába, talán a saját falujában, vagy nem messze tőle. Példás életmódja miatt megkapta az egyházi rend fokozatait, valószínűleg a diákonusságig bezáróan. Amikor megkísérelték, hogy lelkipásztorul megnyerjék egy kis falu számára, elmenekült egy másik faluba. Ott azután hamarosan megrágalmazta egy gyermeket váró fiatal lány, hogy ő a gyermek apja. Alázatosan vállalta rossz hírbe keveredését minden következményével együtt, és keményen dolgozott azért, hogy elláthassa ,,asszonyát” és ,,gyermekét”. Az ég azonban kinyilvánította ártatlanságát: amikor elérkezett a szülés ideje, a nő nem tudott szülni, míg hazugságát vissza nem vonta. Amikor a falu lakói ünnepélyesen meg akarták követni Makarioszt, a megtiszteltetéstől való félelmében elmenekült. Harmincéves volt akkor.
Úgy látszik, hogy ez volt a fordulópont az életében. A pusztába vonulva Szketisz lett a birodalma. Ő volt az első, aki meg merte tenni, hogy ebben a rettenetes, meddő és néptelen pusztában letelepedjen. Hatvan évig — egyetlen megszakítással — kitartott ezen a helyen; hosszú időn át csak két testvérével élt együtt a remeteségben, akik közül az egyik segítette, amikor később az emberek kezdtek odaáramlani. Egy maga vájta barlang alkotta a lakóhelyét, egy másik az oratóriumát. A szerzetesek első nemzedéke számára a sivatag olyasféle, mint egy nagy szenvedély. Egyszerű és őszinte volt az emberek ottani élete, mint maga a sivatagi táj. Tudunk-e azonban valami valóban határozott dolgot belőle? Azért mentek a szerzetesek, a magányosság és az egyszerűség e megszállottjai távol az emberek köréből, hogy senki se lássa és ne is hallja őket, s ne is kelljen látniok és hallaniok semmit, hanem csak Isten maradjon számukra egyedül. Hogy meghallhassák ezt az egyetlen hangot, minden más hangot el kellett némítaniok, mégpedig nemcsak a külsőket, hanem még inkább a belső hangokat. Amit tehát Makariosznak tennie kellett — mindenekelőtt a begyakorlás első éveiben –, az volt, amit minden szerzetesnek is tennie kell: olvasni a Szentírást, elmélkedni, imádkozni, megsiratni a bűneit, böjtölni, virrasztani, keményen dolgozni, hogy teljesen Istennek adhassa át magát. Létfenntartását szorgalmas kosár- és kötélfonással biztosította. Alkalmanként segített a fellahoknak a Nílus völgyében lévő földjeiken az aratásban.
Állhatatosságával csakhamar nagy tökéletességre jutott, hírneve pedig egyre terjedt. Testvérek gyűltek köréje, s alávetették magukat tanításának és vezetésének. Idővel elviselhetetlenné vált, hogy a Szketiszben sem pap, sem templom nem volt található, s a testvéreknek több mint hetven kilométeres utat kellett megtenniök a sivatagban, hogy eljussanak a legközelebbi nagyobb szerzetestelepülésig, ha részt akartak venni a szentmisén. Így történt azután, hogy Makarioszt negyvenévesen — feltehetően Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) tanácsára — pappá szentelték. Szketiszben később négy templom is létesült.
Nemcsak a testvérek áramlottak Makarioszhoz, hanem messziről érkeztek az emberek, hogy tanácsot és segítséget kérjenek, bármilyen fáradságos és veszélyes volt is az utazás a sivatagon át. Bárki kérte, mindenkivel önzetlenül megosztotta belső gazdaságát, amelyhez kemény lemondás és csendes szemlélődés által jutott. Nagy volt a hatása, számos pogány megtérését is neki tulajdonították.
Szent Cassianus (lásd 400. o.) nagyon jellemző leírást hagyományozott ránk a Makarioszt körülvevő szerzetesek köréből. Egy öreg szerzetes egyszer azt mondta, hogy csak négy atyáról tud, akik eljutottak a teljes szerzetesi tökéletességre, akikben éppúgy megvoltak a remeték erényei, mint a kolostorban élőké. Közéjük tartozott két Makariosz nevű férfi is. (A másik: Alexandriai Szent Makariosz; lásd: 20. o.) Mindenki másnál mohóbban élvezték a pusztaság titkát, s így eljutottak a szív teljes tisztaságára, ám ugyanolyan megadással viselték el az emberek tolongását és a testvérek gyöngeségeit, mintha semmi más tennivalójuk nem lett volna, mint hogy szokásos kötelességeiket teljesítsék a jövevények iránt.
A Makariosznak tulajdonított számos kijelentés és anekdota közül némelyik bepillantást enged szerzetesi tanításába és szívének mélységébe.
A vasárnapi istentisztelet befejeztével Makariosz egyszer ezekkel a szavakkal bocsátotta el a szerzeteseket: ,,Meneküljetek, testvérek, meneküljetek!” Amikor megkérdezték tőle, hogy hová menekülhetnének egyáltalán, hiszen mégiscsak a sivatagban vannak, Makariosz ujját az ajkára tette, és így szólt:
,,Ettől meneküljetek!” — ezzel bement a cellájába és becsukta maga mögött az ajtót.
Amikor egyszer megkérdezték Makariosztól, hogy mit ért az emberek előli menekülésen, így válaszolt. ,,Ülj le a celládban, és sirasd meg bűneidet!”
Történt egyszer, hogy két remetetelep, Szketisz és Nitria között az úton egy pogány ember nagyon megvert egy remetét, mert az szidalmazta. A még haragtól feldúlt emberrel találkozott Makariosz és szeretettel köszöntötte: ,,Üdvözlégy, munkás!” A pogány megdöbbenve kérdezte: ,,Ugyan, mi jót látsz rajtam, hogy köszöntél nekem?” ,,Láttam, hogy dolgoztál — hangzott a válasz –, csak nem jól.” Ennek hallatára az úgy megindult, hogy megtért és remete lett. Amikor ezen álmélkodtak a többiek, Makariosz megjegyezte: ,,A gonosz beszéd megrontja a jókat, a jó beszéd pedig a rosszakat is jóvá teszi.”
Egy fiatal remete azon panaszkodott, hogy kísértések gyötrik. Makariosz tudta, hogy ennek a henyélés az oka, ezért azt mondta, dolgozzék egész nap és csak napnyugta után egyen. Amikor ismét találkoztak, megkérdezte, hogy gyötrik-e még a kísértések. Az így válaszolt: ,,Még pihenésre sincs időm, hogyan lenne időm a kísértésekre?”
Egy másik alkalommal ezt a kijelentést tette: ,,Ha a megvetést úgy tekinted, mint a dicséretet, a szegénységet olyannak, mint a gazdagságot, az ínséget, miként a bőséget, akkor nem halsz meg. Lehetetlen ugyanis, hogy aki valóban hisz és Isten félelmében tevékenykedik, áldozatul essen a tisztátalan szenvedélyeknek és a démonok ámításának.”
,,Az imádkozás alkalmával nincs szükség sok szóra — mondotta a testvéreknek. Arra van szükségünk csak, hogy így imádkozzunk: ,Uram, amint akarsz és tudsz, könyörülj rajtam!’ A kísértésben pedig így kiáltsunk: ,Uram, segíts!’ Hiszen Ő tudja a legjobban, hogy mire van szükségünk.”
Önmagát és tökéletességét nem sokra tartotta, s nem gondolta magát különbnek vagy jobbnak a világban élő egyszerű kereszténynél. Talán a legszebben mutatkozott meg az alázatossága abban, hogy teljesen lemondott arról, hogy bárkit is megítéljen, lett légyen az bár a legnyilvánvalóbb bűnös is. Szelídsége és nyájassága közmondásos volt; szófukar és elutasító csak akkor lett, ha valaki dicsérni kezdte. Tanítványainak ezt az életszabályt mondta: ,,Ne okozz fájdalmat senkinek; ne ítélj meg senkit! Ehhez tartsd magad, és megtalálod az üdvösséget.” Innen eredhetett ez a mondás:
,,Makariosz Istenhez hasonló a földön. Ahogy Isten oltalmazza a világot, úgy fedi be Makariosz apát a bűnöket. Úgy nézi, mintha nem látná, úgy hallgatja, mintha nem hallaná őket.”
Szent Mikeás próféta
Szent Mór hitvalló, † 584
REMETE SZENT PÁL*Egyiptom, 228. +Egyiptom, 341. v. 343.
Aki Budapesten a kéttornyú Egyetemi templom homlokzatát megfigyeli, két szent életnagyságot meghaladó szobrát látja: az egyik Remete Szent Pált, a másik Remete Szent Antalt ábrázolja. Nem véletlenül, hiszen a templom is, és a hozzáépült ház is a Remete Szent Pálról pálosoknak nevezett, ősrégi, magyar alapítású szerzetesrend tulajdona volt. Alapítónak Pált nem mondhatjuk, legfeljebb csak közvetve, annyiban, amennyiben ő volt a szerzetességnek mint a világtól elvonuló életformának első kezdeményezője.
Hazája, Egyiptom is a római birodalom tartománya volt, s így a Decius császár által megindított keresztényüldözés őt is érintette. Láthatta, hallhatta a vértanúk hősi helytállását, tanúja lehetett nem egy keresztény hittagadásának. Az utóbbit megvetette, az előbbire nem érezte magát elég erősnek, ezért a harmadik utat választotta: elrejtőzött, majd a sivatagba menekült, hátrahagyva minden vagyonát. Ott egy hegy tövében kies barlangra talált: benne tiszta forrás csörgedezett, a barlang felső nyílásán besütött a nap, a bejáratánál pedig nagy pálmafa adott árnyékot és gyümölcsöt. Olyan hely volt ez, ahol — nagy önfegyelmezéssel — meg lehetett élni… Szentünk ide húzódott, s bár időközben az üldözések alábbhagytak, majd 313-ban Nagy Konstantin császár türelmi rendelete nyomán teljesen megszűntek, életéből hat évtizedet mégis itt töltött, imába és munkába merülten.
Élete vége felé egy másik egyiptomi remete, Szent Antal látogatta meg őt. Kettejük találkozása az egyházművészet kedvelt témája.
Remete Szent Pál életét a vallásos képzelet korán kiszínezte. Ennek egyik eleme a képein látható holló. Arra utal, hogy mindennapi táplálékát az a fél cipó jelentette, amit Isten rendelésére egy holló hozott neki a csőrében… Oroszlánnal együtt is ábrázolják, mert a legenda szerint két oroszlán kapart számára a sivatag homokjában sírhelyet. Később a kosárfonók tartották őt védőszentjüknek. Az egyiptomi remeték ugyanis — különösen később, amikor már közösségeket alkottak — kosárfonásból, ill. kosaraik eladásából tartották fenn magukat.
Halála évét 341-re rögzítették. Holtteste előbb Konstantinápolyba került: onnan a velenceiek vitték magukkal városukba 1240-ben. Nagy Lajos királyunk idején a budaszentlőrinci pálos tartományi és anyaházba hozták. A török uralom idején nyoma veszett.
——————————————————————————–
A szent életét így írja le Szent Jeromos, aki maga is tapasztalatból ismerte a pusztai remeték életét:
Decius (259–261) és Valerianus (253–260) császárok idejében igen nagy üldözés támadt az egész világon a keresztények ellen, de főképpen Thébában, Egyiptom tartományában, a Nílus folyó vizeinél. A császárok szolgái vagy inkább ördögei minden igyekezetükkel keresték a keresztényeket, hogy igen kegyetlen gyötrelmekkel mind testi, mind lelki életüktől megfosszák őket, megtagadtatva velük az igaz hitet.
Pál tizenöt esztendős volt, mikor sógora — hogy jószágát, amelyet atyja hagyott rá, megszerezze — el akarta őt árulni a kegyetlen üldözőknek, nem tekintve felesége könnyeire. Ezért Pál elhatározta, hogy mindenét elhagyja, s a pusztába megy lakni a vadak közé, gondolva, hogy azok kegyesebbek lesznek hozzá, mint az emberek.
A pusztába érkezve egy barlangot talált, mellette egy forrást és egy pálmafát. Úgy megtetszett neki a hely, hogy elhatározta, ott éli le életét, mert ételt ad neki a pálmafa gyümölcse, italt a forrás, ruhát meg a pálmafa levelei. Pál kilencvennyolc esztendeig élt itt.
Senki ne csodálkozzék ezen — mondja Szent Jeromos –, mert bizonyságom Jézus Krisztus az ő angyalaival, hogy én két remetét láttam Szíria pusztájában, kik közül az egyik ötven esztendeig volt egy barlangban, és egész idő alatt makkból készített kenyérrel és zavaros vízzel élt. A másik egy régi kútban lakott, s naponta csak öt száraz fügét evett, semmi egyebet.
Abban az időben, amikor Pál a pusztában élt, Szent Antal barát is ott lakott, aki kilencvenesztendős lévén elgondolkozott azon, vajon van-e valaki, aki nála több időt töltött a pusztában. És jelentették neki, hogy van egy nála tökéletesebb, s induljon el keresésére. Mindjárt útnak indult a jó öregember, egy botocskával támogatva megrokkant testét.
Egy egész napig ment, de semmi mást nem talált, csak vadak csapásait. Az éjszaka nagy részét imádságban töltötte, majd másnap megint útnak indult, s hamarosan talált egy barlangot, melynek közelében figyelni kezdett, van-e odabent valaki. Állhatatosan figyelve észrevette, hogy fény van benn a barlang egyik szegletében. Nem tudta a szent ember, mit tegyen: bemenjen-e vagy bekiáltson? Míg így tanakodott magában, egyszerre csak becsukták előtte a barlang ajtaját, és ő kívül maradt.
Akkor Antal megértette, hogy ott van az, akit ő keres. Leborult a földre és alázatosan kérte, nyisson neki ajtót. Így beszélt: ,,Te tudod, ki vagyok én és honnan jövök; és noha nem érdemlem meg, hogy meglássam arcodat, mindaddig el nem megyek innen, amíg nem láttalak. Te befogadod a vadakat, és azok szállást vesznek nálad, miért vetsz meg engem, aki ember vagyok? Szorgalmasan kerestelek, és ó, szerencsémre meg is találtalak. Miért nem akarod, hogy bemenjek hozzád? Ha nem engeded, hogy életben lássalak, tudd meg, hogy halva fogsz találni az ajtód előtt, és fáradoznod kell majd a testem eltemetésével, mivel nem akartál látni engem.”
Nagy sóhajtásokkal mondta e szavakat Szent Antal a vágy miatt, mivel látni kívánta Szent Pált, az Isten szolgáját. Pál az ajtó mögül így felelt neki: ,,Jó atyám fia, én nem tudom, mi a kívánságod, amit könyörgések és könnyhullatások erejével akarsz. Ha meghalni jöttél ide, ne csodáld, hogy nehezen nyitok neked ajtót” — és ezt mondva kitárta ajtaját.
Megnézték egymást a szent vének nagy csodálkozással, és aztán összeölelkezve nevükön szólították egymást, mintha már régi ismerősök lennének, és nagy hálát adtak Istennek. Azután leültek a forrás közelében, és Pál szólni kezdett: ,,Íme, itt van, akit a pusztában annyi fáradsággal kerestél. Íme, a már megsenyvedt tagok megőszült szőrrel fedve. Íme, az ember, ki majd porrá lesz. De minthogy a szeretet minden dolgokat elszenved, a fáradságon kívül, melyet keresésem miatt vállaltál, azt akarom, hogy más fáradságod is legyen: mondd el nekem, hogyan folynak most a világ dolgai, ki uralkodik, és vannak-e még bálványozók?
Szent Antal mindent rendben elbeszélt, aztán elmondta a maga életét, hogy miért jött a pusztába, és mennyi időt élt ott. Miközben így beszélgettek, eljött egy holló, leszállt a közeli fára, azután kedvesen hozzájuk repülve letett közéjük egy kenyeret, és elszállt. Akkor Pál azt mondta Antalnak: ,,Áldott legyen az Úristen, ki nekünk eledelt küldött. Tudnod kell, hogy hatvan esztendeje már, hogy ez a holló nekem mindennap fél kenyeret hord, de most a te eljöveteledért az Úr megkettőzte az élelmet.
Mind a ketten hálát adtak az Istennek, azután egy kicsit vetélkedtek azon, ki legyen, aki megtöri a kenyeret. Pál azt mondta, Antalnak kell elosztania, mert ő a vendég. Antal meg azt mondta, hogy Pálnak kell osztania, mert ő az öregebb. Végül megegyeztek abban, hogy közös erővel törik ketté a kenyeret. Miután ettek, ittak a forrás vizéből és hálát adtak az Istennek.
Mikor eljött az éjszaka, annak nagyobbik részét imádságban töltötték. Másnap visszatérve a nyájas beszélgetésre, Pál így szólt Antalhoz: ,,Édes Atyámfia, régóta tudtam én, hogy te e pusztában lakol. És az Úristen megígérte nekem, hogy meglátlak téged halálom előtt. Ezért eljött az idő, melyet oly igen kívántam, melyben az én lelkem eloldódik testem kötelékeitől. Az Isten hozott téged ide, hogy eltemesd az én testemet, földbe temetve a földet.
Mikor Antal ezt megértette, sírni kezdett, és kezdte kérlelni, hogy vigye őt magával arra az útra. Erre Pál így felelt: ,,Antal, nem illik, hogy azt akarjad, ami nem tetszik az Istennek. Jó volna neked a test terhét elhagynod, és a makula nélküli Bárányt, Krisztus Jézust követned, de atyádfiainak hasznáért szükséges, hogy bizonyos ideig még velük maradj, őket tanítsd és jó példát adj nekik. És ha nem restellnéd a fáradságot, megkérnélek, hogy menj el, és hozd el nekem azt a palástot, amit neked Atanáz adott, hogy abba takarva temesd el testemet.
Pál nem azért mondta ezt, mintha gondja lett volna arra, hogy holtteste mibe lesz takarva, hanem hogy Antal ne legyen jelen halálakor, és így kevésbé fájjon neki a halála.
Csodálkozott Szent Antal, hallva, hogy Pál Atanáz palástját kéri, amiről eddig nem volt szó közöttük. Meggondolva azonban, hogy Isten Pál szívében lakik, nem mert neki ellentmondani, ezért sírva megcsókolta kezeit és szemét, majd visszatért a saját klastromába. De oly nagy sietséggel akart járni, hogy ugyancsak megerőltette megrokkant testét. Megérkezve klastromába, meglátta őt két tanítványa, akik vénségében szolgáltak neki, elébe mentek, és így szóltak: ,,Hol voltál, édes Atyánk?” Ő így válaszolt: ,,Jaj nekem, szegény bűnösnek, ki méltatlanul viseltem a szerzetes nevet. Én láttam Illést, láttam Keresztelő Jánost, mivelhogy láttam Pált a Paradicsomban.” A szent öregember nem mondott egyebet, hanem a földig lehajtva fejét, mellét verve bement a cellájába, és vette a palástot. Tanítványai kérték, magyarázza meg nekik a dolgot, de ő azt felelte nekik: ,,Ideje van a hallgatásnak, és ideje van a szólásnak.” Evett egy keveset, és útnak indult. Közben állandóan Pálra gondolt, mivel félt, hogy távollétében meghal.
Két napon át vándorolt, s már nem volt több hátra, mint három óra járásnyi út, mikor látta Pál lelkét olyan fehéren, mint a hó, amint a mennybe ment nagy fényességgel a próféták és apostolok társaságában, s az angyalok nagy sokaságától kísérve. Akkor Antal a földre borult, port szórt a fejére, és mondta: ,,Ó, Pál, miért hagytál el engem? Miért nem búcsúztál el tőlem? Olyan későn ismertelek meg, és ilyen hamar veszítettelek el téged…” Mikor odaérkezett, látta, hogy Pál térden áll, arcát és kezét az égre emeli, mintha még élne.
Megölelte a szent testet, megcsókolta, és keservesen siratta. Azután karjaira vette, kivitte a barlangból, és elmondta mind a zsoltárokat és dicséreteket, amelyeket a halottakért szoktak mondani a keresztények.
Elvégezve a zsolozsmát gondolkodni kezdett, hogy miként temesse el a szent ember testét: Ha visszamegy a kolostorba szerszámokért, mi lesz a szent testtel, míg visszajön, hiszen három napig tart az út. De azt is fölöslegesnek tartotta, hogy ott maradjon tétlenül. Végül is elhatározta, hogy ott marad, és így szólt az Istenhez: ,,Uram, Istenem, meg akarok halni a szolgád mellett. Itt akarok megpihenni, mert ily módon boldog lesz a lelkem.” — Midőn Szent Antal így szólt, egyszer csak két oroszlán jött a sűrű erdőből, kiket Antal meglátva igen megrémült. De szívét Istenhez emelte, és segítséget kért tőle. Látta, hogy az oroszlánok úgy közelítenek hozzá, mint a szelíd bárányok. Megálltak Szent Pál teste mellett, és ordításukkal mutatták, hogy ahogyan tudják, siratják az ő halálát. Aztán kisvártatva körmükkel kaparni kezdték a földet, s hamarosan akkora árkot ástak, amelyben elfért egy ember teste. Elvégezvén munkájukat Szent Antalhoz közeledtek, és fejüket szelíden ingatva nyaldosták a kezét, mintha jutalmat kérnének munkájukért. Antal úgy ítélte, hogy áldást kérnek tőle, ezért szemeit az Úrhoz emelve így szólt: ,,Uram, Istenem, kinek gondviselése nélkül a falevél sem rezdül, és a legkisebb madár sem veszíti életét, add meg ezeknek az állatoknak, kik téged tisztelnek, ami nekik illendő.” És megáldva azokat, intett a kezével, hogy elmehetnek, s azok úgy is cselekedtek.
Antal ezután fogta a holttestet és a verembe tette, aztán befödte földdel. Előbb azonban betakarta a magával hozott palástba, és magához vette Pál köntösét, amely pálmafalevelekből készült, hogy ez legyen öröksége. Ezután visszatért klastromába, és elbeszélte tanítványainak mind, ami történt. A húsvéti és a pünkösdi nagy ünnepeken ettől kezdve mindig magára öltötte Pál köntösét.
Ennek a dicsőséges Remete Szent Pálnak a halála Krisztus Urunknak 343. esztendejében történt.
——————————————————————————–
Istenünk, ki az első remetét, Szent Pált, aki e világ zűrzavarából visszavonult a pusztai magányba, a mai napon vetted föl az angyalok társaságába, kérünk, közbenjárására tisztíts meg a világ minden szennyétől, és mennyei ajándékoddal szentelj meg minket! (Régi pálos misekönyvből.)
Thébai Pál és Kunyhós János atyák
Szent Pál az egyiptomi Thébában született 230 körül. Szüleinek korai elvesztése után nagy vagyonra tett szert. A Décius-féle keresztényüldözés idején elrejtőzött, mivel nem érezte magát elég erősnek a kínzások elviselésére. Sógora, Pál nagy vagyonára áhítozva, már készült, hogy Pált feljelenti. Pál kimenekült a sivatagba, hogy az üldözés végéig ott éljen. Talált egy alkalmas helyet, és ezt a csendes helyet választotta lakóhelyül. Pál az üldözések elmúltával sem tért haza. 90 évet élt ezen a helyen. Senki emberrel nem találkozott. Napjait imádsággal és elmélkedéssel töltötte. Már 113 éves volt, amikor meglátogatta őt Nagy Szent Antal remete. Ekkor találkoztak először. Másnap Pál kijelentette, hogy halála közel van. Arra kérte Antalt, hogy temesse el holttestét abban a köpönyegben, amit Szent Atanáz pátriárkától kapott. Antal elment, de mire visszatért Pált kitárt karral találta holtan. Két oroszlán jött elő a rengetegből, lábukkal sírt ástak, Antal ebbe temette el Pál holt testét. Ez 341-ben történt.
Kunyhós Szent János atya Konstantinápolyban született, előkelő és gazdag családban. A három fiúgyermek közül Jánost a legjobban dédelgették, gondosan taníttatták, és szépen járatták. A tanulmányokban szép előhaladást tett, de lelkileg is gazdag lett. Mivel házukban gyakran fordultak meg Szentföldet járó zarándokok, sokat tudtak beszélni az érdeklődő fiúnak. Tizenkét éves korában egy szerzetes elbeszélésére felébredt benne a vágy a szerzetesi élet után. Titokban elhagyta a szülői házat, elment Bithiniába és ott a nem-alvó-szerzetesek kolostorában beöltözött. Hét esztendőt töltött ott. Amíg szülei mindenütt keresték, addig János nagy buzgósággal élte a szerzetesek életét. Még az idősebbek is példaképet láttak benne. A szigorú önmegtagadás azonban elgyengítette. Ehhez járult még honvágya szülei iránt. Tizenkilenc éves korában elhagyta kolostorát és Konstantinápolyba jött koldusruhába öltözve, senkitől fel nem ismerve. Szülei megengedték neki, hogy házuk előtt egy kunyhóban éljen. Ezért hívják „kunyhós”-nak. Mindennap látta szüleit, de nem akarta előttük felfedni kilétét. Ők sem ismerték fel. Három év múlva, közeledni érezve halálát, megköszönte szülei jóságát, és feltárta magát előttük. Egy-két órát élve szülei karjai között halt meg 450 táján, 22 éves korában.
Szentünk az alexandriai prokonzulnak: Nilusnak volt a fia. Gazdag atyja minden eszközzel taníttatta a világi tudományokra, de a keresztény tudományokra is. Atyja halála után nagy vagyonát a szegények segélyezésére adta, őmaga pedig eltávozott egy puszta helyre. Ott élt 27 esztendeig, magányosságban, Istenhez emelve fel lelkét. Erényes életének híre eljutott az alexandriai prefektushoz, aki mint Deciusz császár hivatalnoka a keresztények üldözője volt. A prefektus ítélőszéke előtt állva, nevetségessé tette a pogány isteneket, és megszégyenítette merészségét. Ezért vesszőkkel verték, ennek következtében elnyerte a vértanúi koszorút a III. század felében.
Szentek köztünk járnak, csodák bennünk élnek 